Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-11-24 / 47. szám
12 •* 2013- november 24. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA Jézussal nem reménytelen vállalkozás! „Hogy béke lehessen bennünk és körülöttünk...” Találkozás Heinemann Ildikó kórházlelkésszel E tanév elejétől, 2013 szeptemberétől - felmenő rendszerben - kötelező a hittan- vagy etikaoktatás az állami általános és középiskolákban is. A kezdeti szervezési nehézségek ellenére ennek mindenképpen örülnünk kell, hiszen fiataljaink olyan korban nőnek fel, amikor hiányzik mindenféle erkölcsi útmutatás az életükből. Rengeteg szülőnek se ideje, se türelme - sőt sokszor még saját erkölcsi háttere - sincs, hogy nevelje, vezesse gyermekét. A társadalomban is háttérbe szorultak az erkölcsi értékek, hamis célok tömegei jelentek meg, a fiatalok körében nagyon elterjedt a dohányzás, az alkohol- és drogfogyasztás, és a szabados szexualitás is mindennapos. Egy ilyen erkölcsileg szétesett korban örülni kell minden alkalomnak, amikor a fiatalok erkölcsi értékekről, hitről, szerető Istenről hallhatnak. Én - a hittan mellett - örülök az etikaoktatás beindításának is, bár látom a korlátáit. Az etika képes felmutatni, hogyan kell helyesen dönteni, gondolkozni, s már ez is nagy szó a mai világban. De éppen ebben van a gyengéje is, hiszen nem képes erőt adni a jó megvalósításához... Legyetek jók, ha tudtok - szól a híres film címe, s valahol ezt üzeni az etika is. Igen, legyetek jók - de tudnak-e gyermekeink, unokáink maguktól helyesen élni, szeretni, megbocsátani? Elég-e, ha megmutatjuk a helyes utat - amelyik ráadásul nehéz, göröngyös és emelkedőkkel teli -, ha nem tudjuk megmutatni a forrást, ahonnan a fiatal erőt is meríthet, hogy ezen az úton járjon - az árral (kortársaival) szemben is? S ebben van a hittan többlete! Nemcsak azt mondja, hogy „legyél jó, fejleszd és erősítsd magad!” hanem megmutatja, hogy mindezt miként lehet megvalósítani. A hittan egy szerető kap-OSZTOZÓ egyaránt megpróbálnak korszerűen foglalkozni jelenkorunk kérdéseivel: túllépve a hagyományos színházi műfaji kereteken, izgalmas, határátlépő, sok esetben több műfajú előadásokat hozva létre, melyek a színház, a fizikai színház, a tánc, a bábszínház vagy akár a performansz határmezsgyéjén egyensúlyoznak; tartalmi értelemben reflektálnak az ifire és a mostra. Tehát jellegze-j tesen magyar művészeti alj kotásokat hoznak létre, p amelyek ugyanakkor túlit mutatnak önmagukon, az| az nem csupán lokálisan érő telmezhetők.” I November 27. és decem- 5 bér 2. között összesen tiy zenhét produkció mutatko“ zik be. Gyűjthetünk „fontos £ dolgokat" amelyekért érdeo mes élni (Semmi), naplót “ vezethetünk magányosan, g éhezve és fázva (A nagy füzet), utazhatunk négy budapesti taxis autójában (Droszt), vizsgálhatjuk a korrupt hivatalnokok természetrajzát (Jövedelmező állás), megismerkedhetünk az 1956 nyarán elmegyógyintézetbe szállított fiatal pszichológussal (Reflex), vagy épp részt vehetünk annak a történelemtanárnak a kísérletében, aki diktatúrán alapuló közösséget hoz létre az osztályában (A harmadik hullám - képünkön). ■ Judit Az oldalt szerkesztette:(Vitális Judit Megérint, vagy hidegen hagy? Elgondolkodtat, vagy csak a szemedet „eteti”? Észreveszed benne a kreativitást, a tehetség kibontakozását, az új utat keresést, vagy azt gondolod, tucatnyi hasonlót láttál már, és ilyet te is bármikor „összedobsz”? Ott állsz egy kortárs alkotás előtt, és... Egyáltalán: szoktál ott állni egy kortárs alkotás előtt? Ha nem, de szívesen pótolnád a lemaradásodat, akkor látogass el az Art Market Budapest 2013-ra november 28. és december 1. között a budapesti Millenárisra! „Az Art Market Budapest - ahogyan a honlapjukon (artmarketbudapest.hu) is olvasható - újragondolta a társadalmi, földrajzi határokat, és új kulturális régiót hoz létre: az így »létrejövő« fiatal Európa olyan friss művészeti inspirációkra épít, amelyek a balti államoktól a Balkánig húzódó volt kommunista országokból, délen akár Törökországból és Izraelből, keleten a közép-ázsiai országokból épp annyira táplálkozik, mint a fejlett Nyugat új, progresszív generációjának művészetéből. És mi lehet vonzóbb annál, mint amikor egy vásár egyszerre globális és lokális?” A nemzetközi kortárs képzőművészeti vásár kiemelt témája a migráció jelensége, „az emberek önkéntes vagy kényszerű el- és bevándorlása, a haza elhagyása és új otthon keresése”. A vásárhoz kapcsolódó rendhagyó kiállítás célja annak bemutatása, hogy a 21. századi képzőművészek hogyan élik meg és öntik formába ezt a társadalmakat és egyéni sorsokat egyaránt átformáló erőt. És ha már kortárs művészet: ugyancsak a hónap végén, a következő hónap elején rendezik meg a 12. kortárs drámafesztivált, melynek középpontjában az új magyar színházi generáció áll. „Kikre is gondolunk, amikor a hazai színház legfiatalabb alkotóiról beszélünk? - teszik fel (és válaszolják meg) a kérdést a szervezők az esemény honlapján (dramafestival.hu). - Azokra a művészekre, akik tartalmi és formai értelemben csolatra teszi a hangsúlyt az élő Istennel. Nem jó tanácsok halmaza. Jézus nem elmondja, hogy miként legyünk jók, hanem egy életen át segít abban, hogy ezt elérjük! Mindez nagyon fontos, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a jót könnyű tanácsolni - ebben a farizeusok is nagymesterek voltak -, de véghez is vinni sokkal nehezebb, sőt egyedül reménytelen vállalkozás. Sokszor a rossz szokásaink ellen is nehezen vesszük fel a harcot, akkor hogyan tudnánk akár az ellenségeinket is szeretni, és imádkozni értük?! „Egyedül nem megy...” - de Jézussal mindez valóság lehet! Pál apostollal együtt imádkozunk azért, hogy áldás legyen a hittan- és etikaórákon, s az ott hallottak minél több fiatalt mentsenek meg a bukásoktól és a tönkrement élettől: „...szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén, hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel, és növekedjetek az Isten ismeretében” (Kol 1,9—10) ■ Deák László Névjegy: Deák László A pestszentlőrinci Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium iskolalelkésze, valamint a Déli Evangélikus Egyházkerület missziói lelkésze vagyok. ► „Életünk folyói futnak / tengeredbe, ó, halál, / oda térünk” - olvasom Jose Manrique sorait, az Éjféli gyors Lisszabonba című könyv mottóját. A kötet épp akkor került a kezembe, amikor arra készültem, hogy írásban rögzítsem beszélgetésünket Heinemann Ildikóval. Találkozásunkkor az evangélikus kórházlelkész betegségről, halálról, gyászról - azaz voltaképp az életről - osztotta meg velem gondolatait örök élet vasárnapjának apropóján.- Betegség, halál, gyász: nem könnyű témák ezek. Vélhetően azért sem, mert valahogy olyan „szemérmesek, szégyenlősek” vagyunk, ha a betegség, a múlandóság kerül szóba.- Holott mindezek életünk szerves és természetes részei.- Legalábbis annak kellene lenniük. De minél fiatalabb valaki, annál nagyobb rajta a lelki - és abban az esetben, ha még ápolnia is kell a családtagját, a fizikai - teher. Mivel ehhez sok belső erőre és érettségre van szükség - ami ifjúkorban még nem feltétlenül áll az ember rendelkezésére -, szinte magától értődő ennek a helyzetnek az elutasítása saját magunk védelme, lelki egészségünk megőrzése érdekében.- Ám épp emiatt egy ilyen szituációban valakivel „mégiscsak” beszélgetni kell vagy legalábbis kellene...- Akár súlyos, krónikus betegségről, akár halálesetről legyen szó, úgy gondolom, erről nem beszél valaki az osztálytársai előtt. Ehhez meghitt, személyes, bizalommal teli közegre van szükség, amelyet a fiatal számára vélhetően elsősorban a szülei vagy a közeli barátai tudnak biztosítani. Kérdéseire - például a már említett „segítők” közreműködésével - kinek-kinek magának kell megtalálnia, illetve maga találhatja meg a válaszokat azután, hogy megjárta az ilyenkor „szokásos” utat.- Melyek ennek a „szokásos” útnak a stációi?- Gyógyíthatatlan betegség tényének kimondása után és a haldoklás idején is mind az érintett, mind pedig a hozzátartozói ugyanazokon a fázisokon mennek keresztül. Ezeket Elisabeth Kübler-Ross svájci származású pszichiáter fogalmazta meg: a sokk, a diagnózis elhangzása után következik az elutasítás - nem veszek róla tudomást -, a düh, az alku: csak még egy kis időm legyen..., majd a veszteség érzésének megélése, a lemondás, depresszió és végül a belenyugvás: el tudom fogadni ezt a helyzetet.- Ki hogyan segíthet ebben a folyamatban?- Mint mondottam, fontos a bizalommal teli környezet. Egy fiatalnak azzal segíthetnek a legtöbbet, ha türelemmel és szeretettel fordulnak felé, és „megengedik” neki, hogy szabadon a maga teljességében megélje és átélje az említett nehéz érzéseket. És magától értődőén sokat jelentenek ilyenkor az őszinte beszélgetések is, amelyekre azonban sajnos sok esetben nem kerül sor. Hiszen nehéz belekezdeni a mondandónkba, nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Féltjük beteg hozzátartozónkat, meg akarjuk kímélni őt attól, hogy szembesülnie kelljen a helyzettel. A beteg pedig a családját óvja, nem akarja terhelni őket fájdalmával, félelmeivel.- És, gondolom, így végül senki sem beszél...- A haldoklásnak, a halálnak manapság nincs kultúrája, nincsenek már meg a megszokott rítusai, mint régen. Már nem kezeljük az élet természetes részeként, mint egykor. Tabuként kezeljük, félünk tőle, és hallgatunk róla. Elrejtjük gyengeségünket, és erősnek mutatjuk magunkat.- Hogyan kellene ezen változtatni? Miként lehetne jól szólni, helyesen vigasztalni, bátorítani betegség szenvedés idején, a halál közeledtekor?- Azt gondolom, soha ne használjunk olyan direkt kifejezéseket, mint például: „Meg fogsz halni...!” Én a magam részéről mindig inkább kérdezni szoktam: „Mire gondolsz most?” „Mit érzel most?”- „Mit álmodtál?”- Akár ezt is, igen. Az álmok is számos üzenetet hordozhatnak, ráadásul többnyire tele vannak képekkel és szimbólumokkal, amelyek segítenek megfogalmazni a kimondhatatlant. Fontosak a jó kérdések, amint az is, hogy időben tegyük fel őket, amikor a beteg vagy a haldokló már kész és képes arra, hogy választ is adjon rájuk. És persze ne csak kérdezzünk. Hagyjunk időt arra, hogy beszélgetőtársunk megfogalmazhassa gondolatait. Igazán figyeljünk rá, valóban hallgassuk meg, engedjük őt szóhoz jutni. Ténylegesen legyünk jelen, hiszen az a lényeg, hogy minél több minőségi időt tölthessünk még együtt, amíg csak lehet. Sokat segíthet ilyenkor, ha a szeretetünket, megértésünket, azt a tényt, hogy a másik fontos a számunkra, és ha elmenne, hiányozna, egyszerűen kimondjuk, vagy ha „hűtlen lettek hozzánk a szavak” érzéseinket egy-egy érintés, simogatás, ölelés formájában fejezzük ki. Ha a beteg, a haldokló hívő, semmiképp se vágjunk keresztény közhelyeket a fejéhez! Az ő helyzetében üres, semmitmondó frázisokra van a legkevésbé szüksége! Ezekkel egyébként is csak azt érjük el, hogy az érintett elzárkózik előlünk, és eltávolodik tőlünk, pedig nem ez a cél. Hanem az, hogy közösségben maradjunk, és lényeges dolgokról, úgynevezett „nehéz témákról” is beszélgessünk vele - ne csak az időjárásról, munkáról, kórházi kosztról, betegtársakról -, akkor is, ha ez nem könnyű, akkor is, ha ez netalántán §UJ " fájdalmas, mert ez nagyon 3 fontos, kihagyhatatlan le£ hetőség minden érintett számára.- Mégis hogyan, milyen formában térjünk hát rá például az egyik legfontosabb témára, a hit dolgaira?- Isten kapcsán is nyugodtan fel lehet tenni különféle kérdéseket. Például: „Mit gondolsz a betegségedről?” „Mit gondolsz, mi lesz veled a halálod után?” Az örök élet az isteni titkok egyike. De erőt adó lehet mindenki számára, ha felidézi magában a Szentírás szavait: „...végül megmarad a hit, a remény és a szeretet” A. remény, hogy az élet nem ér véget a halállal.- Korábban említette, hogy a haldoklásnak és a halálnak napjainkban nincs kultúrája. Mi a helyzet a gyásszal?- Sajnos, a fenti megállapítás erre is igaz. Eleink még tudták, hogyan kell gyászolni. Nem volt véletlen a gyászév, a fekete ruha. Ma már gyászszalagot se nagyon viselünk. Holott a gyászmunka, a búcsúzás nagyon lényeges, hogy senki ne ragadhasson benne a gyász valamely, már korábban említett szakaszában. Ezért olyan fontos a halottak napja: mert lehetőséget ad az emlékezésre, a visszatekintésre, az összegzésre és arra, hogy elkezdjünk felkészülni az elkerülhetetlenre: a saját halálunkra. Ezt keresztényként ráadásul úgy tehetjük meg, hogy tudjuk, Isten ekkor sem hagy minket magunkra. Meg vagyok róla győződve, hogy ő segít úrrá lenni minden félelmünkön, kétségünkön és fájdalmunkon, ha engedjük, hogy Lelke vigasztaljon bennünket, és emlékeztessen minket arra, hogy földi életünk végeztével nem történik velünk semmi rossz, hiszen hozzá, azaz hazatérünk. ■ Gazdag Zsuzsanna Kortársaktól kortársaknak
