Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-22 / 51-52. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2013. december 22-29. 15 Fények a határon AZ INKARNÁCIÓ ÜNNEPE: A SZÉGYENKEZŐ EMBER MEGVÁLTÁSA SZÉGYENÉTŐL Magamba bújtam volna... Különleges élmény az országhatáron élni. Leginkább azért, mert itt mindig történik valami. A falusi csöndet és idillt rendszerint megtörik a hírek a - helyi csűrökben és a soproni garázsokban élő - feketemunkásokról, a gőzerővel keresett vagy éppen kézre került embercsempészbandákról, az innen-onnan eltűnt mezőgazdasági gépekről, avagy a BMW és Audi típusú járművek eltulajdonítására szakosodott maffiákról. Aztán meg olyanról is csak a határ környékén lehet hallani, hogy nemzetközi pénzen elkészülnek országokat összekötő utak, amelyeket a helyiek - a fent vázolt okok egyikét vagy másikát mérlegelve - nem értékelnek kellőképpen, ezért gondolnak egyet, és kiteszik az oszághatárra a behajtani tilos táblát. Az iskolákban pedig szinte hetente új gyerekarcok tűnnek fel, amelyek aztán a „sógoroknál” végezhető szezonális munka és az éppen aktuális munkaerőpiac függvényében egyik napról a másikra el is tűnnek. Öt, Sopron környékén eltöltött év után is napról napra el-elcsodálkozom azon, hogy az utcára kilépve, aztán meg a templomba vagy éppen a helyiek házaiba belépve nem tudom, hogy magyarul, németül vagy „osztrákul” szólnak-e hozzám. Különleges élmény az oszták-magyar határ egy olyan falujában élni, amelyre még a berlini barátaim is azt mondták néhány nap után, hogy ez nem falu, hanem sokkalta inkább „multikulti" városra emlékeztető, meghatározhatatlan jellegű település. Különleges élmény az országhatáron élni. Karácsony körül meg pláne, mert a „multikulti” jelleget az ünnep előtt mintha elvágnák, és bár a soknyelvűség megmarad, de a falu azzá lesz ismét, ami évszázadokon át volt, és ami lenne ma is, ha annak idején A cím szeretné az olvasót szeretettel arra indítani, hogy a kérdésre ki-ki ízlése, gondolkodása, hite, elképzelése, világnézete szerint feleljen, és így rendezze be a karácsonyi ünnepkör saját életére szabott szféráját. Ezt a szabadságot az az Úr biztosítja nekünk, akinek a szeretetéről a Szentírás tesz bizonyságot. Ennek értelmében egyes szám első személyben kell a kérdést feltennünk: miért van szükségem karácsonyra? S az a fájdalmas lehetőség is felmerül, hogy esetleg valakinek a leikéből a kétségbeesés szülte lázadó, zúgolódó tagadás szakad ki: miért is kényszerít engem a világ karácsonyozni, amikor beteg vagyok, magányos, elesett, elhagyott, megvetett, anyagi gondokkal küzdő, kiszolgáltatott, éhező, bánatos és elkeseredett, életunt és depressziós? Súlyos kontraszt ez a szentírási (isteni) ígéret és a látható, érzékelhető emberi valóság között. Megszólal karácsonykor az Isten szeretetének szava (az Ige testté lett), és emberek milliói éhezik a szeretetet. Miért ez a fájdalmas diszkrepancia? Csillogó városi (vagy falusi) környezet kábít bennünket: villognak a színes égők, tarka kavalkád a főtereken, árusok kínálják a portékáikat áfás felárral és sokat ígérő reklámmal, a pénztárcájukat gondosan vizsgálgató vásárlók pedig élére állítják a forintokat, és gondosan mérlegelik az ajándékok és a karácsonyfa nagyságát, hogy még a terített asztalra is jusson valami ízletes falat. Lehet, hogy nem ez a karácsony? Lehetséges, hogy a világ nem szabadítható meg a mammon diktatúrájánem itt húzzák meg a határt. A feketemunkások hazamennek, a behajtani tilos táblákat megfordítják, és még az ember- és autócsempészetről sem hallani jó két héten át. Az almáriumokból pedig előkerülnek a gót betűs karácsonyi liturgiák, a régi receptek, és készülődik a falu az ünnepre. Úgy, ahogyan a régiek is tették. Az ünnepi készülődés nem túl régi, de talán legszebb mozzanata a határon ünnepelt nemzetközi „kiskarácsony”. Minden évben december 22- én a határ menti települések (Ágfalva, Lépesfalva, azaz Loipersbach im Burgenland, Somfalva, vagyis Schattendorf és Sopronbánfalva) lakói kivonulnak az Ágfalvát Lépesfalvával összekötő Békehídhoz, raknak egy jó nagy tüzet, meggyújtanak több száz mécsest, és fáklyákkal a kezükben együtt imádkoznak és énekelnek. Néhány éve még géppuskás határőrök jelenlétében tették ezt; az osztrákok a határ túlsó, a magyarok pedig az innenső oldalán. Az utóbbi években (Magyarországnak a schengeni övezethez való csatlakozása tói? Kiszolgáltatott rabszolgaként egyre-másra aggodalmasan nyúlunk a pénztárcánkhoz, vagy lessük a bankszámlánk egyenlegét. Egyre több pultnál vagy boltban állunk meg komolyan mérlegelve, hogy optimális legyen a karácsonyi gazdálkodásunk; de lehet, hogy nem ez a karácsony? Ha a mammon diktatúráját nem változtathatom is meg, nem lehetséges-e, hogy a saját életemben palotaforradalmat csinálok, és elkezdem azt keresni, ami az Isten eredeti szándéka lehetett a karácsonnyal? Vagyis azzal, hogy elküldte a Fiát ebbe a kificamodott világba. Miért küldte el Isten a Fiát? Ha figyelmesen elolvassuk a bibliai beszámolókat a karácsonyi eseményről, megdöbbenve fedezzük fel az eredeti, a bibliai és a világi karácsony közötti végtelen távolságot. Isten az emberiséget megajándékozta kitapintható szeretetével, kegyelmével, az ember pedig lázasan küzd az ajándékozási kényszerével, pánikszerűen rohangál boltról boltra venni valamit, mert muszáj. Az eredeti karácsony értelme a tiszta és önzetlen, áldozatkész szeretet felbukkanása a szenvedő emberek között, mi pedig görcsösen erőlködve akarjuk a szeretetünket aggódva vásárolt ajándékokban tárgyiasítani. Isten szeretetének szava megtestesült a Fiában, Jézus Krisztusban, mi pedig forintok, eurók, dollárok, márkák s egyebek segítségével akarjuk elmakogni a szeretetünket. Hát ez a karácsony? Miért küldte el Isten a Fiát? Ráadásul még az eredeti születéstörténet is a pénzügyi eszköztelenségóta) a kétnyelvű áhítat után forralt bor és puncs is kerül az asztalra. A határ menti együttlét után ki-ki hazavihet egy lángocskát a mécsestartójában, de viszünk belőle a határ menti templomok szentesti oltárára is, onnan pedig a karácsony után meglátogatott betegek otthonaiba. Az alkalom a „békeláng” (Friedenslicht) nevet viseli, amely a Betlehemből Európa számos településén ünnepélyes keretek között körbevitt lángról kapta a nevét. Éppen tíz éve lesz idén, hogy a széllel bélelt országhatáron először gyűltek össze az adventi csendre, a karácsony előtti megállásra és a találkozás örömére vágyó magyarok, magyarországi németek és osztrákok. Különleges élmény az országhatáron élni. Karácsonyi időben különösképpen. (A békeláng meggyújtására advent negyedik vasárnapján, december 22-én, 16 órakor kerül sor az ágfalvilépesfalvi határátkelőnél. Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!) ■ Heinrichs Eszter ről beszél. Nem illatos kozmetikai szalon volt a betlehemi istálló, a jászlat sem parfümillat lengte körül, és az újszülött ruházatát is csak a szükséglet szintjén tudták biztosítani. Nem vonakodott az Isten Fia születésekor nélkülözni a földi jólét és luxus eszközeit, mégis egészen más fényben kezdett ragyogni a világ a pásztorok számára, és páratlan, történelemformáló valóság született, amely hatással lehet bárkire, akinek megnyílik a szeme, és túllát a vakító reklámfényeken, mert mennyei világosság ragyog fel neki. Miért van szükségünk karácsonyra? Ahogy nagyon nagy szükségünk van a testi (fizikai) látásunkra, és meg is teszünk érte mindent, ugyanúgy életbe vágó szükségünk van a lelki (szellemi) látásra, mert különben iszonyatos szegénységben tengetjük életünket. Vagyis ezért is meg kell tennünk mindent. Adjunk hálát Istennek (és szemorvosainknak), ha jó a testi szemünk látása, de könyörögjünk az Úrhoz, hogy lelki-szellemi látást is adjon, mert csak így ragyoghat fel számunkra a karácsony titka. S így a szeretet már nem kötelező ünnepi gyakorlat lesz, hanem boldog valóság, az ajándékozás nem pénztárcafüggő kínlódás, hanem örömszerzés, és a családi béke több lesz mint felszínes, ideiglenes fegyverszünet, és valami egészen másféle melegség ömlik szét a lelkűnkben, és ezt sugározhatjuk mások felé is. S akkor már értjük, hogy miért van szükségünk karácsonyra, miért van szükségünk Jézus születésére. ■ Ribár János ■ Orosz Gábor Viktor „Hiányod átjár, mint huzat a házon. / Mondd, - távozzon tőlem a félelem” - írja József Attila Gyermekké tettél című szerelmes versében, majd így folytatja: „magamba bújtam volna, nem lehet - / alattam kő és üresség fölöttem.” A bűneset után bekövetkezett változás a különbözőség felismeréséhez vezetett, amely először kifejezetten a meztelenség által megjelenő nemi eltérésben volt látható. A jó és a rossz megkülönböztetése - jóval mielőtt apró morális hibákról szó lenne - a különbözőség ismerete, amely a nemiségben is megmutatkozik. Ekkor tör felszínre a félelem, hogy a differencia áthidalhatatlan és leküzdhetetlen. Az első emberpár kapcsolata egymással és Istennel többé nem választható el a különbözőség radikális ismeretétől. A testi különbözőség miatti szégyen az emberiség egyik legősibb tapasztalata. Martha Nussbaum szerint a gyermek a felnőttekhez hasonlítva önmagát szégyent érez tökéletlensége miatt, majd azt is hozzáteszi az amerikai filozófus, hogy „valószínűleg a saját meztelenség átéléséből fakadó primitív szégyenérzet az emocionális élet alapvető és univerzális jellegzetessége”. Az első emberpár történetében kifejeződő szégyenérzet az ember tökéletlenségének és múlandóságának általános tapasztalatát jeleníti meg. Klaas Huizing ebben a primitív szégyenérzetben látja meg a morális gondolkodásunk gyökerét, amikor egyszerűen így fogalmaz: „jó = boldog személyes kapcsolatokkal átszőtt élet; rossz = kiesni a személyes kapcsolatok teljességéből, elszigetelten, magányosan, valódi kapcsolatok nélkül élni.” Hiszen ebből következik a tökéletlen igénye a tökéletességre. A különbözőség tökéletlenségként mutatkozik. A testiség esztétikai észlelése Ádám és Éva esetében megelőzi a vele való morális bánásmódot, az eltakarást. Az „eltakarás” az észlelést követő felismerés tette, nem csupán a másságból következő szégyen leplezése, hanem a világi kultúra első „szépészeti beavatkozása”, a „slow fashion” mint örök darab, amelyet az elfogadás igénye ébreszt és alakít. Amennyiben a morális jó a boldog kapcsolatok megvalósulása, akkor a testiség egyéni és társas elfogadása annak feltételének bizonyul. Az elfogadottság igénye azonban mindig feltételezi a másik jelenlétét. Az éden kertjén kívüli kapcsolat nem lehet teljes, szégyen nélküli, éppen ezért a megismerés mindig „a differencia” megszüntetésére törekszik. A szexualitás által nyújtott örömökben ez pillanatokra valósulhat meg. A szégyen egy indulat, amely nem a jóra és rosszra osztott világ miatt jön létre, hanem a saját személy és a másik közötti különbözőség fájdalmas tudatosulásaként. A nárcisztikus paradicsomi idill fel-felsejlő momentum, ám nem aeternum. Az ember képtelen önmagába bújva a különbözőség leküzdésére. Hasonlóképpen vélekedik Jean- Paul Sartre, aki szerint a szégyen nem önreflexió következménye, hanem feltételezi a másik jelenlétét, a másik előtti szégyent akként, ahogyan az énem a másik számára megjelenik: „Látom magamat, mert valaki lát.” A másik sajátosan látja az egyént, erről felvilágosítja őt, aminek következtében szégyenérzetet kelt benne éppen a külső perspektíva miatt. A másikban kialakult és visszatükrözött kép a saját „testiségévé tudatosul” a szégyenkezőnek: „A szégyen a »poursoi«-ból való kizuhanás és részesedés a testiség objektivitásában.” A szégyen a másik arcán pillantható meg. „A másvalaki tehát mindenekelőtt az a lény, akinek számára én tárgyként vagyok, vagyis akinek révén tárgyi voltomat elnyerem.” A szégyentől, amely az önobjektivizálás következménye, különbözik a megszégyenítés, amely a szégyent előhívja. „Valakit nyilvánosan megszégyeníteni olyan, mint a vérontás” - olvasható a Talmudban. A megszégyenítés szégyenérzetet kelt, amely megszégyenülést szül, ennélfogva generációkon végighúzódó következménye lehet az el nem fogadottság érzete. „Akit a szégyenérzet ural és vezet - állapítja meg Eveline List -, az csupán az őt körbevevő embereken tájékozódik. Ezzel szemben a bibliai szövegek ereje abban a konkrét impresszióban van, amely találkozásban és megérintettségben élhető át." A Biblia az érzetek észlelésének az iskolája, a transzcendenshez a tapasztalhatóságon át lehet eljutni, csak később (ha egyáltalán) a gondolkodással. A szemünk elé festett Krisztus alakja - ahogyan Pál apostol fogalmaz - olyan „esztétikai evidencia” amely az olvasónak és az ige hallgatójának újjászületéséhez vezet. Paul Tillichhel szólva a művészet három dolgot tesz az emberrel: kifejezi, átalakítja, elővételezi valódi létét. Kifejezi az ember félelmét a valóságtól, amelyet leleplez. Átalakítja a hagyományos valóságot, hogy így hatalmat adjon neki, valamint kifejezésre juttatja önmaga megvalósulásának lehetőségét: a valódi lét lehetőségeit elővételezi. Mert el vagyunk választva attól, ami valóságos tárgya feltétlen vágyunknak: létünk alapjától és értelmétől. Ideiglenesen szekuláris vágyak vonzanak, olyan vágyak, amelyek életünket kitöltik, akkor is, ha tudjuk, hogy egy szempillantás alatt eltűnhetnek, és végül kétségtelenül így is fog történni. A karácsony, az inkarnáció ünnepe a szégyenkező ember megváltása szégyenétől, Jézus azonosulása az emberléttel, eggyé válás. Krisztusban való újjászületésünket pedig számomra ugyancsak József Attila idézett szerelmes versének utolsó sorai fejezik ki a legköltőiebben, 2013 karácsonyán a leginkább: „Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, / kinek szeméből mégis könny ered. / Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén / nagyon meg tudtam szeretni veled.” A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem docense Miért van szükségünk karácsonyra?
