Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-22 / 51-52. szám
14 ◄! 2013- december 22-29. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio KARÁCSONY UTÁNI VASARNAP - JN 3,16 A VASARNAP IGEJE Karácsonynak sok napja van oecumenica Mindenható, szerető Istenünk! Olyan jó volt megállni az ünnepek csendjében. Olyan jó volt beburkolózni szereteted fényébe, a mindig aktuális és élő üzenetbe: egyszülött Fiad értünk, emberekért jött a földre. Hallgass meg minket most is, hogy az ünnep fénye, ragyogása, csillogása, mosolya legyen kísérőnk további utunkon. Köszönjük neked a családokat. Köszönjük, hogy egymásra bízol bennünket, hogy van kiket szeretnünk, féltenünk. Most azokért könyörgünk, akik egyedül vannak, család, támasz nélkül ebben a világban. Ne hagyd őket magukra, nekünk pedig segíts, hogy megtaláljuk a segítségadás legjobb módját feléjük. Nyisd meg szemünket, hogy meglássuk a lehetőségeket, hogy senki ne rekedjen kinn istállóban és hidegben, hogy szívünk legmélyéről fakadjanak bátorító szavak, és tetteink is kövessék azokat. Köszönjük neked a gyülekezeteket, közösségeinket. Áldj meg bennünket nyitottsággal, őszinte érdeklődéssel mások iránt. Add, hogy minél többen találják meg otthonukat gyülekezeteinkben, segíts megláttatni, hogy a veled való közösségben élni a legjobb. Köszönjük neked hazánkat, országunkat, földünket. Köszönjük a gyönyörű tájakat, amelyekkel megajándékoztál. Ne engedd, hogy kihűljön szívünkben a csodálat teremtett világod iránt, és elfakuljon bennünk a felelősség tudata. Te segítsd vezetőinket, tanítsd őket őszinteségre, tisztaságra, igazságra, hogy ne kelljen hazugságban, félelemben élnünk. Urunk, könyörgünk minden em^ bérért a földön. Olyan sok a beteg, a nyomorult, szomorú, elkeseredett társunk. Értük is könyörgünk, hogy találjanak reménysugarat, amelybe kapaszkodhatnak. Könyörgünk azokért, akik betegségben gyötrődnek, és nehezen fogadják el keresztjüket. Taníts mindnyájunkat szent Fiad alázatára, hogy a te kezedből fogadjunk jót és rosszat, örömet és bánatot. Most, amikor az ünnepnek vége, de még égnek a karácsonyi gyertyák, te ragyogd be életünket, szívünketlelkünket melegítsd fel el nem múló szereteted tüzével. Könyörgünk, Urunk, maradj velünk, hogy megtanuljunk mi is igazán szeretni, őszintén segíteni, bátran szembenézni az előttünk álló kihívásokkal, feladatokkal. Segíts megőrizni az ünnep örömét, derűjét, hogy magunkkal vigyük azt a hétköznapokba is. Hallgass meg minket a mi Urunkért, akit világosságul és üdvösségül küldtél a földre, akiért áldott vagy örökkön-örökké. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Üres szívet kell a gyermek elé tárni. Erre pedig csak az képes, aki nyomorúságban és keserves megpróbáltatásban jár, de nem saját feje után, hanem csendességgel viseli baját. Soh’se lesz neked édes a Krisztus, ha előbb magadnak meg nem keseredel. Aki nem így érez, nem részesedik.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) Pár nappal vagyunk csupán karácsony ünnepe után, de a megszokott kellékek máris megkoptak. Lejárt az idejük. A gyertyákból, ha közben nem cserélték őket, mára már csak csonkok maradtak. A csillagszórók elégtek. Lehet, hogy a korán kivágott fenyőfa tűi már szemetelnek a szoba melegében. A szép csomagolópapírokból csomóba gyűrt, kukába szánt lom lett. Az ajándékok, ha voltak, szekrénybe kerültek, vagy a rossz méret, esetleg a hibás működés miatt a már szinte rituális csererohamra várnak. A kellékekkel már csak így jár az ember. Mi lesz az ünnepeinkből, és mi lesz belőlünk, ha csak mutatós, szemre szép, hangulatos díszletek elemeiből barkácsoljuk össze pár napos, rosszabb esetben pár órás használatra? Az igazi ajándék azonban túléli, ha a csomagolás el is tűnik. A kisgyerek is kinövi a pólyáját. Születésnapján nem a kinőtt ingecskét ünnepeljük, hanem annak örülünk, hogy kinőtte. A karácsony ünnepe utáni vasárnap egymondatos evangéliuma segítségünkre siet, nehogy beleragadjunk valami öreges, szintén szokványossá lett, az ünnepek lezüllesztése keltette dohogásba. Amit Isten ajándékozott, akiben Isten szeretetét ajándékozta, még a legszebb csomagolást is ledobja magáról. Nagyobb, mint ha nekünk kellene vagy lehetne elfogadhatóvá prezentálni. Isten Fiát adta, szeretetéből. Nem a „legjobb fiát” hanem az egyeüent. Jé► Az egy, szent, egyetemes és apostoli egyház nagyon sokszínű... Megmutatkozik ez a részközösségek gondolkodásában, a kegyességi gyakorlatban, a liturgiában, a külső formákban és a teológiai megközelítésben egyaránt. Ez a színgazdagság nem elválasztja a testvéreket, hanem a teremtő Isten fantáziáját dicséri. Eltérést figyelhetünk meg Isten népének különböző kontinenseken élő csoportjai között, különbségek mutatkoznak a kultúrkörök függvényében, és egy-egy nagyobb tömbön belül is meghatározó, hogy milyenek a történelmi gyökerek. Mégis két nagy családra szokták osztani a keresztény világot: keleti és nyugati kereszténységre. Van, aki ezt - a kezdetekből kiindulva - két meghatározó személyhez is köti: Kelet János evangélista vonalán indult el és fejlődött, Nyugat pedig Pál apostol missziójából alakult és formálódott később is. A keleti kereszténység gazdag istentiszteleti kultúrája bár bonyolultnak látszik, mégis letisztult, átlátható. Biblikus gondolkodásmódjában összekapcsolódik a földi istentisztelet a mennyeivel, a földön élő ember be is kapcsolódhat az örök istentiszteletbe. Az egész liturgia - amelynek lényege az Isten imádása és dicsőítése - része az örök liturgiának, kóstoló abból, ami az Isten országában zajlik. Az pedig az időnkívüliséget jelenti, azaz nincs kezdete és vége, az örök jelenben folyamatosan tart. (Milyen nehéz ezt leírni az időhöz kötődő nyelvhasználatunkkal.) A nyugati kereszténység sokkal racionálisabban gondolkodik, s igyekszik mindent megmagyarázni, ha kell, zus Krisztus nem egy a számtalan sok ajándék sorában, amelyeket életünk során gondviselése szánt nekünk a többiek mellé. Az apostoli igehirdetés szerint a sorrend egészen más: aki tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem értünk halálra adta, hogyan ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk? Betlehem, Názáret és Jeruzsálem csak térben esnek távol egymástól. A régiek ezt úgy mondták, hogy a jászolt és a keresztet egy fából faragták. Szűz Mária karja, amelyen a gyermek ringott (EÉ 157,2), meg a keresztfa vízszintes ága, mely szent testét karolta át (EÉ 189,4), összehasonlításuk látszólagos képtelensége ellenére sem idegenek egymástól. Karácsonykor Isten arra nyitogatja a szemünket, és azzal melengeti hideg szívünket, hogy a keresztre szántat, a keresztet vállalót ajándékozta nekünk Krisztusban. Nem unom meg, és unos-untalan ismételni sem szégyellem, amit Grünewald isenheimi oltárképén ecsetjével mondott el: a Mária karján tartott gyermek szakadozott, foszlott szélű pólyája és a kereszten függő „fájdalmak férfijának” rongyos ágyékkötője mintha egy darab végből lenne szakítva. Amit a festő ecsetje csak sejtet, azt János apostol egymondatos evangéliuma egyenesen és félreérthetetlenül hirdeti: Isten azért ajándékozta a világnak Jézus Krisztust, hogy ő a keresztre adja magát értünk. A feltámadott Úr megdicsőült testén is viseli a puszta értelemmel, ha kell, a filozófia magasságaival, s azután a felismeréseit megpróbálja tudatosítva megélni. Karácsony ünneplése is eltérő a kereszténység két nagy csoportjában. (Arra most nincs lehetőségünk, hogy a keleti vagy a nyugati kereszténységen belüli gazdag árnyalatokat akár csak fel is soroljuk, netán kifejtsük.) Karácsony késői ünnepünk. Sokáig nem is ünnepelték. Húsvét volt az ünnep. Minden vasárnap is egy kicsit húsvét volt. Azután kialakult vízkereszt napja, azaz az „Úr-jelenés”, Isten megjelenésének ünnepe. Nem az volt az izgalmas a keresztények számára, hogy az Úr hogyan s miként jött el ebbe a világba, hanem az, hogy megjelent, hogy dicsősége beragyogta a világot. (Ezért a korai időkben Urunk megjelenésének ünnepe egyben karácsonyi megemlékezés is volt.) Később, amikor Krisztus személye hitviták középpontjába került, fontossá vált az is, hogy test szerinti megjelenéséről is szóljon az egyház. S ahogy húsvét minden hívő ember számára a dramatizált liturgiában és a hozzá kapcsolódó játékokban (például a virágvasárnapi bevonulás évenkénti újrajátszása, passiójátékok stb.) évről évre megelevenedett, karácsony is az ünneplésben, az istentiszteletben s az egykori események felidézésében - valamelyik evangéliumi leírás szerinti formában -, eljátszásában gazdag hagyományt formáltak. A niceai zsinat Jézusról szóló tanításai s az ehhez kapcsolódó hitvallási formulák Urunk születését is az alapvető keresztény tanítás részévé tették. Az ünnep kialakulásának sokféle csíráját ismerjük. Számos dátummal „kísérletezett” a kereszténység, míg egyezség született abban, hogy a téli napfordulóhoz kapcsolják Jézus születésnapját. A Római Birodalomsebek helyét, azaz Isten azt támasztotta fel, aki áldozatul adta magát értünk. Igent mondott az Atya megmentő akaratának félelmetes útjára. Úgy, ahogy Szűz Mária „legyen” szavával igent mondott a példátlan anyaságra, a Fiú testté léteiének csodájára. Minden szeretetből fakadó ajándék mögött egy-egy arc, kéz, ember rejtőzik. Ettől értékes az ajándék, nem a világmárkás, divattrendet jelző, esetleg sok számjegyes árcédulájától. Az igazi ajándék nem csupán valami valakitől, hanem valami belőle. Isten magát ajándékozta a világért Krisztusban. Az emberré és áldozattá ajándékozott Krisztus nem ránk száll, hanem magához ölel bennünket. Nem szégyell minket testvéreinek nevezni (Zsid 2,11). Ez a szeretet túl nagy ahhoz, hogy agyunk szürkeállománya szülte fogalmaiba beleszoríthatnánk. Üdvösséges ajándékká úgy lesz, hogy „felragyog nekünk a Krisztus”. A hajnalt nem mi hozzuk el, hanem ránk virrad. Krisztus-hitünk ugyanannak a kitartó szeretetnek a csodája, aki a Fiút a világért áldozatul ajándékozta. Kitartó csodáról van szó. Minden Krisztus-hívő alázatos hálával vallja, hogy milyen kitartásra kényszerült Isten, amíg megszülethetik bennünk az ajándékára mondott „köszönöm” A Fiúért és áldozatáért mondott hála és a benne való bizalom. A Krisztusban adott ajándék nem avul el. Múlttá sem öregszik. „Egyszer s mindenkorra” szól, de ez nem múlban igen közkedvelt pogány ünnep volt a legyőzhetetlen nap születésének (újjászületésének) ünnepe. Végül ezt vette át a kereszténység azzal a teológiai megfontolással és indoklással, hogy számunkra Krisztus a világ világossága, ő a felkelő nap. így alakult hát ki a december 25-i dátum. Az első biztos feljegyzésünk 336- ban keletkezett karácsony ünnepével kapcsolatban. A kalendárium ekkor ugyanis már közvetett módon utalt az ünneplésre. A tizenegy évvel korábbi niceai zsinat idején még nem ünnepelték! Nem igaz az az elgondolás, hogy a nyugati kereszténység december 25- én, a keleti kereszténység vízkereszt ünnepén üli karácsonyt. A különbség a naptárban van. A nyugati kereszténység és a keleti világi időszámítás a XIII. Gergely pápa által elrendelt naptárreform eredményeként kialakult naptárat használja. A keleti kereszténységben azonban még mindig kétféle naptárt ismernek. Az ónaptár — amelyet az orosz, a szerb, a grúz ortodoxok és a Jeurzsálemi Patriarchátus használ - tizenhárom nap „késésben” van az új naptárhoz képest, ezért január 6-án az ónaptárosok még nem a vízkeresztet, hanem a karácsonyt ünnepük - ezen a napon ugyanis az ónaptár szerint még csak december 24-e van. Az ónaptár a Juüanus-naptár. Az ezt követő keletiek számára akkor van december 25-26-a, amikor a polgári időszámítás már január 7-8- át mutat. (A többi keleti egyház már a javított Julianus-naptárt használja, amely korrigálta a húsvétszámítási és a szökőév adta különbözőségeket.) * # * Nyugaton a szentesti vigíliával, az éjféli misével indul Krisztus születésének ünnepe. Beüehemezők, a karácsotat, hanem végérvényeset jelent. Minden ember és minden generáció számára újat, a saját korában is érvényeset. Ez a csoda virrad ránk, amikor Krisztus szavára hajlik a szívünk, amikor teste és vére ajándékában jelen idejűvé lesz, és személyünket érintő ajándékként őt magát fogadhatjuk. Áldott minden igyekezet, amely megpróbálja szavakba, hitvallásba öltöztetni ezt a csodát. Egyházunk egyik nagy teológusa, amikor hallaüan igyekezettel és hűséggel próbálta körüljárni ezt a csodát, próbálkozásának utolsó mondatában így vall: ami itt történik, az igazában alig mondható, sőt mondhatatlan. Nem a kulcsot kell keresnünk a titok felnyitásához, a kezünket kell összekulcsolni, és térdet hajtva Tamással együtt kell mondani: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28) Ez az imádság, ez a hit személyes, de nem kisajátító. Ha ezt megtanuljuk, akkor a világ nem egyszerűen csak idegen és ellenséges mindazzal együtt, amit „világ”-nak bélyegzünk, hanem ennek az ajándéknak a várományosa. Nem a világról van ilyen jó véleményünk, hanem Isten kitartó szeretetében reménykedünk. Telik az ajándékból! ■ Fehér Károly Imádkozzunk!,Valóságos Isten, mi megváltónk, /Jézus Krisztus, /Ki jöttél az Atyától, /Isten Báránya, /Bűneink váltsága, /Nézz e világra!” (GyLK 619,2) RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK nyi történetet népszokásokba ágyazva előadók gazdagítják az egyes istentiszteletek közötti időszakokat. Ajándékok jelzik Isten nekünk szóló legnagyobb ajándékát: egyszülött Fiát. Keleten nagyobb hangsúly került a megtestesülés misztériumára, az örök és az időben való egymás mellé kerülésére („Az örök Isten ma született” - éneklik). A nagy karácsonyi dicséret a hallgatásból fakad, hiszen a titkot megérteni, felfogni nem tudjuk. („Volt az Atya, és a Fiú született. Ne kérdezd, mikor, hanem mellőzd ezt a kérdésfelvetést. Ne vizsgáld, hogyan, mert erre nem lehetséges válaszolni. Mert a »mikor« az időt jelenti, a »hogyan« pedig a születés testi módozatainak buktatóihoz vezet. Isten a földön van, Isten az emberek közt van... s önmagával egyesítve, a miénkkel egynemű teste által önmagához vezetve vissza az egész emberiséget” - hirdeti Nagy Szent Bazil [t 397], akinek liturgiájával ünnepelnek ezen a napon.) Bármely napon kerül is sor karácsony megünneplésére, a lényegen nem változtat: az Ige testté lett, Szűz Mária hordozta a szíve alatt és szülte a világra. A betlehemi gyermekben az Isten jött el közénk. Ezért hirdettek nagy örömöt az angyalok, ezért hirdethették meg Isten hírnökei az igazi békességet. Kelet és Nyugat talán eltérő időpontban, más-más vérmérséklettel, különböző szokásokkal, de ugyanazt ünnepli: az Ige testté lett! ■ Dr. Hafenscher Károly Karácsony Keleten, karácsony Nyugaton... Időszámítási félreértések tisztázása
