Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-07-07 / 27. szám
IO'◄( 2013. július 7. FÓKUSZ Evangélikus Élet Ragyogó Felvétel felekezetközi fiúkollégiumba A Budapesti Tirannosz Ház felekezetközi fiúkollégium felvételt hirdet. Szeretettel várjuk olyan fiúk jelentkezését, akik szeptembertől valamelyik budapesti főiskolán/egyetemen folytatják tanulmányaikat. Jelentkezési határidő: 2013. július 31. Jelentkezési lap letölthető a www.tirannoszhaz.hu honlapról. További információk: Pafkó Tamás: 20/770-5995. Álláshirdetés A Kisdeák Evangélikus Óvoda (1052 Budapest, Deák tér 4.) felvételt hirdet óvodapedagógusi állásra, teljes munkaidőre, 2013. augusztus t-jei kezdéssel. A jelentkezés feltétele felsőfokú óvodapedagógusi végzettség. Az elbíráláskor előnyt jelent: hitbeli elkötelezettség, szakmai tapasztalat, nyelvismeret, számítógépes ismeret. Bérezés a közalkalmazotti bértábla szerint. A fényképes önéletrajzokat július 15-ig a kisdeakovoda@gmail.com e-mail címre kérjük. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem hírei Az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) köszönetét fejezi ki mindazoknak, akik a június 20-ai tanévzáró istentisztelet és ünnepi ülés alkalmával adományaikkal (összesen 77 060 Ft-tal) a Dr. Sólyom Jenő Alapítványt és ezzel az evangélikus lelkészképzést támogatták. Ugyancsak köszönet illeti az EHE azon hallgatóit, akik az árvízi védelemben tevőlegesen is részt vettek, valamint az egyetem hallgatói, oktatói és munkatársai közül mindazokat, akik pénzbeli adománnyal járultak hozzá az árvízkárok enyhítéséhez. Az így befolyt összeget, 47 ezer Ft-ot az egyetem az MEE megadott számlaszámára utalta át. * *■■#■■■ Az EHE munkatársat keres főtitkári munkakörbe. A jelentkezéshez szükséges feltételek, illetve kompetenciák a következők: egyetemi (MA) oklevél • idegennyelv-tudás • magas szintű informatikai jártasság • egyházi kötődés: „láthatóan evangélikus” ♦ a hatályos állami és egyházi jogszabályok ismerete, képesség azok alkalmazására ♦ felsőoktatási tapasztalat ♦ pozitív viszonyulás az EHE-hez ♦ jó kommunikációs készség • PR- tevékenyégre való alkalmasság. A szakmai önéletrajzzal, oklevélmásolattal, nyelvvizsga-bizonyítvánnyal és lelkészi ajánlással ellátott jelentkezéseket az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektori hivatalának címezve (1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3.) 2013. augusztus 20-áig kell eljuttatni. # * * Az EHE a 2013/2014-es tanév őszi szemeszterétől akkreditált pedagógus-továbbképzési programot hirdet Teológiai továbbképzés egyházi iskolákban és óvodákban dolgozó pedagógusok részére címmel. Jelentkezési határidő: július 15. Bővebb információ és jelentkezési lap letölthető a http://teol.lutheran.hu címen. Evangélikus Hittudományi Egyetem, 1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3. Tel.: 20/824-6399; 1/469- 1050. Fax: 363-7454-t « 1 1 • ■ Füller Tímea Volt egy lány. Átlagos: nem szép, nem csúnya. Mégis csak úgy emlegettük egymás között: a Ragyogó... # * * Zimankós, rideg volt a február abban az évben. A januári tavaszt ígérő, incselkedő, reménységes napsugarak után bizony rosszkedvűen fogadtuk a visszatért telet. Hullt a hó, hordta a szél, de most senki nem örült neki. És bár túl voltunk a félévi vizsgákon, valahogy reménytelennek, elfeledettnek tűnt a világ. Az emberek morcosán jöttek-mentek, vagy sértődötten bezárkóztak a hideg elől. Akadozott a közlekedés, a félig rügyes ágakat hó lepte el, minden rendetlennek és elkeserítenek látszott. Pedig akkor még nem is tudtuk, mennyi szomorúság vár ránk azon a tavaszon. Először a portás Kati néni csúszott meg a lépcsőn, és került kórházba combnyaktöréssel. Egy hétvége után az egyik kis hallgatag elsős fuvolista, Mónika nem jött vissza, mert valami fafűrészelésnél megsérült a keze. Aztán a fél iskola megfázott. Mindenki nyűgös volt, torokfájós meg rekedt. A bejáró tanárok sokszor be sem értek az iskolába, a kórus éneklés helyett csupán vartyogni volt képes, és már csak rugdosni bírtuk a havat, senki nem gyönyörködött benne. Szóval gyötrődés volt az egész, de a ború nehéz köde akkor telepedett ránk leginkább, amikor egy közlekedési balesetben elveszítettük az egyik legtalpraesettebb társunkat, Ábelt. Tehetséges és szorgalmas fiú volt, mindig vidám, kedves teremtés. És micsoda dzsesszdallamokat tudott a trombitáján játszani! Hajladozott hozzá, mint valami dögös sztár, mi meg nevettünk és nevettünk a tréfáin. A fuvolatanárunknak, Péternek volt az öccse. Nagy jövő elé nézett, azt mondták róla a temetésén, hogy halálával egy leendő neves muzsikust veszített a világ. Süvített a szél a temetőben, az arcunkba csapódtak az ezüstös hókristályok. Talán ezért nem mondott semmit a búcsúztató arról, hogy nemcsak zenész volt, hanem ember is a mi Ábelünk. Ismertük a képességeit, de valahogy kevésbé volt ez lényeges. Sokkal fontosabb volt a nevetése, a mókái, a közös zenélések, beszélgetések jó hangulata. Hiányzott közülünk. Hiába voltunk ott a temetésén, újra meg újra azon kaptuk magunkat, hogy Ábelt várjuk, keressük, szidjuk, hogy meddig piszmog még, elkésünk miatta, ha nem jön végre. És mindig olyan pofonszerű csattanást éreztünk a lelkűnkben, amikor rájöttünk, hogy nem, nem jön többé. Túl éles, túl hirtelen volt a változás. Nehéz volt elfogadni. A legrosszabb persze Péternek lehetett. A tanév ment tovább, és az órákon ugyanúgy teljesíteni kellett, mint addig. Tizenketten csimpaszkodtunk rá, hogy ellessük tőle a fuvolázás tudományát. De most láttuk, hogy hiába van jelen, egész máshol jár. Az órákon el-elfordult a szemét megtörölni, a semmibe bámult, lefogyott, sápadt lett. A legfélelmetesebb pedig az volt, amikor az egyik társunk arra nyitott be a terembe, hogy az öccse kinyitott hangszertokjához beszél hangosan. Összedugtuk a fejünket, gondolkodtunk valami vidítón. Persze nehezen ment, hiszen mi sem éltünk még át ekkora gyászt. Szinte föl sem bírtuk fogni, hogy Ábel tényleg soha többé nem jön vissza, és elképzelni sem tudtuk, mi járhat Péter fejében, aki az öccsét veszítette el. Törtük hát a fejünket, ötleteltünk (tanszaki koncert), vitáztunk (kirándulás, de hova ilyenkor?), érveltünk (az idő mindent megold). Mindhiába. Semmi okosat nem tudtunk kiötölni. * * * Közben lassan engedett valamit a tél, s végre mégiscsak beköszöntött a tavasz. Meggyógyultak a betegek, kinyíltak a virágok, sőt lassan az ablakok is. Minden derűsebbnek és reménytelibbnek látszott, amikor megjelent az iskolában a - már majdnem elfelejtett - kis fuvolista, Mónika. Péter ajtajában állt a szülei mögött, a falat bámulta üres tekintettel. A jobb karját valahogy furcsán tartotta, és kesztyűt is viselt rajta. Kis fekete, ujjatlan kesztyűt azon a rövid kis karján, amely szívszorítóan aprócska és - lassan rájöttünk - csonka volt. Míg Péter a szülőkkel beszélgetett, körbeálltuk Mónikát, de ő csak nyeldekelt, pislogott és pirult. Hallgatagsága most még inkább körbezárta, és közelről a keze is még jobban hiányzott. Az ember nem akarta bámulni, de minduntalan azon kapta magát, hogy a tekintetét foglyul ejtette ennek a csonkaságnak a látványa. Hogy jobb lenne nem látni azt a fekete csonkot, mégsem képes máshova nézni. Borzongva erőlködtünk, hogy valami kedveset, okosat mondjunk, aztán úgy kullogtunk el, mint akik szégyellik, hogy épek. Nem volt ez jó találkozás. Nem is hagyott bennünket nyugodni. A termekből összevissza hangok, megkezdett és figyelmetlenül szanaszét darabolt hangsorok, rendetlen dallamok szűrődtek ki. Végül fel is adtuk páran a gyakorlást. Én is Péterhez mentem, hogy kikérdezzem Mónikáról, de mire benyitottam, ott gubbasztott már körben a szőnyegen a fél osztály, és alig ültem le, nyílt az ajtó újra meg újra, míg csak mind a tizenketten meg nem érkeztünk. Péter halkan beszélt, szinte saját magának:- Mónika kezét úgy összezúzta a fűrészgép, hogy csuklóból amputálni kellett. ígérték neki az orvosok, hogy később kaphat művégtagot, de hát a fuvolázást így semmiképpen nem tudja folytatni. A szülei szeretnék, ha valami módon zenei pályán maradhatna... Talán magánének vagy szolfézs szakon... Persze a zongoránál ott is nagyon kellene a két kéz... Nem is tudom... Nem tudom, mi lesz vele... Meg a világgal. A tehetséges gyerekek idén valahogy... Bocsássatok meg, elgondolkodtam. Na, most azt hiszem, mennetek kellene gyakorolni. Némán indultunk egymás után kifelé a teremből. Péter keserű kis mosollyal fogta az ajtót, jelezve, hogy most már egyedül szeretne lenni. Miért történik ennyi rossz, ennyi rengeteg tragédia idén? Vagy mindig ennyi van, csak nem mind a közelünkben, és ezért nem érezzük ilyen élesen, húsbavágóan őket? - ez járt mindannyiunk fejében. Töprengve kullogtam én is a többiek után. Péter türelmetlenül intett, hogy menjek már, de látszott rajta, nem dühös, inkább csak túl nehéz neki ilyen kulturált felnőttként viselkedni tovább. Szeretett minket, és mi is szerettük őt. Nagy tudását alázattal és barátsággal osztotta meg velünk. Szinte bátyánkként járt-kelt közöttünk. Csak az utóbbi időben érdesedéit meg egy kicsit. Szerettem volna valami kedveset mondani neki, hogy tudja, megértjük, együtt érzünk vele, de megelőzött.- Fogalmam sincs, mi legyen ezzel a kislánnyal - nézett a szemembe komolyan. Sóhajtottunk. A fejét csóválta. - Fogalmam sincs... Hallgattunk.- Értem - bólogattam. - És még itt van neked Ábel... trombitája is. (Jaj, mit mondtam!) Ijedten kaptam a szám elé a kezem. Néztem rá riadtan. Kis mosolyfintor futott végig az arcán, váltamra tette a kezét, bólogatott. Csendben álltunk egy percet, aztán intett a fejével, és finoman meglódított az ajtó felé. Azon az estén nagy csend telepedett a konzervatórium környékére. Még a tücskök is hallgattak. Csak egy magányos, bús fuvola hangja röppent fel és hallgatott el újra meg újra késő-késő éjszakáig, talán hajnalig. De olyan finoman szólt, hogy senki nem tett panaszt miatta. Másnap reggelre Ábel trombitája eltűnt a teremből, és ettől kezdve valahogy lassan-lassan Péter is derűsebbnek, kevésbé sebezhetőnek látszott napról napra. Már-már valami halovány románcról kezdtünk sutyorogni egymás között, mert bizony elelmaradoztak olykor a tanár úr hiányzása miatt az órák is, de a figyelmünk lassan az év végi vizsgák felé terelődött, a titok meg titok maradt. # # * Az utolsó vizsganapok egyikén aztán megjelent az iskolában Mónika. Óvatosan közeledtünk hozzá, nem tudtuk, mire számíthatunk, de a tekintete elárulta, hogy kint van a gödörből. Egy békésen hömpölygő folyó nyugalma áradt belőle, a szemében valami szégyellős mosolyféle bujkált. Szóval olyan volt, mint régen. Ott állt meg a vizsgára készülők között a hátizsákjával. Szokásos csendes lénye mégis feltűnt mindenkinek. Nem mertük megkérdezni, mi történt vele azóta, csak mosolyogtunk rá, ő meg vissza, aztán egy idő után kezdtünk inkább a magunk dolgával törődni. Egymást erősítgettük, biztattuk a nagy próba előtt, Mónikát meg a szemünk sarkából lestük. De ő is lesett bennünket. Nem szomorúan, nem irigyen, inkább egy kicsit úgy, mint akinek titka van. Minden arra járó tanár külön köszönt neki, de ő csak Péternél mosolyodott el. A többieknél inkább összerezzent egy picit, mintha nem számított volna rá, hogy észreveszik. Vége felé járt a névsor, mikor előkerültek Mónika szülei egy nyugdíjas zongoratanárnővel együtt. Péter is kikukkantott a folyosóra. Csak annyit mondott: „Hajrá!” de abban benne volt a „Most mutasd meg!”, a „Ne hagyd magad!” meg a „Drukkolok neked!” is mind. Mi furcsálkodva néztünk egyikről a másikra. Nem értettük, mit keres itt ez a lány a fél kezével, és mit tudna megmutatni szegény. Az utolsó vizsgázó után Mónikával együtt valahogy az egész osztály betódult a kamaraterembe.- Még egy vizsgázónk, akarom mondani tanszakváltást kérelmezőnk van - mondta Péter a többieknek, és Mónika a színpadra lépett egy trombitával. Ábel trombitájával. Hangos morajlás futott végig a termen. Aztán a zongorakísérő is elhelyezkedett, a kottalapok susogása is elült, és nagy, várakozásteli csend lett. Mónika a szájához emelte a fényes hangszert, és játszani kezdett. Különös volt. Hosszú évek óta tanultam már zenét, de trombitát soha ilyen líraian szólni még nem hallottam. Énekelt, hajladozott, szirmokat bontott, simogatott, ringatózott az a zene. Beúszott a terembe, mint egy illat, mi rácsodálkoztunk, és megszűnt az idő. Mire fölocsúdtunk, már tova is libbent az egész tünemény. Csak Mónika állt ott még a színpadon a leengedett hangszerrel a kezében. Ábrándos szemekkel, ártatlanul és tétován, mint egy kisgyerek, akit ott felejtettek a játékboltban. Önkéntelenül tört ki a taps a teremben. Vizsgán soha azelőtt nem történt még ilyen, talán azóta sem. A tanárok és a diákok egyetlen ünneplő közönséggé váltak akkor. Mónika pirulva állt fenn a zongora mellett (a déli napfény éppen rájuk sütött), a trombita csak úgy fénylett a kezében. Ölelte, szorította a hangszerét, amelyen az egyetlen ép kezével is el tudta játszani nekünk szívének rejtett titkait. És a felvételi pontozás helyett csak egyetlen mondatot ismételgetett az igazgató úr:- Ragyogó! Ragyogó! - mondta újra meg újra. Talán mert velünk együtt csakis ragyogó dolgokat látott ott a színpadon: egy ragyogó, sokat szeretgetett trombitát meg egy ragyogó arcú lányt - picit már - összenőve.
