Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-07-07 / 27. szám

Evangélikus Élet PANORÁMA 2013. július 7- ► 9 Jegyzetlapok (Napló, 2013) Kenyérillat. Kora reggel, a Nyugati pályaudvarra sietek. Leszállók a vil­lamosról, hogy friss kiflit vegyek. A Retek utcai híres pékség ajtaja nyit­va, a kemence melegét szellőztetik. Megállók. Különös érzés tör rám, gyerekkorom kedves ajándéka: a friss kenyér illata. Bent, mint mindig, zsúfolásig megrakva a polcok. Külön a pizzák, fölszeletelve, mi szem-szájnak in­gere. Mellettük a ragyogó barna ke­nyerek, a párálló fehérek, a különle­ges krumpliscipók, kilós veknik... Azután a kalácsok, ízes sütemények, kakaós csigák, sajtos és magos pere­­cek fonott kasok tetején. A sor végén, lent a kiflik és zsömlék, most jobban megsültek, de én így szeretem. Már itt van a fiatal nő három fiá­val; a legkisebb ujjával ügyesen kicsí­pi a túrós buktákból a mazsolát. Itt a volt bankár is, kigyúrt gorillája vi­gyázza minden mozdulatát, amíg a fél boltot hosszú zacskókba pakolja. És itt van a kilencvenéves mamika is, ke­véske pénzzel. Épp a fiatalember van a pénztár­ban, ő türelmes, kiszámolja a forin­tokat, jó szóval is megajándékozza a vevőt, sőt ügyesen rendet tesz a ko­pott szatyorban. Különben minden­ki kedves itt, jókedvű és olykor han­gos is; fiatalok, jóllakva a kenyerek boldog mosolyában. * # * Kényszerleszállás. Késő este, lefekvés előtt, mint pohárnyi óbor, Vasadi Pé­ter jegyzete. „Nagy árat kellett fizet­nünk azért - írta esszéjében -, hogy elfogadtuk: lehet középszerűen is él­ni. Elszürkültünk. Szürke a szavunk, a gondolkodásunk, a ruhaviseletünk. Szürke a kiáltásunk, a szerelmünk, a hangszínünk. Szürke lett fejünk fölött az ég, a szívünk, a mozgásunk.” Nem hiszik a barátaim. Pedig csak bele kellene hallgatni egy beszélgetés­be: olcsó pletyka az egész, hogyan le­hetne több pénzt összekaparni. A leg­több fiatal fülhallgatójában zene böm­böl, bal kezében ott fityeg az autókulcs, így valaki vagy, másképpen nem. És minden mondatban ott bujkál a gáncs és a gonoszság. A rádióból, a televízióból ömlik a hazugság. A politika gyűlölködése. Milyen vá­lasztás lesz itt! Micsoda ordas eszmék készülődnek. Az utóbbi a legfájdal­masabb; a szürkeség terrorisztikus orvcsapása. # * # Régi levél. Véletlenül került a kezem­be a köteg papír, és most kíváncsian lapozom. Milyen sokan meghaltak, alig él már valaki. Öreg barátom új­évi beszámolóját, szálkás betűit sila­­bizálom. „Ötkor ébreszt az óra, ak­kor kis pohár házi pálinka (cigaret­ta nélkül) - üzeni azután pár ol­dal a Szentírásból, olvasom Aranyt és Vörösmartyt. Reggeli előtt hosszú séta az erdei ösvényen, ha süt, ha fúj. Délelőtt a piac, utána tájékozódás a könyvtárban..." Irigykedve nézem tovább. Micso­da tartalmas napok, mindenre figye­lés még mindig, túl a kilencvenedik éven. * # * Április 11. Ma tündököl először teljes ragyogással a nap. Vakít a fény, szin­te hömpölyög a jó meleg. Az emberek arca is kitavaszodott, süttetik utcákon, tereken, villamosablakban. A legfájóbb tekintetű férfi, József Attila születés­napja ez: a költészet napja. Elhatároztam, meglepem magam: nagy sétát teszek, belehallgatok'egy­egy rendezvénybe. A Kossuth rádió által szervezett „versmaratonba” Dél­előtt 11 órától este 11 óráig olvastak a Thália Színházban a költők: öregek és fiatalok együtt. Szeretettel és nem kis irigységgel; maga a miniszter is megjelent, hogy bevezető szavaival köszöntse a szép és kicsit „őrült” öt­letet. Otthon az erkélyre lépve a tavaszi kert újból elvarázsolt. Megint észre­vétlenül borultak virágba a cseresz­nyefák. Fehéren lobogó sziromlabdák mindenütt, roskadozó ágak, föl, egé­szen a csúcsokig. Mellettük a sötét­zöld fenyők, előttük a csupa láng aranyesőbokrok. Tobzódó szépség­ben minden, mintha a világban is ez lenne, s nem kis háborúk, robbantó, késes emberek. * * * Születésnap. Apám ma százöt éves lenne. Kései gyerek volt ő is, ahogyan én. Félix nagyapám hatvan volt, mi­kor az öt fiú mellé álmodott egy le­ányt. Persze apámnak is örült, mesél­ték, titokban három napon át kóstol­gatta barátaival a jó vörösborokat... Mit csinálna, ha élne? Bizonyára el­ső dolga lenne, hogy megnézze a kis evangélikus templomot a Márton ut­cában. Beázott-e a tető, van-e törött cserép? Le kell-e vágni eső után a fü­vet, mozog-e valahol a kopott tégla­lépcső? Milyen lenne az élete? Zaklatott: so­ha semmiben nem alkudott meg. Nyomorogna most is, és csodálkoz­na a sok szélkakas férfin, hogy napon­ta elárulják őseik egyszerű és szép hi­tét. Korán halt meg, de idejében, a nagy megaláztatások előtt. * * * Amerikai jegyzetek. Szabó Zoltán írónak, szociográfusnak, a népi moz­galom egyik szervezőjének naplóját olvasom. A világváros történetén kívül ott vannak a mai hétköznapok, az égig érő, zsúfolt toronyházak la­kói, az irigyelt szabadság ellentmon­dásai. És a legfontosabb, az emigráns magyarok élete. 1971-ben írta: „A taxisofőr buda­pesti, nem tudja már az utca nevét, ahol szülőháza volt. A húszas évek elején érkezett ide, a szülei hozták. Azóta New Yorkban élt. Hogy miért nem állt odébb, mint az a kétmillió, aki az utolsó öt évben kiköltözött in­nen? Erre sohase gondolt. Itt nőtt fel, itt volt fiatal, mindig is taxisofőrként dolgozott. Ez a város, amit én látok, mondja, már nem az igazi. Az igazi New York, a régi, nyájas és kedves volt. Az egész később kezdődött, a háború után. Nem a második világ­háború után, inkább a koreai után, vagy még később.” Varga Sándor kádármester. Fáradt, tiszta arcú ember. Ül a műhelyében az alkonyi homályban. Egyedül és szomorúan, odapillantva az ajtóra, hátha belép valaki azzal a szándék­kal, hogy meg akarja tanulni ezt a szép mesterséget. De nem, senki nem jön, hosszú évek óta alig van va­lami munka. Egy-egy ünnepi meg­rendelés, apró javítás. Pedig valami­kor izzott a levegő, annyi volt a fel­adat, a különös kérés, még külföld­ről is jöttek látogatók. Gyönyörű hordók kerültek ki a keze alól, szép ívű betűkkel, dús szőlőfürtökkel. Csend van, a falakon pontos rend­ben a régi, kezes szerszámok. Fafa­ragások, csonkig égett gyertya, egy ál­dozatos élet utolsó rekvizitumai. * % # Imádság. „Firenze a virágok, Nápoly a babonák, Róma a kolostorok váro­sa” - mondja tudós barátom. És a templomok örök, szent helye is. Irigylem az ott élőket, minden ötven méteren egy kopott lépcsős istenhá­za. Sehol nem ragyog úgy a lelkek­ben a hit, mint a római embereké­ben. Kora reggeltől késő estig tele van a napjuk kéréssel, hangos imád­sággal. Megtapasztaltam két évvel ezelőtt, mikor arra jártam. Talán nekik van igazuk: a családi, kedves hangzavart is meghallja Isten min­den időben. # * * Az evangélium. „Jézus vándorlásá­nak könyve testvérévé fogad minden igaz szívvel megírt könyvet” - írta Pi­linszky János. Nem számít, hogy vers vagy próza. Az őszinte szándék­kal megírt mű mindig az életről szól, azt vallatja minden mondatával. Hány kutató, töprengő arc, és ezeket a tekinteteket figyeli az, aki maga az élet. Ebből több gondolat is elágazik: az lehet az igazi írás, ami nincs is le­jegyezve. Ilyenkor őt írják. Magától íródik. És lesz az író dérverte élő vers, két lábon járó eleven regény: a fájdal­mak könyve. % % % Katyn. Lengyel történelmi dráma. Andrzej Wajda filmje öt év után is fölkavaró, s szólásra bírja az embert. Megörökíteni egy szörnyű tömeg­mészárlást nem könnyű feladat, majdhogynem lehetetlen. Különö­sen akkor, ha közben állandó ellen­állásba ütközik. A világhírű rendező mindent le­győzött, mondhatni, erre készült egész életében, hiszen apja is ott volt az áldozatok között. Ennek elle­nére személyes fájdalma nem csapott át túlzásokba, gyűlöletbe. Pontos, mindenre kitérő és tárgyilagos. A be­épített eredeti dokumentumok még jobban belénk égetik a szörnyű tör­ténelmet. 1940 tavaszán húszezer lengyel tisztet és értelmiségit lőttek agyon az oroszok, és temettek tömegsírokba! AII. világháború kitöréséről ma is so­kat beszélnek, szinte naponta lá­tunk emlékezéseket. Főleg arról, hogy a német hadsereg lerohanta Lengyelországot. A másik haszonél­vezőről, a Szovjetunióról kevés szó esik. Dicsőséges ma is. Katyn elfeled­ve, dokumentumai zárolva hosszú évtizedekre. Wajda méltó, örök emlékeztető­je minden történelmi hamisítást el­söpört. Megfellebbezhetetlen és lá­­zító. Mintha Pilinszky szavait idéz­né szüntelenül: a mészároslegények lemosakodtak, de a történet nem akar véget érni. • • # Remény. Több bizalommal kellene élni. Hinni, hogy sok kis csodát rej­tett el a Teremtő veszendő életünk­ben. Az öreg erdélyi prédikátor bú­csúszavai jutnak eszembe: „Örül­jünk, hogy süt a nap.” Reménykedni kell minden kora reggel: újjászületünk mi is a ta­vaszban, föltámad arcra bukott nemzetünk, és a világ is belefárad az örökös gyűlölködésbe. Több biza­lommal élni, nézni és látni, nem lan­kadó figyelemmel. Tanulni a szegé­nyektől, fáradt mosolyukból, min­dig segítésre nyíló mozdulatukból, tanulni a titkot, amelytől megalázott életünk mégis elviselhető marad és emberi. ■ Fenyvesi Félix Lajos Nem vádoló Istent hirdet a zenész Szilágyi Róbert: A hit az egyetlen kitörési lehetőség > Szilágyi Róbert többdiplomás roma fiatalember, aki mindeddig szo­ciális-egyházi területen dolgozott, és mellette hobbijának, a zenélés­nek is kellő időt szentelt. Több együttesben muzsikált, és éppen a kö­zeli hetekben jelent meg szólóalbuma, amely egyértelműen jelzi ke­resztény szellemiségét. A Békéscsabán élő fiatalember Új kezdet című albuma nemrég jelent meg, szövegeit ő maga írta, a zenét közösen szerezték Giannival, azaz Petneházi Gézával, aki Vanyó Szilárd és Uhrin Ferenc mellett közreműkö­dik a szerzői kiadású albumon. A szö­veg igen mély, letisztult istenhitet közvetít, a zene ugyanakkor dalla­mos, élvezhető stílusú. Szilágyi Ró­bert úgy véli, hogy a pop-rock mű­fajjal többeket el lehet érni, dalai fül­bemászók, dúdolhatok. Zenészként már ko­moly múltja van. Még gimnazistaként Sebes­tyénné Mona néni (az ismert népdalénekes, Sebestyén Márta édes­anyja) fedezte fel, és hívta a kórusába éne­kelni, aztán hangszeres tanulmányokat folyta­tott, később több turné­ban együtt énekelt a Magyar Continental \ Singersszel. Együttesek­ben is zenélt, az egyik az Amigos Latinos volt, amely keresztény ihle­­tettségű zenéket adott elő latin stílusban.- Úgy érzem, olyan időket élünk, amikor nem szabad maszatolni. Egy­­értelműsíteni kell az üzenetet. A Bibliából tudjuk, hogy Isten a fehé­ret és a feketét szereti. Az albumom ilyen próbál lenni. Célja, hogy Isten­nel való találkozásra hívja a hallgató­kat, akiket megszólítunk, és akik - re­ményeim szerint - nem tudnak el­menni válaszadás nélkül - mondja a friss lemezes előadó. Szilágyi Róbert számára nagyon fontos a bátorítás, a vádolásmentes szemlélet továbbadása, amely szem­bemegy a korszellemmel. Mint lapunknak elmondta, bi­zony a keresztények sokszor a vád­ló Istenben hisznek, és félelemben töltik napjaikat. Mindez nem vonzó a vallástalan embereknek. Az album elgondolkodtató dalszövegei olya­nokat igyekeznek megszólítani, akik még nem ismerték meg az igazi Is­tent. Egyik slágergyanús dalának a cí­me: Engem az Isten akart. Robi maga is átélte a Mindenha­tó természetfeletti erejét és állandó vonzását. Mint mondta, Isten ma is akarja, hogy őt imádva boldogok le­gyünk, és akarja, hogy ezt másoknak is hirdessük.- Nagyon régen keresztény va­gyok, de ez nem jelenti azt, hogy ed­digi életem rögmentes volt. Neki adok hálát, hogy olyan nehézség vagy törés sosem következett be az életemben, amely mellőle és az egy­házból elvitt volna. Nyolcéves ko­romtól az akkor megtért édesanyám­mal kezdtem el gyülekezetbe járni. Átváltozás történt az életünkben. Tizennégy évesen szembesültem az­zal, hogy személyes hitre, megtérés­re van szükségem nekem is. Szoká­saimat, életpályámat, baráti körömet, mindent meghatározott ez a döntés. Tudatosan készültem olyan pályára, amellyel Istent szolgálhatom, mert tudom, hogy tehetségemmel, időm­mel neki kell elszámolnom. Azt vallom, hogy az istenfélő és szorgalmas embereket megtalálják a Szilágyi Robi elmaradhatatlan gitárjával jó lehetőségek. A Fennenvaló a lusta­ságot nem áldja meg, de a jó szándé­kú munkát megáldja. Roma értelmi­ségiként még inkább górcső alá veszik az életemet. Én úgy élem a minden­napjaimat, amint a Bibliából tanultam: ha lehet, és rajtam áll, mindenkivel bé­kességben éljek. Szilágyi Róbertnek lelkipásztori és mentálhigiénés végzettsége is van, je­lenleg diakóniai munkatárs a Magyar Pünkösdi Egyház békési székhellyel működő országos cigánymissziójá­ban. A zene mindennapos az életé­ben, munkájában. Munkatársaival cigány közösségeknek szerveznek házicsoportokat, ahol beszélgetnek a bibliai értékekről, az igazi Istenről, a családról, a nők és a férfiak szere­péről, a munka fontosságáról. A ro­ma embereket könnyű elérni a hittel, könnyen lelkesednek, megtérnek, és ez láthatóvá válik egész környezetük számára.- Én már második generációs ke­resztény vagyok a családban, tu­dom, hogy mennyivel megkönnyítet­te az életemet a hit; a közösség hatá­sa és ereje. A keresztény családokban könnyebben lehet tanulásra nevelni a gyerekeket. Az ige hallgatása meg­hozza a kedvet az olvasásra, a tanu­lásra. Foglalkozni kell a gyerekekkel, és sajnos mostanság erre kevesebb idő jut. A gyülekezetek a közösség­hez tartozás élményét is adják, ami­re minden fiatal áhítozik. A céltalan­ság nagy visszahúzó erő, sokszor ez az oka, hogy az emberek nem jutnak egyről a kettőre. Összességében te­hát nagy kincs a hit. Ha az ember tud hinni, fel tud emelkedni is. A magyar­­országi cigányságnak szinte ez az egyetlen kitörési lehetősége - mond­ta el az Evangélikus Életnek Szilágyi Róbert énekes-zenész, diakóniai munkatárs. ■ Szegfű Katalin A SZERZŐ FELVÉTELE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents