Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-11-17 / 46. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2013. november 17. » 3 Pünkösdbe gyökerezve A szerelem ünnepnapja Kilencvenéves a vecsési gyülekezet A vecsési evangélikus gyülekezet jubileumi ünnepségsorozatának csúcspontja november 10-én volt. A délelőtti istentiszteleten megkezdett örömünnepet délután a Boyzless Voice női kamaraegyüttes koncertje koronázta meg, amelyre mintegy kétszázan gyűltek össze. ilyen ünnepekkel” - lelkesített a polgármester. Krámer György esperes a szerelem ünnepének nevezte a vecsési évforduló napját. Az esperes a szántóföldbe rejtett kincs és az igazgyöngy példázata alapján beszélt arról, hogy valójában azt ünnepeljük, hogy voltak és ma is vannak a vecsési gyülekezetben olyanok, akik megtalálták az Isten országát, és szerelembe estek iránta. Az ünnepi beszédeket követően a zenéé volt a főszerep a Bálint Ágnes Kulturális Központ színpadán. A vecsésiek büszkesége, az evangélikus Károly Edit énekművész népszerű dallamokat adott elő, ezután pedig a Boyzless Voice tagjai következtek. A Brebovszky Klára vezette kamaraegyüttes fiatalos lendületével felpezsdítette a közönséget. A hét női hang tökéletes összhangjában hitvalló és vigasztaló keresztény könnyűzenei számok, Stevie Wonder-dalok és ismert gospelek egyaránt felcsendültek. ■ Koczor Kinga ► A Vecsési Evangélikus Missziói Egyház hivatalosan 1923 pünkösdhétfőjén alakult meg. A templom felszentelését 1932. május 16-án, pünkösdhétfőn Raffay Sándor püspök végezte. A lelkes gyülekezeti élet eredményeként 1935. június 10-én, pünkösdhétfőn három harangot emelhettek helyükre a templom tornyában. A közösség kilencvenéves története ilyen, emberi reményt megszégyenítő eseményekkel indult, amelyeken keresztül a hívek újra és újra megtapasztalhatták a pünkösdi lélek építő munkáját. És bár nevében már nem viseli a missziói jelzőt, küldetése nem változott: hívogatja és összegyűjti a mára húszezer lakost számláló település evangélikusait és minden más odavágyót. Kellemes dzsesszmuzsikával nyitották meg az alkalmat a Vecsési Zeneiskola művésztanárai, majd a város polgármestere szólalt fel. „Kellenek az ilyen ünnepek” - hangsúlyozta Szlahó Csaba. „Tekintsünk büszkén arra, amit azóta felépítettünk, és erősítsük tovább közösségeinket az A második világháború tragédiája azonban - az akkor még csak falunyi - Vecsést sem kerülte el. A templom 1944. december 9-én - a plébániatemplom és a malom kéménye után - áldozatul esett a háborús pusztításnak, és a parókia is lakhatatlanná vált. A megfogyatkozott lélekszámú gyülekezet 1946 nyarán kapott új esélyt, amikor az Egyházak Világtanácsának ajándékaként teljes berendezéssel együtt megérkezett Svájcból új temploma: a fatemplom. Huszonöt év elteltével, kitartó imádság és tenni akarás gyümölcseként 1971-ben végül megépülhetett a ma is álló kicsiny hajlék a gesztenyefák árnyékában. A jubileumi hálaadó istentiszteletre november 10-én gyűlt össze a közösség. A rendet megtartva - a hónap második vasárnapja lévén -ifjúsági istentisztelet keretében zajlott a gyülekezet ünneplése, a fiatalok szolgálatba való aktív bevonásával. A liturgiát Heinemann Ildikó helyi lelkész vezette, aki 2008 óta szolgál Vecsésen. Isten igéjét Fabiny Tamás püspök hirdette Zsolt 90,17 alapján. „Becsüljétek meg a mostani, immáron harmadik templomotokat!” - hangzott a felszólítás. Sajnos tapasztaljuk, hogy kezünk munkája mennyire múlandó. Hol a természet, hol az idő vasfoga, hol pedig mi magunk, emberek tesszük tönkre mindazt, amit alkottunk. A múlandóság mellett- amely osztályrészünk- azonban ott van a reménységünk, hogy Isten lenyúló keze mindenkor megsegít bennünket. És mennyivel inkább igaz ez, ha kezünket nem rombolásra emeljük, hanem imádságra kulcsoljuk. A gyülekezet szeptember végén gyülekezeti nap keretében emlékezett kilenc évtizedes múltjára, októberben pedig a gyermekeknek meghirdetett gyülekezettörténeti rajzpályázat által elevenedtek meg a fontosabb események. A pályázat eredményét Koczor Kinga hirdette ki a hálaadó istentiszteleten. ■ Horváth-Hegyi Áron Megkopott fogadalmak Bizonyára mindenkinek ismerős a régi vicc, amelyben a lelkész úgy szabadul meg a templom tornyába beköltözött denevérektől, hogy „kikonfirmálja” őket. Ez történik a legtöbb gyülekezetben a fiatalokkal is: kikonfirmálnak, vagy ahogyan többször is hallani lehet: „a gyermekem lekonfirmált”. Megvolt az egyházzal szembeni utolsó kötelesség, ezek után jó, ha évekkel később, az esküvője előtt betéved a lelkipásztorhoz. Őket tartja az egyházi közbeszéd négykerekes keresztyéneknek: a keresztelőre babakocsiban tolják őket, az esküvőre feldíszített kocsival jönnek, a temetésen a koporsószállító autó viszi ki testüket a sírhelyhez. E három találkozás jelenti sokaknak az egyházhoz való kapcsolódást. Egyházunkban ennél egy fokkal jobban állunk: konfirmálni még eljönnek a fiatalok, de utána igen ritkán maradnak. Mi lehet az oka ennek, és hogyan lehetne ezen változtatni? A konfirmációi előkészítők kezdetekor egészen mást tapasztalunk. Egyházközségünkben az első találkozáskor talán egy kicsit félénk, de lelkesedő fiatalokat látunk, akik - kollégám elmondása szerint - rengeteg kérdést tesznek fel, nagyon érdeklik őket a foglakozások témái, a konfirmációi előkészítők anyaga, illetve a konfirmáció menetével kapcsolatos kérdések. Magukban hordozzák (még?) az egyházhoz való kapcsolódás csíráját, igényelnek valami mást, mint amit eddig életükben kaptak, vagy csak a megszokás hozza őket ide? Nagyon remélem, hogy a kétéves felkészítés alatt olyan igazi csapat fog kialakulni, amelyet a barátság, a bizalom, az őszinte együvé tartozás érzése jellemez. Egy olyan fiatalosan hívő kisközösség formálódik, amely egyházunk jövőjének ígéretét hordozza magában. Tudom, munkatársaim mindent megtesznek annak érdekében, hogy a kezdeti lelkesedés ne lankadjon, sőt egyre erősebb legyen, mélyüljön el a hitismeret, érlelődjön ott benn, a lelkek mélyén az a nagyon különös, egyedi kapcsolat Istennel, amelyben új tartalmat, új értelmet kap az embertársakkal való viszony is. Mindezek ellenére sokan csak „lekonfirmálnak” és nem „bekonfirmálnak.” Ennek az okát elsőként talán a hitelességben kell keresnünk. Nem hagyható figyelmen kívül a nevelő, az oktató személyének a hitelessége. Az, hogy a kisugárzó szeretet, a tudás és a pedagógiai módszer mellett ott van-e vagy sem a szavak és a tettek egysége, az elmélet és a gyakorlat azonossága, az adott szó súlya. Mert ha a jópofi, az ötletes, a mézesmázos felszín mögött nincsen semmi, akkor az egész falra hányt borsó, kiábrándító színjáték, az intézményesült keresztyénség rákfenéje. A második ok a kimondott szavak súlyának elvesztése. Devalválódik a szó, nem ér manapság semmit, elveszti hitelét. Eljön a konfirmációi ünnep, a fogadalomtétel nagy, komoly pillanata, amelyet egykor valamennyien lelkesen átéltünk. Mennyi izgalom, várakozás, őszinte átélés, komolyság van abban, ahogy mondják esküjük szövegét a lelkes fiatalok: „...hálát adok az Istennek, az én teremtőmnek, hogy engem a keresztségben gyermekévé fogadott. Hiszem, hogy Jézus Krisztus az én Uram és megváltóm, aki nekem bűnbocsánatot szerzett a kereszten. Vallom az evangélikus keresztyén egyház tiszta és igaz tanítását, és hozzá hűséggel ragaszkodom. Kérem a Szentlélek világosságát és erejét, hogy a bűn ellen harcoljak, a szeretetben növekedjek, és a hitben megállják mindhalálig. Ámen.” Hiszem, vallom, kérem, fogadom - jönnek akkor még tiszta szívből az eskü kulcsszavai, s ahogy múlnak a napok, a hónapok, az évek, egyre jobban feledésbe merül az a nagy pillanat. A feledés elhomályosítja az ÉGTÁJOLÓ eskü szavait, s lassan-lassan újra kiürülnek a templompadok, megkopnak az emlékek, a fogadalmak. Sokszor szomorúan kérdezzük, válaszra sem várva, hogy hol vannak a valamikor lelkes gyermekeink, hová lett a lelkesedés, a hűséges ragaszkodás, hová lett a szíwel-lélekkel kimondott ígéret, a hűség fogadalma. A tíz leprás története jut eszembe: tíz ember életét, épségét, egészségét adja vissza Jézus, de csak egy tér vissza hálát adni. Hol van a többi kilenc? Vajon csak az ifjabb generáció a hibás, vagy a magunk háza táján kell keresni a bajt? Ha őszinte önvizsgálatot tartunk, akkor az eredmény megdöbbentő: semmivel sem vagyunk különbek azoknál a farizeusoknál, akiknek Jézus a Hegyi beszédben elmondja, hogy egyáltalán ne esküdjenek „se az égre, mert az az Isten királyi széke, se a földre, mert az lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa...!’De ne esküdjenek a saját fejükre se, hiszen hajuk egyetlen szálát sem tudják fehérré vagy feketévé tenni (Mt 5,34-35). Ellenben a beszédükben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van. Mi mégis szeretünk esküdni, fogadkozni, sőt az esküszöm szó annyira megszokottá, hétköznapivá, mondhatni, banálissá degradálódott, hogy már szinte nincs is súlya. Pedig valamikor az eskütételnek szakrális jelentése volt, amely az emberi igazság végső garanciáját jelentette, olyannyira, hogy egy adásvétel alkalmával nem volt szükség hosszú, bonyolult szerződéseket írni, elég volt a kimondott, hiteles szó. Ma adna a bank valakinek hitelt becsületszóra? Ha a fent említett jézusi tanítást nézzük, beigazolódik a közmondás, hogy a világ változik, de az emberi természet ugyanaz marad. Ugyanazzal a felelősség alól kibúvó emberrel találkozunk a farizeus személyében, aki az égre, a földre, Jeruzsálemre, az oltárra vagy saját fejére is esküszik, ha kell, azzal a hátsó megfontolással, hogy ha úgy fordul a kocka, úgysem kell betartani az esküjét. Nem kell, hiszen Isten nevét nem ejtette ki szó szerint az esküben, ezért ha az érdek úgy diktálja, pillanatok alatt az igenből nem, a nemből pedig igen lehet. A szavainkkal való visszaélés bizalmatlanságot, gyanakvást, a közösség rombolását, az állandó hazugság csapdáját eredményezi. Szomorú, de ki kell mondani, hogy manapság a hazugság, a hamis eskük és fogadalmak korszakát éljük, ez pedig egyre nehezebbé teszi az eligazodást, a tájékozódást, a jó és a rossz, az igen és a nem közötti különbségtételt. A parlamenti választások közeledtével minden politikus esküszik és fogadkozik, hogy ha őt választjuk, pár év alatt tejjel-mézzel folyó Kánaánt teremt a szürke, kopott Romániából: a csillagos égig érnek majd a fizetések, jobb életkörülményeket biztosítanak, minden szép és jó lesz, senkinek semmiért nem kell majd aggódnia, még a kerítések is kolbászból lesznek, a háztetők pedig mézeskalácsból. Mindent megígér, ahogyan ez lenni szokott. S hogy mi marad az ígéretekből? A mese illúziója! Megdöbbenve nézem a Központi Statisztikai Hivatal 2012. évi népmozgalmi adatait. Ezek szerint Magyarországon 36 200 fogadalommal, esküvel kötött házasságot és 22 000 válást jegyeztek be. S akkor felteszem a kérdést: csak ekkora ereje van a kimondott szónak, a fogadalomnak, az örök hűség esküjének? Van-e egyáltalán megoldás? Tehetünk-e valamit annak érdekében, hogy a kimondott szónak értéke, súlya legyen, a fogadalom, az eskü kötelezzen? Talán az első lépés, hogy mi magunk kell halálosan komolyan vegyük Jézus szavait, hogy az igenünk igen, a nemünk pedig nem legyen minden körülmények között - függetlenül attól, hogy mit diktál az érdek, függetlenül az élethelyzettől, függetlenül a külső körülményektől. Nem könnyű így élni, az biztos, hiszen a felelősségteljes viselkedés - amikor a cselekedeteink eskünket, fogadalmunkat, szavainkat tükrözik - kényelmetlenséget, ellentétet, barátságtalanságot, kiközösítést, megvetést eredményezhet. De keresztyénekként, Krisztust követőkként ez a mi élethivatásunk, megbízatásunk és küldetésünk. Ha ezt elhatározzuk, komolyan vesszük és cselekedjük is, biztosak lehetünk abban, hogy Jézus mellettünk lesz, és mellettünk is marad. Ha az igenünk igent és a nemünk nemet jelent, akkor szavainknak teremtő erejük lesz, és bizalmat, őszinteséget, bűnbánatot, szeretetet, örömet, közösségi szellemet teremthetünk velük embertársainkban. És bár a konfirmációi fogadalom után talán el-elmaradoznak a fiatalok az alkalmakról, ezek az elvetett életmagvak bennük maradnak, és lelkileg tovább formálják őket. Adorjáni Dezső Zoltán püspök Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház
