Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-01 / 48. szám
2 41 2013. december i. FORRÁS- i L * / it' Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Jézus fogadására készülünk az adventi hetekben. Kérünk, készítsd elő szívünket, hogy méltóképpen fogadhassuk a világ világosságát, örvendező lélekkel várjuk a mi Üdvözítőnket, akinek fogadására így szólít fel a próféta: Készítsétek az Úrnak útját, egyengessétek az ösvényeit. Amikor most hozzád fohászkodunk, kérünk, figyelj ránk, hogy imádságunkkal megnyissuk a szívünket, és helyet adjunk a mi Megváltónknak. Mennyei Atyánk! Jézus Krisztus emberré lett, s ezzel olyan méltóságot adott az emberiségnek, amelyet teljeséggel megérteni sem tudunk. Kérünk, emlékeztesd a békétleneket, a gyűlölködőket, a szeretetleneket, a háborút viselőket, másokat kizsákmányolókat, hogy áldozataikban legszentebb ajándékodat, az életet gyalázzák meg. Bocsáss meg nekünk, ha mi nem vettük komolyan Krisztus emberré léteiének csodáját, és voltunk szeretetlenek, gyűlölködők, közönyösek. Kérünk, segíts, hogy az aventi időben különösen is oda tudjunk figyelni a szükséget szenvedőkre, a magányosokra, az otthontalanokra. Kérünk, segítsd meg mindazokat, akiket az emberi közöny vigasztalanul hagy. Te légy minden elesett támogatója, minden magányos társa, te légy minden békéden békessége. Urunk, te az utad készítésére hívtad el az embert, és hívtál el bennünket is. Megváltjuk előtted, hogy a te utad készítése helyett saját útjainkat járjuk az élet felszínén. Engedjük, hogy az adventi idő valóságos mélysége elvesszen előlünk, s így csak fáradtan, kiégve érkezhetünk el a karácsonyi ünnephez. Kérünk, láttasd meg mindannyiunkkal, hogy a készülődés valójában nekünk adott ajándékod, amelyben gazdagítani akarsz, és segíts, hogy ne zárjuk el magunkat gondoskodásod elől. Könyörgünk gyülekezetünkért, egyházunkért, az egész kereszténységért. Az egyházra bíztad az útkészítés szolgálatát mind úgy, hogy maga is a megtérés útján jár, mind úgy, hogy hirdeti a megtérés és a bűnbocsánat evangéliumát ebben a világban. Kérünk, segíts, hogy az irántunk való bizalmadat ne játsszuk el, hanem hitelesen éljük és szóljuk igédet. Urunk, útra hívtál bennünket. Köszönjük, hogy az úton ajándékaidat találjuk, s a végén a te békességedbe érkezünk. Áldd meg az úton járásunkat, áldd meg idei adventünket, készíts fel bennünket az ünnepre. Ámen. •'Evangélikus ÉletS * ¥■ FIZESSEN E L Ő LAPUNKRA! EVANGÉLIKUSÉLET. HU ^Evangélikus ÉletS ADVENT 1. VASÁRNAPJA - HÓS 14,2-3.5-10 Adventi bölcsesség Megérkezett a Megváltó a szent városba! Az oltár előtt felolvasandó lekció (Mt 21,1-9: Jézus bevonulása Jeruzsálembe) teljesen szinkronban van az igehirdetési alapigeként kijelölt kétrészes hóseási textussal. Az adventi lila térítők bűnbánatra indító valósága összhangban van a 2- 3. versek követelményével. Leckét kapunk a Kr. e. 750 körül élt prófétától a bűnbánat technikai részleteiből. Vüágos a felszólítás:„Térj meg... Istenedhez, az Úrhoz, mert bűnöd miatt buktál el!” Világos a bűnbánat praxisa is: könyörgés az összes bűnünk miatt, és ebben az esetben nem kellene szófukarnak lennünk. Hitéletünk megújulása érdekében szükséges a teljes bűnfelismerés és az Isten színe előtti nagy gyónás. Urunkat kérjük a szabadításért. Azt az Urat, akinek egykor a betlehemi jászol volt a bölcsője, aki most Jeruzsálembe szamárháton érkezik, majd halad tovább a golgotái kereszt felé, a kölcsönkapott síron át a feltámadásig. Igazi adventünk akkor lesz, ha a vüági cifraság modern, elvakító fényei ellenére is elfogadjuk és megfogadjuk a próféta szavát a megértés és bűnvallás ügyében. A szószéken elhangzó szent ige második részében (5-10. v.) Isten szól! Nekünk - evangélikus templomainkban - ezt kell meghallanunk, megértenünk, megszívlelnünk, és azt, hogy Isten Krisztusban szól hozzánk. A versekben lássuk meg Isten gazdag ígéreteinek jelképrendszerét. Ezeknek a biztató képeknek (gyógyulás, harmat, virágzás, ékes lomb, gabona, szőlő, finom bor stb.) a szellemi értékét még jobban értjük és értékeljük, ha csak nagyvonalakban is, de ismerjük azokat a gubancos történelmi, politikai körülményeket, amelyek között Hóseás élt és szólt. Az eredeti választott nép társadalmának és tagjainak lelki, szellemi, erkölcsi állapota végzetesen leromlott. Elég az előző fejezetekbe felületesen beleolvasni: nem csoda, hogy Isten perel a népével, mert eluralkodott köztük a bálványimádás (termékenységi istenek), s a legvadabb erkölcsi kihágások szövik át az egész társadalmat. Tombol az erőszak (lopnak, gyilkolnak), s nem törődnek Isten tanításával, sőt nem is ismerik az Istent, és ebben a fertelemben elöl járnak a papok, akiket az ige fájdalmas egyszerűséggel „emberekre leselkedő rablóbandának” nevez, akik a gyilkolástól sem riadnak vissza (6,7 kk). Hóseás ezeket a fájdalmas felismeréseit a Salamon királysága után kettészakadt állam északi részében mondja, amelynek Izráel a neve, de a déli királysághoz (Júda) is kemény figyelmeztetéssel szól, bár kétségtelen, hogy ekkor a tragikus történelmi ítélet Izraelt (északi állam) sújtja a bűneik miatt. Az imperialista asszír nagyhatalom ugyanis lerohanja az állam északi részét, és bekövetkezik az első nagy kitelepítés. Megvan a szörnyű következménye az istenismeret rettenetes hiányának (5,4), a társadalmi és egyéni bűnöknek, a visszataszító gőgnek (7,10). Hóseás fájlalja (megbízója, Isten nevében is) azt a testvérháborút is, amelyet Izráel (észak) Júda (dél) ellen kezdett az ősellenség, Damaszkusz támogatásával, mert Júda nem akart részt venni az asszírellenes önvédelmi szövetségben. Júda királya pedig éppen az asszíroktól kért segítséget Izraellel, a testvérrel szemben. A szörnyen véres történetnek az a vége, hogy Izráel (északi állam) asszír fennhatóság alá kerül, és kétszeres kitelepítés és asszír betelepítés történik. E hatalmas lakosságcserével veszi kezdetét a samaritánusok története Júda megvetésének és ellenségeskedésének árnyékában. E végzetesen szomorú történelmi háttér ismeretére csak azért van szükség, hogy egyrészt megértsük Isten haragját, amellyel a bűnös - azaz hűden, parázna, agresszív, gőgös, tolvaj - egykori választott népe ellen fordul. Másrészt - és ez a döntő - ámulva ismerjük fel a mégis, a mindennek ellenére is, a csak azért is, a felfoghatatlan, az értheteüen isteni szeretetet, sőt szerelmet, vagyis a végtelen irgalmasságot és kegyelmet népe iránt. Hóseás furcsa házassága (parázna nő, Gómer a felesége) ezt a felfoghatatían szerelmi egyoldalúságot illusztrálja. A 3. fejezetből azt olvassuk ki, hogy ez a parázna feleség felszarvazta férjét, ám az Úr parancsa az, hogy Hóseás fogadja vissza azt a feslett erkölcsű asszonyt, „aki más szeretője” volt, sőt fizessen érte nem kevés váltságdíjat (sok ezüstöt, árpát), és szeresse újra. Nincs a világon (feltehetően) az a becsapott férj, aki képes lenne ilyen elképesztő szerelemre hűtlen asszonya iránt, hogy még fizessen is érte a gaz csábítónak. Ám itt emeljük feljebb a tekintetünket, mert már nem emberi viszonyokról van szó, hanem a mindenható Isten elképesztően szent szerelméről a választottal iránt. A VASÁRNAP IGÉJE A Hóseás történelmi hátterével illusztrált bűnök halmaza a mi életünkben is jelen van, és számunkra is teljes egészében aktuális a prófétai felszólítás bűneink fel- és beismerésére, Isten színe előtti meggyónására. S ne lepődjünk meg, ha bűneinkkel átmenetileg magunkra haragítottuk Istent. Ezért most következnie kell egy nagyon fontos felismerésnek. Isten velünk szembeni jogos haragját felülírja az ő páratlan kegyelme, irgalma, szeretete. Ezért küldte el egyszülött, szeretett Fiát, Jézus Krisztust, hogy legyen megmentünk, megváltónk. Nemcsak visszafogad minket, hűtleneket, akik sokféle bálványimádás bűnébe estünk már, akik finom és durva bűnök tömérdek mennyiségét halmoztuk fel, akik megszámlálhatatlanul sokszor megbántottuk atyai szívét, amiért nem lenne meglepő isteni haragja, hanem - váratlan fordulattal - értünk, hűtlenekért rettenetes váltságdíjat fizet Krisztus golgotái áldozata által. Ezért érkezik szamárcsikón a Megváltó, és nem győztes hadseregek hadvezéreként tüzesen táncoló paripán, hogy ítéletet hajtson végre. Mit tegyünk még? Tanuljuk meg szó szerint a 14,10. verset, a könyv utolsó versét, és engedjük a Léleknek, hogy ez hasson ránk, hogy igazi adventünk legyen! „Aki bölcs, belátja ezeket..'.’ Adventi bölcsességet kérjünk! ■ Ribár János Imádkozzunk! Urunk, szerelmes Istenünk, add meg nekünk a belátás bölcsességét! Ámen! Tág ölelésű liturgikus sarok Új sorozatunk elé Néhány éve még újdonságnak hatott, hogy az Evangélikus Élet második oldalának ez a része, egy-két éves szakaszokban váltakozva, hol Liturgikus sarokként (legutóbb Régi-új liturgikus sarokként) „működik” hol pedig - mint az utóbbi két évben - Cantate címmel himnológiai sorozatnak ad helyet. Megint elérkezett a váltás ideje, s a következő hónapokban ismét a Régi-új liturgikus sarok címmel indul a rovat. Hűséges olvasóink azonban tudják, hogy tartalmukban ezek a sorozatok összefüggenek. Az istentisztelet, az éneklés, a mindennapok kegyessége összetartozik, elválaszthatatlanok egymástól. Gondolkodtunk azon is, hogy új rovatcímmel állunk elő. Szóba került a „kegyességi sarok”, beszéltünk „lelkiségi sarokról” előkerült a „lelki világ” szóhasználat is, vagy éppen a korábbi sorozatok egyik meghatározó kifejezése, a „más világ”. Mégis maradunk a Liturgikus sarok jól bevált elnevezésnél, hiszen ezen a címen gazdag ismerethez és fontos lelki útravalókhoz juthattunk - az egyes szakaszokat összeszámolva több mint hét éven keresztül. Ugyanakkor szeretnénk szélesre nyitni a témalehetőségek kapuját és a kegyességhez tartozó minden területet megszólaltatni. Erre talán a legalkalmasabbak azok a belső sorozatok lesznek, amelyek segítenek tagolni a közös tanulás folyamatát. Istentisztelet, egyházi esztendő a kezdő témasor, hiszen ünnepekre készülünk. Ezután az imádságról szeretnénk szólni - ismeretanyaggal éppen úgy, mint személyes vallomásokkal, imádságmintákkal éppen úgy, mint egyfajta szemezgetéssel az egyháztörténet imádságirodalmából. Majd a lelki életünket is meghatározó emberi szerepekről ejtenénk szót, hogy azután húsvétot követően ismét az ünnepről beszéljünk. Közben természetes, hogy be-beékelődik a sorozatokba néhány aktuálisan izgalmas ügy, amelyre reflektálni szeretnénk. Miért fontos, hogy az Evangélikus Élet második oldalán ilyesmivel találkozzon az olvasó? A keresztény ember tanítvány marad - életkorától függetlenül - utolsó szívdobbanásáig. Ezért jó, ha van segítség, aki, ha kell, elmond, ha kell, felidéz, ha pedig az kell, hát segít gyakorolni az ismeretanyagot. A hívő életgyakorlat olyan sokrétű, oly nagy gazdagságot kínál, hogy az azzal kapcsolatos ismereteket egy életen át tanulhatjuk, gyarapíthatjuk. Meg kell hát osztanunk a tapasztalatokat, meg kell ismernünk az előttünk járt és mellettünk élő keresztények ilyen irányú tudását. Meg is feledkezünk dolgokról, eseményekről, döntésekről - ez derült ki nemrég a lapunkban közölt egyik hozzászólásból. Emlékeztetnünk is kell tehát egymást. El is kell mélyítenünk mindazt, amit tudunk. Nem véletlen, hogy az emberi szertartások ismédésekből állnak. Ugyanígy az istentisztelet sok eleme ismétlődik, hogy szívünk-lelkünk legmélyére vésse be a leglényegesebb igazságokat. A Régi-új liturgikus sarok ilyen tanítványi munkában akar segítségére lenni mindazoknak, akik készek együtt tanulni. Fontos az is, hogy szélesebbre nyíljon a látószögünk. Ma már, a globális médiavilág korában nem úgy mondjuk, mint régen, hogy túl kell látnunk a saját fatornyos falunkon. Inkább így fogalmaznék: túl kell látnunk megszokásaink, megcsontosodott tradícióink korlátain. Felgyorsult világunkban azonban nincs időnk és energiánk arra, hogy érdemben, szemlélődve, elgondolkodva körülnézzünk a világ kereszténységének hitgyakorlatában, s ha meg is tesszük, akkor is inkább a közéletre, a látványos eseményekre, rendezvényekre koncentrálunk, mintsem az istentiszteleti színgazdagságra, a hitgyakorlás módszereire, a kegyességi és imádságos életre. A Régi-új liturgikus sarok e helyzetben is segítségére akar lenni azoknak, akik tudják, hogy milyen mély kút az istentisztelet, s belőle mindig tiszta forrás fakad. Lehet, hogy más felekezetek kútja mellett elhaladva érdemes abból is egy pohár tiszta vizet inni, s ha hazatérünk a saját közösségünkbe, újra örülni tudunk a magunk kútjának. Sokak fejében úgy él, hogy a különböző felekezetek istentiszteleti élete - nagy eltérésekkel - elválaszt. Más a kiindulópontjuk, más a megjelenésük, más a tartalmuk. Ez tény RÉGMJJ LITURGIKUS J_ SAROK és való. Mára már hosszúnak mondható lelkészi, oktatói és kutatói tapasztalatom alapján azonban állítom, hogy a liturgia nem elválaszt, hanem összeköt. És nem csak úgy, hogy tanulhatunk egymás értékeiből, netán hibáiból, esetleg zsákutcáiból. Úgy is, hogy egymás hite által gazdagodunk, egymással az imádságban másfajta közösséget élünk meg. Csak egyet kérek a kedves olvasóktól: ne legyen ez az ügy apropó a vitatkozásra. Ezért is tartom szomorúnak, ha valaki hat év után „hozzászól a liturgiái vitához”. A liturgia nem a vita helye, hanem az Isten előtti alázat és térdhajtás helye. Az elcsendesedés és a megbékélés helye. A befogadás és az imádság helye. Jelképes és elkötelező, hogy advent első vasárnapjával kezdődik a Régiúj liturgikus sarok új sorozata. Az istentisztelet lényege a várakozás, a készülődés, hiszen alkalomról alkalomra együtt lehetünk azzal, aki meghívott minket, aki beszélni akar velünk, aki asztalt terített övéinek, aki hazavár az örök istentiszteletbe. Ha ugyanis adventi várakozással, azaz Krisztus-várással éljük az életünket, akkor boldogan készülhetünk minden liturgiára, azaz vele való találkozásra, s minden istentiszteletben készülhetünk a nagy találkozásra, az örök istentiszteletre, ahol a vágyakozó várakozást felváltja a színről színre látás. ■ Hafenscher Károly
