Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-22 / 51-52. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP • LVII. ÉVFOLYAM • 2013/6. SZÁM • DECEMBER 22 Tétova karácsony Gondban vagyok. Mindjárt itt van karácsony, és én kétségek között állok előtte: „Biztosan azt szeretném, hogy idén is legyen? Esetleg nem maradhatna el ebben az évben?” Sok az inger. Lehet beszélni természetesen a fogyasztói társadalomról, az úton-útfélen látott, megannyi csilivili hirdetésről, melyek kényszeresen vásárlásra ösztönöznek minket, de említhetjük a médiát is, amely - jó esetben nem romboló, csak - üres tartalmakkal kívánja kielégíteni információéhségünket. („így lesz gyönyörű a hajad karácsonyra” - csak hogy egy címet említsek az internetes felhozatalból.) Sok az inger. Igen, a „mi” oldalunkon is. Hiszen mindenképpen ellensúlyozni kell az előbb említett, fogyasztói szemléletű, frivol karácsonyfelfogást. Szószékről, egyházi sajtóban, de akár még a Facebookon is. („Mondtam valaha, hogy a születésem napját vásárlással ünnepeljétek?” - Képaláírás egy Jézus-ábrázoláshoz. Ez volt talán az egyik első, interneten terjedő, ilyen jellegű tartalom.) Sok az inger. A vizuális és az összes többi. Fények, ízek, illatok, zenék. És itt még csak nincs is (olyan nagy) különbség hívő és nem hívő között. Koszorú nélkül nincs advent, fenyő nélkül nincs karácsony - ahogy karácsonyi dallamok nélkül sem, és mézeskalácsillat nélkül sem ünnep az ünnep. És hol vannak akkor még a bejglik...? A sok inger, az nem jó? Hát nem az ingergazdag környezet hat motiválólag az emberre? De, kétségtelenül. Ez már valahogy mégis sok. Túl sok. Vajon miért? Gyerekkorunkban miért volt minden annyira más? Egyebek mellett talán azért is, mert akkor még lassabban teltek az évek. Mostanra viszont azt érezzük, épphogy csak eltettük a karácsonyi díszeket, már szedjük is elő őket újra. Túl gyakran van karácsony. Most ezt érzem. Vagy lehet, hogy túl ritkán? Minden relatív. Mert ha Luther naponkénti megtérésére gondolunk, akkor nem elég, ha Jézus egy évben csak egyszer születik meg a szívünkben is. De vajon karácsony alkalmas arra, hogy megszülessen bennünk Jézus? Kérdezhetem úgy is: képes Jézus éppen ebben az irtózatos kavalkádban megszületni? Kötelező nekünk, keresztényeknek görcsösen akarni ilyenkor, hogy Jézus megszülessen bennünk? „A szél arra fúj, amerre akar” - mondja Jézus Nikodémusnak (jn 3,8). Ezt szeretem legjobban a karácsonyban. Hogy végül mindig megszületik. Mindig. Amikor a legkevésbé hiszem el vagy várom, akkor is. Nem kell tehát annyira akarni. De lehet. Nem kell hosszú időt vásárlással tölteni. De lehet. Nem kell húszféle süteményt sütni. De lehet. Nem kell karácsony előtt heteken keresztül a templomban ülni kora reggelenként. De lehet. Meg fog születni. Idén is. Ha akarjuk, ha nem. Szűcs Petra V ándorok vagyunk Jubileumi konferenciát tartottak Stuttgartban A Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezet ez évi, negyvenedik jubüeumi konferenciáját Stuttgartban tartotta november második hétvégéjén a szép kilátású ifjúsági szállóban. Az Ott a hazám, aholjól megy a sorom? (Ubi bene, ibipatria?) címmel meghirdetett összejövetelen hetvennégy érdeklődő vett részt Stuttgart környékéről, míg az előadók személyében messzebbről érkezett vendégek is voltak (Pósfay Györgyné, Emese — Genf; Fónyad Pál, az Ausztriai Magyar Evangélikus Gyülekezet helyettes lelkésze — Bécs; Takaró Mihály irodalomtörténész, író — Budapest). A konferencián - immár hagyományosan - áhítatokon próbáltunk a Bibliában kiindulópontot keresni a választott téma megvitatására. így a szombat reggeli áhítaton Gémes Pál stuttgarti evangélikus lelkész Ábrahámról, a vándorok „ősatyjáról” beszélt (Zsid 11,8-11) és a hitről, mely által Ábrahám engedelmeskedett: „...és kirn éne, nem tudván, hová megy. ”(Károli-ford.) Fónyad Pál ausztriai lelkész tartott előadást. Témája a vándorlás volt a Bibliában és napjainkban. Szólt a kivándorlásról és bevándorlásról, a jövevények kötelességeiről és jogairól, a hazáról mint területi (ahol élek), szociális (ahol a családom, gyülekezetem van) és kulturális (ahol a színházi előadást is élvezni tudom) egységről, a népről, nemzetről, nemzetiségekről és népcsoportokról, az integrálódásról és a megmaradásról. A történelem fintora, hogy van, aki élete folyamán négy különböző állam polgára lett anélkül, hogy bármikor elhagyta volna települése határait (például a munkácsiak a 20. században). Másvalaki pedig az érettségije megszerzéséig nyolc iskolában négy különböző oktatási nyelven volt kénytelen tanulni. A délutáni, Mit hagytam oda, mit nyertem?-A vándorlás mérlege címmel megrendezett kerekasztal-beszélgetést Tamás Péter, az Erdélyi Világszövetség Németországi Csoportjának elnöke vezette. A Magyarországot különböző időben - a második világháború után, 1945- ben (szülőkkel gyermekként), 1956-ban saját akaratból vagy ’56 következményeként később, a körülményektől kényszerítve (családegyesítés) vagy az 1970-es évek elején - elhagyó „vándorok” vallottak távozásuk okairól, körülményeiről, arról, hogy mit nyer és mit veszít a távozó. Egy a kérdések közül: „Van-e honvágyad, és ha van, hogy orvosolod?” Válasz: „Ha van, de ha nincs is, a gyakori »hazalátogatás« jót tesz, különösképpen, ha tudatában vagyunk annak, hogy »panta rhei«, minden változik - mi is, a »régi jó hazai« is.” Együtt énekeltük a „Velem vándorol utamon Jézus,/ Gond és félelem el nem ér. / Elvisz, elsegít engem a célhoz...” kezdetű finn ébredési éneket, mely konferenciánk alaptónusát adta meg. Hiszen nemcsak országokon át vándorolunk, de egész életünk is vándorlás a „mennyei haza” felé. Vacsora után megtekintettük John Bunyan híres regényének filmváltozatát, A zarándok útját. Az esti áhítaton Gémes István, a Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezet nyugalmazott lelkésze a hontalan Jézusról beszélt (Lk 9,57-58). Vasárnap reggel Bittner Abigél önkéntes lelkész áhítata nyitotta a napot, majd meghallgattuk Gémes István szubjektív vándorlásszemléletét Nem vagytok többé idegenek címmel. Az előadást élénk eszmecsere követte. Délután a záró istentiszteleten (keresztelővel és úrvacsorával) a Bad Canstatt-i Luther-templomban Gémes István prédikált az év igéjéről: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. ”(Zsid 13,14) A szeretetvendégségen Takaró Mihály budapesti irodalomtörténész Utazó, hit és kultúra ügyében című, felejthetetlen előadását hallgattuk meg a szenei molnár fiáról, Szenczi Molnár Albertról (1574-1634). A híres zsoltárfordító, költő, vallási író, nyelvész, lelkész Károli Gáspár mellett tanult, majd német protestáns egyetemeken folytatta tanulmányait. Járt Strassburgban, Wittenbergben, Heidelbergben. Első munkája egy latin-magyar és magyar-latin szótár, de élete legnagyobb alkotása a zsoltárok lefordítása. Ezeket mindmáig szívesen énekeljük, például a „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik...” kezdetűt. Szenczi Molnár levélgyűjteménye az úgynevezett Albumban van összegyűjtve, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára őrzi, földi maradványai pedig a kolozsvári Házsongárdi temetőben pihennek. A konferencián részt vevők nevében köszönetét mondok a fáradhatatlan szervező Gémes házaspárnak és nélkülözhetetlen segítőiknek - Vita Molnár Csillának és Vita Norbertnek -, hogy sikerült ez alkalommal is gazdagítani a jelenlevőket. Istennek adjunk hálát, hogy ezt az eredetileg az ifjúsági konferenciákból kinőtt konferenciasorozatunkat negyven éven át gazdagon megáldotta. Buzogányné Opfermann Klára Száz éve halt meg Borcsa Mihály bácsfalusi lelkipásztor Első alkalommal osztották ki a Borcsa Mihály-díjat az erdélyi Bácsfaluban Borcsa Mihály 1824-ben született Bácsfaluban. A brassói szász gimnáziumban tanult, majd 1848-ban kezdte meg tanítói szolgálatát. Az 1848-as forradalom idején aktív szerepet vállalt, bevallása szerint levelet is vitt Kossuthnak, habár magával Kossuthtal személyesen nem találkozhatott. A forradalom után jegyzői és tanítói szolgálatot végzett, 1857-től pedig a bácsfalusi gyülekezet lelkészeként végezte hivatását. Jelentős részt vállalt a négyfalusi egyházi és közösségi élet irányításában, az egyházi iskola megszervezésében és a magyar evangélikus esperesség megalakulásában. Életcélja volt, hogy Istent és a nemzetet szolgálja. 1913. december 3-án, rövid szenvedés után tért haza teremtő Urához. * * * A bácsfalusi közösség egy évszázad után is tiszteleg Borcsa Mihály személye előtt. Emlékére 2013-ban megalakult a Borcsa Mihály Keresztyén Kulturális Egyesület, és életre hívta a Borcsa Mihály-díjat. Bácsfalu népe december i-jén, advent első vasárnapján emlékezett meg Borcsa Mihály halálának századik évfordulójáról. Az ünnepség koszorúzással kezdődött. Az istentiszteletre népes közösség gyűlt össze. Ez alkalommal Zelenák József esperes-püspökhelyettes hirdetett igét, énekkel szolgált a sepsiszentgyörgyi Jubilate Deo kórus. Rab Sándor történész rövid előadást tartott Borcsa Mihályról, akit mint lelkészt, néptanítót, közösség- és egyházépítőt méltatott. Az ünnepi hangulatot Jani András szavalata fokozta, aki Borcsa Mihály Barcaság felemelkedése című versét szavalta el. Az úrvacsoraosztás után került sor a Borcsa Mihály-díj kiosztására. A Borcsa Mihály Keresztyén Kulturális Egyesület kuratóriuma első alkalommal György Papp Margitot ítélte érdemesnek a díjra, kifejezve a bácsfalusi közösség elismerését Manci néninek a négyfalusi csángó hagyományok ápolásában végzett fáradhatatlan munkájáért. Az istentisztelet után megnyílt a bácsfalusi gyülekezet hagyományos adventi vására, ahol adventi-karácsonyi díszeket, ajándékokat, süteményeket, adventi koszorút, kolbászt, forralt bort és sok más finomságot lehetett vásárolni. A jelenlevők meghallgathatták a négyfalusi fúvósok szabadtéri koncertjét is. Az emlékünnep, a megemlékezés és a vásár igazi adventi hangulatot teremtett sokak szívében. Eleinkre emlékezve hisszük, hogy egyházunk, népünk és nemzetünk iránti szeretetünk, felelősségtudatunk még erősebbé válik. Isten legyen ebben segítségünkre! Barcsa István bácsfalusi evangélikus lelkész Forrás: evangelikus.net
