Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-07-28 / 30. szám
PANORÁMA R ' Evangélikus Élet 8 m 2013ijúlius 28if----------------------------------------------------------------------------------------------------------------—........ .......... ....................................................................................................................................... ELENGEDNI, Beszélgetés az El Caminóról Kovács Áronnal és Mézes Zsolttal- A katolikus lexikon szerint a zarándokok jámborságból, fogadalomból vagy vezeklésből indulnak útnak... Mézes Zsolt: Majd tíz éve olasz fiataloktól hallottam először az Útról. Jól emlékszem egyikük szavaira: amikor benned már megszületett a vágy, hogy valamikor eljuss Szent Jakab sírjához, már akkor elindultál, már akkor úton vagy. Ténylegesen 2006 júliusában László Virgil barátommal együtt indultam útnak. Harminchárom éves voltam... Isten-keresésemben és életem alakulásának irányában határozott válaszokat és irányokat kerestem akkor, és ezeket vittem magammal az Útra. Kovács Áron: Én is tíz évvel ezelőtt hallottam először erről a zarándokútról. Egy német barátom mesélt az élményeiről. Magával ragadott, amilyen lelkesedéssel számolt be az ő Caminójáról. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne végigjárni. Jó pár év telt el, amíg ez megvalósulhatott. 2008 augusztusában indultam el, azzal a szándékkal, hogy kilépek a hétköznapokból, és csak az igazán lényegesre figyelek. Nem voltak konkrét elvárásaim a Caminóval kapcsolatosan. Az út során egy zarándoktársam ezt a gondolatot fogalmazta meg: „Az Út nem azt adja, amit vársz tőle, hanem azt, amire szükséged van.” Mézes Zsolt: Egyetértek, úgy gondolom, ha valaki elég nyílt, elég harcos, elég elfogadó és befogadó, akkor azt kapja az Úttól, amire leginkább szüksége van... Ezzel együtt szerintem jó, ha van elvárása a zarándoknak, mert ez ösztönözi, ez viszi előre. De ami ennél is fontosabb, az az, hogy tudnia kell elengedni ezeket az elvárásokat - sokszor ugyanis pont az elvárásaink, a képzeteink, az álmaink akadályoznak meg bennünket a céljaink elérésében; a jövőben élünk, ahelyett hogy a következő lépcsőfokra koncentrálnánk. Az Úton egy nap egy élet volt. Nem tudtuk, este hol fogunk nyugovóra térni, nem tudtuk, lesz-e fedél a fejünk fölött, de nem is ez volt a lényeg. Csodálatos érzés volt azt megtapasztalni, hogy mindenki (!) ugyanabba az irányba megy. Belső céljaink, kérdéseink különbözőek voltak - noha a mélyben talán még azok sem voltak annyira mások -, de testi valónkban mindegyikünk egy irányba, Szent Jakab sírja felé igyekezett. St. Jean Pied de Portból, azaz Szent Jánostól indultunk, a szeretett tanítványtól, akiről a legenda azt tartja, hogy nem halt meg (vő. Jn 21,23), és azt hagyta híveire, hogy „szeressétek egymást”. Tőle jutottunk el Santiago de Compostelába Szent Jakabhoz, az apostolok közötti első vértanúhoz, a férfiasságot is megtestesítő harcos szenthez. A Camino a szeretet, a lágyság, a szív és az erő, a kard, a harc útja. És nem ugyanez az élet? A szeretet és harc kettőssége? Harc saját magunkkal, a sorsunkkal, a helyünk és Isten megtalálásával, ugyanakkor sokszor harc a szeretettel, szeretetért, elfogadásért önmagunkban, önmagunkkal. Az út során a legnagyobb harcot nem kint vívjuk, az elemekkel - esővel, hőséggel, széllel, fájdalommal -, hanem bent, a lélekben: a kérdéseinkkel, az elengednivalóinkkal, a szeretnivalóinkkal, a szeretettelenségünkkel... Szent Jánostól, a szeretettől eljutni a harcon, az erőn, Szent Jakabon keresztül Istenig - a megbékélésig.-Eső, hőség szél,fájdalom... Miként készültetek a fizikai kihívások► A katolikus hagyományban július 25. az utasok, zarándokok védőszentjeként is számon tartott Szent Jakab ünnepe, Santiago de Compostela pedig Jeruzsálem és Róma mellett a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. A tradíció szerint itt, a nevét viselő katedrálisban van „idősebb” Szent Jakab apostol sírja. Évente több tízezren járják végig a féltucatnyi útvonal valamelyikét - vagy legalábbis egy részét -, hogy eljussanak a galíciai nagyváros szívének is tekinthető templomba. A szépszámú magyar zarándok között evangélikusokat is találni, sőt vannak, akik teológuséveik alatt teszik meg az utat - mint például két beszélgetőtársam. Az egyszerűen csak El Caminóként (jelentése: az Út) ismert Szent Jakab-zarándokúton szerzett tapasztalatairól kérdeztem - a zarándokok között szokásos módon, tegeződve - Kovács Áront, a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség másodlelkészét és Mézes Zsoltot, a debreceni Láthatatlan Színház művészeti vezetőjét.
