Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-11-10 / 45. szám
8 ■m 2013. november 10. FÓKUSZ Evangélikus Élet FÓKUSZBAN A SZOL Szolidaritási törvény 2004, 2007, 2013, 2014... ► Szokásjog, elavult szabályozás, válaszra váró új kérdések, megoldásra váró új helyzetek. Emiatt van napirenden egyházunk minden közéleti fórumán és döntéshozó testületében a Szolidaritási Alap létrehozásáról és működéséről szóló törvény. (A jogszabály elnevezéséről később születik döntés.) A 2004-ben elindult folyamat az előttünk álló évben tízéves „jubileumához” érkezik. Az érvényben lévő törvény 2014. január í-jét írja elő a bevezetés napjául. Reális-e ennek a feladatnak a végrehajtása? A törvény kötelez. De vajon életbe léphet-e ez a törvény a megfelelő döntések, a megfelelő ismeretek és a szükséges konszenzus nélkül? Létrejöhet-e az eredeti törvény megújult változata, amely életszerűbben, a valós helyzetünkkel reálisabban számoló normaszöveggel valóban segíti egyházunk, benne gyülekezeteink és szolgálattevőink életét? Erre a kérdésre minden gyülekezetnek, minden lelkésznek, minden döntéshozó testületnek válaszolnia kell. Még ezen az őszön. A halogatás útja tovább nem járható. A-t vagy B-t kell mondanunk. Ehhez szeretnénk segítséget adni olvasóinknak azzal, hogy a témában jártas egyházi vezetők és szakemberek közzéteszik ismereteiket, véleményüket, ajánlásukat. ■ HK Volt egyszer egy törvé: ■ Hafenscher Károly Most a kettő között vagyunk. Fontos állomás, reményteli állapot ez, megszívlelendő küldetés. 2007-ben egyházunk zsinata (kilencedik zsinat) létrehozta azt a törvényt, amely ugyan nem kis vitát váltott ki, de szándéka egyértelmű volt: jövőt meghatározó, működőképes rendszert teremtő törvényt akart létrehozni, hogy megszüntetve az eddigi szabályozatlanságot, illetve csupán a szokásjogon alapuló gyakorlatot, az egyházi szolgálatnak jó hátteret adjon. A törvény célja az volt, hogy arányosabb teherviseléssel, a gyülekezetek valós anyagi helyzetének feltárásával olyan gyakorlat alakuljon ki, amely lehetővé teszi az egyházi személyek illetményének igazságosabb megállapítását, a megváltozott élethelyzetben a megfelelő gondoskodást és a szolgálatukat letevők számára a tisztességes és méltó nyugdíj biztosítását. A törvény elkészült. Bevezetéséhez azonban szükség volt további előkészületekre, és az információk híján értetlenkedők ellenállása miatt fontos volt, hogy széles körhöz jussanak el az érdemi tudnivalók. Azután beindultak a fékező erők, amelyek lelassították, majd félretetették a munkát. Máig érthetetlen módon azok, akik a megvalósításért feleltek volna, érdemben nem léptek. A gyülekezetek is - mivel nem volt elég ismeretük, és nem álltak rendelkezésre pontos modellszámítások - ösztönösen ellenkeztek, hiszen úgy érezték, ezután nagyobb teher hárul rájuk. Bizonyos utalások történtek is az első időkben arra, hogy az országos egyház, kilépve a rendszerből, nem támogatná ezt a gazdasági konstrukciót, így az egyházközségeknek és a lelkészeknek kellene egymás között megosztaniuk a terhet. Időre volt szükség, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer „háromlábú” amelyben az egyház központilag biztosítja nemcsak a „harmadik lábat” hanem a stabilitást és a biztonságot is. Biztonságot azért, hogy egyetlen gyülekezet se kerülhessen nehéz helyzetbe. A törvény a szolidaritásról szólt tehát - nemcsak címében, de koncepciójában is. A bevezetése azonban elmaradt, pontosabban évről évre a következő esztendő január í-jére tolták. „Csak ne idén...” Mindig majd csak jövőre... Az operatív döntésekért felelős országos presbitérium később a 150. számú határozatával létrehozott egy olyan bizottságot, amely újra foglalkozott a témával, komolyan megvizsgálva a kérdéseket, amelyek kritikaként vagy egyszerű véleményTerápia -keringési zavarokra Reformáció ünnepének fényében jó lenne újra együtt rácsodálkoznunk az anyaszentegyház, benne az evangélikus egyház létének, életének, szolgálatának és küldetésének titkára. Ahogy erről Pál apostol vall a revideált Károli-fordítás szerint: „Felette nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom" (Ef 5,32) Az egyház Krisztus élő teste, amelyet vétek részekre szaggatnunk, feldarabolnunk. Már a korinthusi gyülekezetben meg kellett küzdeni ezzel a kísértéssel. „Hát részekre van-e osztva a Krisztus?”- csattan fel az apostol (Kor 1,13). Hiszem: nem véletlen, hogy éppen ez lesz az igei mottója az ökumenikus imahétnek 2014 januárjában, amikor hosszú vajúdás után reménység szerint végre bevezettetik egyházunk szolidaritási törvénye. Talán nem igazán szerencsés, de legalábbis félreérthető a szolidaritás és a törvény szó összekapcsolása. A szolidaritás nem ránk kényszerített külső törvény, hanem sokkal inkább Istentől kapott ajándék, lehetőség, tehát jó hír, örömhír, azaz evangélium. Törvénynek csak abban az értelemben nevezhetjük, ahogyan erről ugyancsak Pál apostol tanít: „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gál 6,2) Ennél a sokat idézett, klasszikus igénél is érdemes figyelni a patinás Károli-fordításra, amelyben a törvény betöltéséről olvasunk. Ez, legalábbis számomra, jobb ízű kifejezés, mint a teljesítés. Maga Jézus is úgy fogalmaz a Hegyi beszédben, hogy ő betölteni jött a törvényt (Mt 5,17). Betölteni szeretettel, amely a Krisztus testének éltető vérkeringése. Ha egyházunk születésnapjának közelében őszinte önvizsgálatot tartunk, ki kell mondanunk, hogy szeretett evangélikus egyházunk súlyos keringési zavarokkal küszködik. Bizony, vannak ennek a testnek igencsak vérszegény, sorvadó, halódó részei, míg máshol a túlzott „vérbőség” jelenthet komoly egészségügyi kockázatot. Nekünk az egész testre kell felelős, szolidáris szeretettel odafigyelnünk! Csak ez segíthet, hogy egészséges vagy legalábbis egészségesebb egyházban élhessünk. De mi vezetett oda, hogy napjainkban keringési zavarok veszélyeztetik egyházunk életét? Akárcsak biológiai létünket, úgy spirituális életünket is komolyan befolyásolják a külső körülmények, az egészségtelen környezet és táplálkozás. Ha belegondolok immár négy évtizedes lelkészi szolgálatomba, elmondhatom, hogy első felében, abban a bizonyos puha diktatúrában a mozgásszabadság hiánya sorvasztott minket. Már azért is feljelentettek, ha két gyülekezeti csoport kimerészkedett az egyházi épületek gettójából, és komoly „állambiztonsági kockázatot” jelentve közös kirándulást szervezett. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben törvényszerűen elszigetelődtünk, bizalmatlanokká váltunk egymás iránt is. Befelé fordultunk, mindenki próbálta védeni a maga kis rozoga várát... Azután, immár lassan negyed évszázada, ránk virradt a szabadság hőn áhított napja. Kijöhettünk a fedezékek mögül, már nem kell félni senkitől és semmitől. De vajon mire használtuk, használjuk az ajándékba kapott szabadságot? Bizalommal elindultunk egymás felé, hogy végre átéljük a Krisztus testében való összetartozás örömét? Igen, ezt is átélhetjük bizonyos jeles napokon: országos találkozók, missziói napok, Szélrózsa... De mi van a hétköznapokban?! Sajnos bűnbánattal kell megváltanunk, hogy most már nem külső kényszerből, hanem egyfajta belső megkötözöttségből sok területen megmaradtunk önmagunkba zárkózó, csak magunk körül forgó, önző kis csapatoknak, amelyek kisebbnagyobb váraikat őrzik, s vajmi kevéssé törődnek azzal, hogy mi van, vagy éppen mi nincs, mi hiányzik a közelebbi-távolabbi szomszédoknál. Régi, egészségtelen beidegződésből a segítséget ma is többnyire kívülről, külföldről vagy éppen állami támogatásokból, EU-s pályázatokból várjuk, és gyakran megfeledkezünk a jókedvű adakozás, a felelős szolidaritás lehetőségének öröméről. Őszintén remélem, a bevezetendő szolidaritási törvény is segítheti a közös gyógyulást egyházon belüli keringési zavarainkból. Lehet, hogy ez a terápia nem lesz fájdalommentes, de egészségünket szolgálja majd. ■ Gáncs Péter elnök-püspök Lesz-e szolidaritás? ■ Szemerei János Évek óta készen van, mégis visszatérően újra és újra halogatta a bevezetését a zsinat. Novemberben újra napirendre kerül. Van, aki egyenesen kudarctörténetről beszél, amikor a szolidaritási törvény szóba kerül. Az elmúlt évek vajúdásában - a törvénnyel kapcsolatos előkészítés hibái és ügyetlenkedései ellenére - én egyházunk életjeleit is látom ebben a történetben. Életjel, hogy 2007-ben a zsinat döntő többsége azt mondta ki, hogy a szolidaritási törvényre szükségünk van. Életjelnek tekintem azt is, hogy a lelkészék a maguk megnövekedett terheit megértették, tudomásul vették és elfogadták. Évek óta fizetik az ötven százalékkal magasabb nyugdíjjárulékokat, ugyanakkor a gyülekezetekre nehezedő, erejüket meghaladó terheket látva megnyomták a vészcsengőt. Életjelnek tekintem azt is, hogy a zsinat és az egyházvezetés is vette a komoly jelzést, és a bevezetés elhalasztása mellett döntött, és munkacsoportot hozott létre a probléma orvoslására. Arról itt most nem írok, hogy a szolidaritási törvény miért lenne fontos és óriási előrelépés. Pár szóban csak annyit, hogy Jézus Krisztus követőiként az ige egyházában kötelességünk igazságos, méltányos, mindenkire egyformán vonatkozó feltételeket teremteni az eseti megoldások helyett. Azért nem írok róla többet, mert ebben a tervben és vágyban eddig is szinte teljes volt a konszenzus. Miért nem sikerült akkor mégsem bevezetni? Azért, mert - ahogy mondani szokták - az ördög a részletekben rejtőzik. Miben rejlett a hiba? A törvény előkészítőinek elvileg és szakmailag védhető elgondolása az volt, hogy az egyházi alkalmazottak szociális támogatását és a nyugellátási költségek biztosítását két lábra kell állítani, és önjáróvá kell tenni. A céllal és az elvvel egyetértett a zsinati tagok túlnyomó többsége, ugyanakkor nem voltak tisztában a gyakorlati következményekkel. A szolidaritási törvény „a két lábra állítás” elvével a harmadik lábat (az országos egyház tehervállalását) kivonta volna a szociális hálót és nyugellátást biztosító egyházi területről. Ez a finom „apróság” és nem a szükséges pluszszolgáltatások okozták, hogy a gyülekezetekre nehezedő terhek a többszörösükre növekedtek volna. Őszintén és önkritikusan el kell mondani azt is, hogy a törvény készítésekor az előterjesztők és a döntéshozók is hibáztak: Az előterjesztők abban, hogy a zsinaton erre a kockázatra vagy nem gondoltak, vagy valamiért nem akarták nyomatékosan felhívni rá a figyelmet. Nem készítettek hatástanulmányt, és nem voltak modellezett minták a várható terhekről. Hallottam arról, hogy volt terv valamilyen kompenzációra, de ennek kommunikációja elmaradt. A zsinati tagság abban hibázott, hogy - megelégedve az előterjesztésekben vázolt szép célokkal - nem számolt utána a várható következményeknek. A november végi zsinaton újra napirenden lesz a szolidaritási törvény. Örömmel jelzem, hogy új helyzet van. Új helyzet, mert megszületett az a fontos döntés, hogy visszakerül a rendszerbe a hiányzó harmadik lábat jelentő országos egyházi támogatás. Mégpedig teljes egészében. Ez azt jelenti, hogy gyülekezeteink terhe összességében nem fog nőni. Éveken keresztül dolgozott egy munkacsoport (melynek magam is a tagja lehettem), hogy a gyülekezetek megsegítésére egy olyan igazságos és egyben ösztönző támogatási rendszer jöjjön létre, amely az egyik oldalon az égetően szükséges szolidaritási törvény bevezetését lehetővé teszi, a másik oldalon pedig ellensúlyozza a gyülekezetekre nehezedő többletterheket. Ez a rendszer elkészült. Örömmel írom, hogy ezzel a támogatási rendszerrel a gyülekezetek működésének veszélyeztetése nélkül bevezethető a szolidaritási törvény. Bízom abban, hogy a zsinat november végén újabb életjelet mutat. Életjel lenne, ha a szolidaritási törvénnyel kapcsolatos rossz érzéseken, félelmeken és bizalmatlanságon is felül tudnánk emelkedni. Az egyházi életet az teszi széppé, hogy Isten még a hibákat is fel tudja használni a javunkra. Az egyházban a küzdelmes vitákból akár a közös nevezőre jutás és a közös célba érkezés csodája is megtörténhet. Mert a vitapartnerek reménység szerint nem egymás ellen, hanem közös célokért, egyházunk épüléséért és a ránk bízottak javáért harcolnak. Isten így tud bennünket, különböző látású embereket egymás és a közösség épülésére használni. A közös nevezőre találás is életjel. November végén a gyülekezetek veszélyeztetése nélkül bevezetésre kerülhet a szolidaritási törvény, amire egyházunknak tényleg nagy szüksége van. Bízom benne, hogy lesz szolidaritás! A szerző korábban lelkészként, majd nyugati (dunántúli) egyházkerületi püspökként volt a 150-es bizottság tagja
