Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-07-28 / 30. szám
ra? Egyáltalán: egy több száz kilométeres gyalogos zarándoklat miként válhat a kikapcsolódás, sőt a feltöltődés, a lelki fejlődés egyformájává? Mézes Zsolt: Mindig figyelni kell a test jelzéseire: ha valami fáj, álljak meg, ha fáradt vagyok, pihenjek, ha éhes vagyok, egyek pár falatot, ha szomjas, igyák. Meg kell találni a szükség és a vágy közötti határvonalat, fel kell ismerni, hogy melyikről van szó, és annak ismeretében cselekedni. Lelkileg mindenképpen érdemes eldönteni, hogy mi a célom. Nem baj, ha valaki „sportként” fogja fel, és teljesíteni akarja ezt a nem kis távot. Semmi baj, mert így is el lehet indulni. És az is lehet, hogy ugyanazt éli majd meg, mint amit attól a német férfitól hallottam, aki eredetileg csak az üzleti világból akart kiszakadni néhány hétre: „Pár nap múlva már önként fordultam imádsággal Istenhez ...” Kovács Áron: Szerintem nem lehet teljesen felkészülni a fizikai és lelki kihívásokra. Ezek hozzátartoznak az úthoz. Két-három hét után belerázódik az ember. Átáll a testünk a folyamatos mozgásra és a nagyobb fizikai igénybevételre, a lelkünk pedig nyugodtabb ritmust vesz fel. Az esetleges makacs vízhólyagok és a begörcsölt lábak valóban meg tudják keseríteni a zarándok mindennapjait, de az élmények és a megtapasztalások sokasága más fénybe helyezi ezeket a nehézségeket. A táj szépsége és az új meg új emberi találkozások önmagukban is képesek feledtetni ezeket a fájdalmakat, de amikor az ember rádöbben, megtapasztalja, hogy Valaki - itt is - „velünk vándorol” az más dimenzióba helyezi a zarándokút nehézségeit. Mézes Zsolt: Ha tudod, hogy mit akarsz az úttól, hogy miért indulsz el, akkor tudnod kell azt is, hogy minden egyes lépéssel - legyen az harminc vagy hetven centiméter hosszúságú- e kérdés megválaszolásához jutsz közelebb... A közelebb kerülés persze nem törvényszerű. A kegyelmet nem lehet kiérdemelni. De egy biztos: ha nem várom és nem készülök fel rá- és magát az Utat lehet egy hosszú felkészülésnek is tekinteni -, akkor lehet, hogy elsuhan mellettem, és észre sem veszem. Amíg nem engedem el azt, ami emberi - az „én”-t, a magammal cipelt gondolatokat, érzéseket, bajokat, fájdalmakat -, addig nincs tere neki. Nincs hová jöjjön, nincs mit és kit megérintsen - annak ellenére, hogy ott halad velem végig az Úton. Nem tud megérinteni, ha nem hagyom.- Többhetes távoliét után még akkor is nehéz hazaérkezni, ha kevésbé intenzív tapasztalatokra tesz szert az ember az utazása alatt... A Camino idejére kiszakadtatok a korábbi rutinból, mindennapokból. Milyen volt a visszatérés a „való” életbe? Kovács Áron: Számomra egyértelműen a hazatérés volt a legnehezebb. A testem és a lelkem negyven nap alatt egészséges ritmust vett fel- és aztán egyik pillanatról a másikra visszacsöppentem a „mókuskerékbe”. Nagyon megviselt a visszaállás. Mindenkinek ajánlom, hogy egy hosszabb útról „zsilipelve” érkezzen haza, legyen ideje arra, hogy lelkileg is akklimatizálódjon régi-új élethelyzetéhez. Mézes Zsolt: Egy lány az út vége felé azt kérdezte: vajon ha véget ér a zarándoklat, hol lesznek ezek a sárga nyilak, amik itt Compostela felé vezetnek minket? Ki mondja meg nekünk, hogy merre menjünk tovább? A kérdés a szavak szintjén persze megválaszolhatatlan. .. Amikor visszatérsz - és ezt sokan mondják -, az igazi Út akkor kezdődik. Hiszen a zarándoklat kicsiben maga az élet, a keresztény élet mása. De ahhoz a nehézséghez, ami az élet, s ahhoz a szépséghez is, ami az élet, ez az Út erőt és szeretetet tud adni. De csak akkor, ha figyelsz rá. Ha figyelsz magadra, Istenre, befelé. Akkor és csak akkor tud erőt adni.- Hogyan változtatott meg benneteket a Camino? A lelkészi szolgálatotokban érzitek hatását? Kovács Áron: Nehéz ezt szavakba önteni, nem is tudom meghatározni, hogy miben változtam a Camino során. Részemmé váltak az ott megtapasztalt közösségélmények, Isten-élmények. Ha valamit mégis mondani kell erről, akkor én azt emelném ki, hogy közelebb kerültem a jézusi mondathoz: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” És az út során a keresztyén közösség fogalma is jobban kibontakozott számomra. Negyven nap alatt sok minden letisztult bennem, és hangsúlyossá vált, és ez elválaszthatatlanul az életem részévé lett. Mézes Zsolt: Csak évekkel később tudatosult bennem, hogy amit én a lelkészi munkáról, a lelkész feladatáról gondolok, az valahogy így szól: valamilyen tapasztalatot lelki zarándoklatként elvinni azokhoz, akik nem tudnak erre az Útra elmenni. Ez a lelki zarándoklat nekem a láthatatlan színház és mindaz, ami e műfajban és a műfaj mögötti módszerben rejlik. Mások kísérése révészként, lelkészként, lelkigondozó szakemberként, teológusként - ez az én feladatom.- Mit tanácsoltok azoknak, akiknek nincs lehetőségük elmenni a Caminóra: hogyan tehetik a nyári szabadság napjait igazi töltekezéssé? Mi az, ami itthon, „házilag” is megvalósítható, és mi az, amit csak a tényleges zarándoklat adhat? Kovács Áron: Nem minden nyáron indulhat az ember nyolcszáz kilométeres útra, de az fontos, hogy ki tudjunk lépni a hétköznapokból. Idén egy bencés monostorban szeretnék eltölteni egy hetet, számomra ez is zarándokút. Mézes Zsolt: A zarándoklat, a lelkigyakorlat, az ima - mind olyan eszközök, amelyek sűrítve foglalják magukba az Istenhez közeledés gyakorlatát, tapasztalatát. Minden a belső hozzáállásunktól függ: hogy miként élünk meg egy egyszerű asztali áldást, egy Miatyánkot a templomban vagy a Jézus-imát magunkban. Az élet gyakorlata is lehet zarándoklat, sőt az élet élése igazán a zarándoklat. Egy filmben hangzik el a mondás: „Mindenki meghal, de nem mindenki él.” Az életben ez az igazi zarándoklat: élni, megélni mindent. Fájdalmat, örömöt, bánatot, szerelmet, szereteüenséget, Istent, bort, derűt, szomorúságot, üdvöt. A Camino segíthet ebben - de nem feltétlenül kell elmenni ehhez „kint” sehová. A harc és a szeretet bennünk van. Ezeket kell felfedezni, megélni, és mindezt Isten felé emelni. ■ Vitális Judit ÉZES ZSOLT FELVÉTELEI (JELENLETMUHELY.HU/AZUT)
