Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-08 / 49. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2013. december 8. » 7 „A mélység fölött van csak magasság.. Találkozás Füller Tímeával, a Tócsatükörben című, frissen megjelent kötet szerzőjével Vannak könyvek, amelyeken semmiképp sem szabad „egy ültünkben” túlesni. Hagyni kell, hogy olvasás közben el-eltűnődhessünk egy-egy mondaton, egy-egy szón, engedni, hogy hangulatokat, érzéseket ébresszenek bennünk a történetek. Vannak írások, amelyeket ízlelgetni kell. Bátran állíthatom, hogy az Evangélikus Élet „házi szerzőjének” Füller Tímeának az első önálló kötete is ilyen. A Luther Kiadó gondozásában most megjelent, Tócsatükörben címet viselő könyvhöz csend kell és idő. Örültem, hogy nekem most mindkettő megadatott, és az olvasás mellett módom volt arra is, hogy otthonában keressem fel a szerzőt, régi kedves ismerősömet, az ötgyermekes édesanyát. Tengelicen járunk, Tolna megyében, Pakstól nem messze. Útban a ház felé egy pillanatra még megállunk egy vadnarancsfánál - a gyümölcs Timi hittanóráinak elmaradhatatlan kelléke -, és „üdvözöljük” az ismerős galagonyabokrot is, amely messze piroslik a tájban. A ház tiszta, lakályos, kedves, az asztalon finom sütemények és forró tea fogad, a cserépkályhában barátságosan duruzsol a tűz...- Ahogy körülnézek itt, az elsőgondolatom az: ideális környezet ez egy jó beszélgetéshez - és persze az íráshoz is.:.- Én is nagyon szeretek itt lakni. Hogy ez a hely ideális-e az íráshoz, azt nem tudom... írni mindenesetre nem csak itthon szoktam, igyekszem pár sort papírra vetni mindenütt, ahol csak lehet, akár az orvosi váróteremben is. Leginkább délelőtt van rá időm, amikor a gyerekek nincsenek itthon.- Mert írni kell, mert írni jó, és végül összeállhat egy olyan gyűjtemény, minta Tócsatükörben...- Ez a kötet azért is született, mert minden egyes csemeténk „megvárakoztatott” bennünket kissé, mielőtt világra jött volna, és valahányszor csak kórházba kerültem, mindig eszembe jutott, milyen jó lenne olyan könyveket kézbe vennem, amelyek arról tesznek bizonyságot, hogy él a remény, hogy létezik még egyfajta „isteni szikra” az emberi lelkekben. Ezt akartam megírni, továbbadni. Bár néha az az érzésem, mintha ezek az írások mindig is léteztek volna, és nekem csupán át kellett volna őket nyújtanom másoknak.- Hosszú volt az út az önálló kötetig?- Szívesen és sokat olvastam mindig is, mióta csak az eszemet tudom, és az írás sem most kezdődött. Ötödikes korom óta tudom, hogy időnként nekem írni „kell”. De arra, hogy egyszer a saját nevemet olvasom majd egy könyv címlapján, nem készültem.- Irodalmi érdeklődésed ellenére nem is valamelyik bölcsészkaron végeztél, mondjuk, magyar szakon.- Valóban nem, a Zeneművészeti Főiskolára jártam, fagott szakra. Miután már általános iskolásként a szülővárosomban, Hajdúböszörményben is tanultam zenét, ez kézenfekvő választásnak látszott. A szakdolgozatomat Antonio Vivaldi fagottversenyeiről írtam, és a végén „levelet váltottam” a mesterrel.- Tehát ott is „kibukott belőled” az író...- Aztán persze később is. Elkezdtem zenét tanítani, nagyon szerettem is, de úgy éreztem, valami még hiányzik, még kellene csinálnom valamit. Ezért iratkoztam be szülővárosomban a Bényei József vezette újságíróiskolába. Itt hamar kiderült, hogy bár a politikai újságírás nem feltétlenül az én terepem, a tárca ellenben - ahol történetekben gondolkodhatom - annál inkább...- Hol jelentek meg először az írásaid?- Hajdúböszörmény hetilapjában, a Szabadhajdúban. Egy ideig még gyűjtöttem is a kinyomtatott írásaimat (nevet). Aztán 1995-ben megismerkedtem későbbi férjemmel, Füller Mihály evangélikus lelkésszel, aki akkor már Tengelicen szolgált. Amikor házasságkötésünk után én is ide kerültem, gyülekezeti újságot indítottam. Az Evangélikus Élet gyermekrovata volt a következő állomás - még Tóth-Szöllős Mihály főszerkesztősége idején -, nagyon élveztem azt a munkát. Aztán egyszer az uborkaszezon idején a férjem olvasgatta az íróasztalfiókban őrzött írásaimat, és amelyek tetszettek neki, azokat elküldte a lap - akkor új - főszerkesztőjének, T. Pintér Károlynak. Első, már nem gyermekrovatos írásaim így jelentek meg az EvÉlet hasábjain.- Lázár Ervint is a férjed kereste meg?- Ó, nem, neki én írtam. Családommal együtt ismerjük és nagyon szeretjük az írásait, ezért vetettem papírra pár sort, és küldtem el neki, két novellámat is betéve még mellé a borítékba. Nem gondoltam volna, hogy válaszol, de megtette, ráadásul arra buzdított, hogy írjak... Hihetetlen élmény volt ez számomra, nagyon sokat jelentett. Sajnálom, hogy bár Rácegrespuszta itt van a szomszédban, személyesen végül soha nem találkoztunk... De a leveleit, a biztatását őrzöm.- És megfogadtad a tanácsát, hiszen valóban rendszeresen írsz, az olvasók nagy örömére.- Ezt voltaképp „muszáj” megtennem, hiszen az írás egyfajta belső kényszer, meg egyébként is, „önjutalmazó” tevékenység... (Nevet)- Amint a kötetben olvasható köszönetnyilvánításodból kiderül, Lázár Ervin mellett mások is segítettek, hogy ez az „örömmunkád” kibontakozzék.- Schäffer Erzsébet író, újságíró és Döbrentey Ildikó véleménye is sokat jelentett nekem. A Tócsatükörben anyagait is nekik, illetve az EvÉlet olvasószerkesztőjének, Dobsonyi Sándornak küldtem el véleményezésre. Hálás vagyok érte, hogy mindnyájan tudtak időt szakítani rá, hogy elolvassák. Sokat segítettek hasznos tanácsaikkal, köszönet nekik érte.- A kötet fejezeteinek egyike - a Kulcslyukon át című - egészen személyesre sikeredett, az olvasó szinte úgy érzi, belelát a Füller család életébe, mindennapjaiba. Mennyire volt nehéz „megengedni” ezt?- Ahogy a fejezetcím is mutatja, ez valóban csupán kukucskálás, néhány dolgot látni enged, de természetesen nem mindent mutat meg az olvasóknak. Van, amit „meg szabad lesni” - hogy pontosan mit és mennyit, abban nagy segítséget jelentenek a nagylányok, a tizenhat és fél éves Noémi, a tizenöt éves Kamilla meg a tizenkét éves, nagyon őszinte, kritikus Anna.- Megrázó volt olvasnom 0 az Ötöske és a Százból egy című írást a legkisebbről, az egy szem fiúról, a négy és fél esztendős Misuról.- Ő autizmussal született. Nehéz volt szembenéznem ezzel. Amikor úgy döntöttem, hogy kicsit utánanézek a dolgoknak, huszonkét könyvet olvastam el erről a témáról... Idő kellett, amíg kevésbé görcsösen, természetesebben tudtam kezelni, el tudtam engedni ezt. Amint láthattad, Misunak külön szobája van, azért is, mert az ilyen gyerekeknek mindössze napi néhány óra az alvásigényük - nekünk persze több -, másrészt tele van a szoba csupa színes, érdekes dologgal, ami mindmind a fejlesztését szolgálja. Hálás vagyok a lányaimért, akik egészségesen születtek, de köszönetét mondok Istennek Misuért is. Ha ő nem lenne, nem tudhatnám, hogy egy „beteg” gyereket is mennyire lehet szeretni... Hogy - Bódás Jánost idézve - „a mélység fölött van csak magasság”...- Család, hitoktatás, írás. Nekem - őszinte mosolyodat elnézve és érezve a belőled áradó derűt és harmóniát - úgy tűnik, valóban teljes és boldog életed van. A kötetben megjelent írásaid által magam is boldogabbá, megajándékozottá válhattam. Biztos vagyok benne, hogy így éreznek majd azok az olvasók is, akik kézbe veszik a kötetet.- Ezt őszintén remélem, bár egyetértek Lázár Ervinnel abban, hogy egy-egy írás megszületése nem csupán az író erőfeszítéseinek eredménye. Neki és az olvasónak együttesen kell „kihordaniuk” és „világra hozniuk” a történeteket, a gondolatokat, éppúgy, mint egy gyermeket. Ha az olvasó lelkében visszhangot keltenek a soraim, akkor ebből születhet valami jó. Ez volt a szándékom. ■ Gazdag Zsuzsanna Füller Tímea: Tócsatükörben. 224 oldal, 120 x 182 mm, keménytáblás, védőborítóval. Ára 1790forint. A Luther Kiadó könyvesboltjában (1085 Budapest, Üllői út 24.) december 23-áig kedvezményes áron, 1611 forintért kapható, illetve rendelhető meg a kiado@lutheran.hu e-mail címen. A kedvezmény érvényes az adventi keresztyén könyvvásáron is (december 6-7., Lónyay Utcai Református Gimnázium, 1092 Budapest, Kinizsi u. 1-7.). Füller Tímea A Mikulás segédei Az az igazság hogy kedvelem az öreget. Egész kicsi koromtól. Már akkor eldöntöttem, hogy Mikulás-segéd leszek, amikora korosztályombeli gyerekek még javában űrhajósnak, színésznek, autóversenyzőnek meg balerinának készültek. Mondták is nekem, hogy nem vagyok normális: rémesen költséges és fárasztó dolog lehet mindenkinek ajándékot adni. Sokkal érdekesebb és menőbb megmenteni a világot vagy híresnek lenni. Rájuk hagytam - higgyenek, amit akarnak én tudtam, hogy az egész Mikulás-téma ennél sokkal szebb és titokzatosabb lehet. Láttam, amikor udvari kis szerszámos házikónkban éjszaka egyszer csak felgyulladt a villany, és a házunkban hirtelen sötét lett. Anyukám a sarokban rágta az öklét izgalmában. „Juj, mindjárt jön.. ’.'-suttogta. Apukám meg ilyenkor valahogy sohasem volt otthon. És egy kis csilingelés hallatszott az udvarfelől, a kinti lámpák is elaludtak, csupán az óra számlapja világított. Akkor tudtam, hogy megérkezett a kedves öreg. És jött is. Mindig. A piros kockás plédbe volt bugyolálva, amelyen anyukám hétköznapokon vasalni szokott. Ronda, kopott volt az a pléd, meg rövid is. Kilátszott alóla a Mikulás cipője. Egészen úgy nézett ki, mint apukám munkásbakancsa. Tudtam jól, hogy sok dolga van a Mikulásnak, azért segít be neki anyukám meg apukám. Megértettem, hogy elkel a segítség. Aztán amikor nagyobb lettem, egyszer egy egészen hivatalos Mikulást is láttam. Ő is csak segéd volt persze, rögtön rájöttem. Pedig nem kockás plédben volt, hanem hosszú, piros bársonyruhában, ahogy a képeken szokták ábrázolni, de engem folyton Sárikának szólított. Sárikának! Ezt egy profi - ugye - sose tenné. De hát az emberanyag adott. Aki mozdulni hajlandó, annak kell örülni. Jézusnak is be kellett érnie a hirtelen indulatú Péterekkel, vámszedő Mátékkal, sarokban sunnyadó, padlásszobákban vacorgó tanítványokkal. Na, hát a Mikulás is élt és virult, vacak, memóriazavaros segédei ellenére is. Minden évben menetrendszerűen megérkezett, és ahogy nőttem, úgy követte a változásaimat. Eleinte kockás cicát hozott, szaloncukrot meg egy-két kubai narancsot. Tizenéves koromban szerzett nekem valahonnan egy használt farmert, és amikor tanítani kezdtem, kitalálta, hogy épp egy olyan kötött sálra vágyom, amilyen a szomszéd Julinak van. Lestem minden évben. Láttam a botlásokat, hibákat is, de sose lepleztem le a lámpalázas segédeket. Hadd örüljenek, hogy milyen szépen örömöt szereztek nekem. Pirultak is, csak úgy ragyogott az arcuk. Én meg alig vártam, hogy kicsit megnőjek. Csak annyira, hogy végre én is, én is ott lehessek közöttük. És hamar be is álltam. Titokban persze. Ahogy illik. Először csak rajzolgattam, negyed csokikat tettem félre, és rejtettem nyitott zsebekbe. (A csizmákba, cipőkbe valahogy sose volt szívem beletenni semmit. Főleg mióta az egyik kinn felejtett bakancsomba beletelepedett egyszer egy béka.) Szóval maradtak a zsebek. Később jöttek melléjük a postaládák. És lassan készülni is jobban sikerült már. Ahogy ráéreztem az időre, úgy tudtam egyre inkább alakítani, gazdagítani segéd mivoltomat. Lassan lett cukorka és pici játék is, később mézeskalács, illatos teafű, meleg kesztyű is. Nem, nem kerül egy vagyonba. Nem tudom, hogyan. Az embernél valahogy összegyűlnek a dolgok. És nem is kell nagy valami hozzá. Csak egy kis akarás, figyelem megszervezés kérdése az egész. Na, egy zökkenő azért volt a pályám során. Amikor a gyerekeim lettek Mikulás-kételkedő-korúak. Összeráncolták a homlokukat, elém álltak.- Anya, őszintén. Mi a helyzet a Télapóval? - szegezték nekem a kérdést.- Hát... Sok segédje van. Rengeteg. Egyedül sose győzné el, annyi a munkája - bólogattam tétován. - Lassan ti is akkorák vagytok, hogy akár be is segíthetnétek. Ha van kedvetek. Volt kedvük. Lopakodtunk együtt a sötétben. Akasztgattuk a kilincsekre, csúsztattuk a postaládákba a pici csomagokat. Rengeteget nevettünk, izgultunk, jó móka volt. Elképzeltük, ahogy reggel az idős nénik kinyitják az ajtót sóhajtozva, hogy ma is fáj a hátuk, derekuk, lábuk. És akkor megpillantják a kis piros csomagot. Alig van benne valami, inkább csak a döbbenet a nagy, hogy ni, egy csomag. És piros. Szóval a Mikulás járt itt. Kuncognak, izgatottan bontogatják. A szemük sarkában csillan egy kis könnycsepp - de sok éve volt, amikor nekik, amikor ők is... Aztán csak az öröm. Meg a titok. Egész úton erről álmodoztunk, beszélgettünk, és együtt örültünk annak, hogy segédek lehetünk. Annyira örültünk, hogy el is felejtettük, milyen nap van. És otthon leesett az állunk. Mert az ajtó előtt ott várt ránk is a csomag. Mint minden évben. A manó se tudja, mi volt benne. Csak arra emlékszem, hogy akkor is telis-tele volt szeretettel. \ r TÉ W-UL_<ck_ ' ( 'v\a_JCjc-aa,^ 1 cA í-v JÄ-A-ü-UsA 'f-*-y-L-rTCK ^ ^ olíl v'ycú vc^. .ToptA . <(> • \-oQAJ Lázár Ervin egyik levele Füller Tímeának Credo-est könyvbemutatókkal - Három frissen megjelent kötet bemutatójára várjuk - Credo-est keretében - tisztelt olvasóinkat: Füller Tímea: Tócsatükörben; Kertész Eszter: Szalma és glória; Hallgrímur Pétursson: Passióénekek (Ordass Lajos fordítása). Helyszín: Fehér Páva étterem, 1091 Budapest, Üllői út 7. Időpont: december 16., hétfő, 17.30.
