Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-11-10 / 45. szám
12 2013. november io. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA Vágyódás világosságra Már jó pár napja beköszöntött a november. Nem szeretem különösebben, sohasem szerettem. Olyan rövidek a nappalok... Sötét van, amikor elindulok az iskolába, és amikor hazaérkezem, kapcsolhatom fel a lámpát, mert megy le a nap. Eltűnt már az a szép őszi látkép, amelyre eddig mindennap rácsodálkozhattam. Amikor többnyire jól kezdődött a napom, mosolyogva indultam el, és esténként is volt még kedvem programot szervezni. Ez most kezd megváltozni. Lehangol a sötétség, és látom, ezzel sokan mások is így vannak. Nem a tél a kedvenc évszakom, de azért már várom, hogy leessen az első hó, ami világosságot hoz újra az emberek életébe. Van valami abban, amikor őszi fáradtságról beszélnek az emberek. Tényleg szükségünk van ilyenkor pihenésre, nyugalomra, csendre. És talán a novemberi borongósság arra is ráébreszt bennünket, hogy nemcsak a szemünknek, de a szívünknek is szüksége van világosságra! Talán jut időnk arra is, hogy nagytakarítást végezzünk a lelkűnkben. Nem tudom, ki hogy van vele, de abban biztos vagyok, hogy nekem most nagy szükségem van erre. „Sötétségből vágyódom a világosságra. / Halld meg, Uram, hangomat!” - egyre csak ennek az ifjúsági éneknek a sorai járnak a fejemben. Tehát valami hiányzik. De talán nem is a nyári napsütés vagy a hópelyhek ragyogása, hanem a szívemből a fény. Itt az ideje elcsendesedni és megérteni, hogy mit is jelent az, amit Lukács evangéliumának n. fejezetében olvashatunk: „Vigyázz tehát, hogy a benned levő világosság sötétséggé ne legyen!” Nem a korai besötétedés az, amitől lehangoltnak érezzük magunkat így ősz végén, hanem talán az, hogy kevés időt szánunk arra, aki számunkra az igazi világosságot jelenti: Jézus Krisztusra. Hiszen a sok rohanás közepette nagyon könnyen elfelejtünk hálát adni mennyei Atyánknak. Elfeledkezünk róla, így az a fény, amely a lelkűnkben ragyogott, szürkül, és lassan elsötétedik. Jézus Krisztus fénye mindenkor ragyog bennünk, hiszen hatalmas szeretettel vesz minket körül nap mint nap. Mi vagyunk azok, akik a hibáink és megkeményített szívünk által ráhúzzuk a sötétség fóliáját. Keresztény emberként ragyognunk kell a krisztusi fényben, hogy a sötét mindennapokban felragyogjon az embereknek Megváltónk világossága. „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat’.’ (Mt 5,16) ■ Halász Alexandra Névjegy: Halász Alexandra A békéscsabai oktatásikomplexum iskolalelkésze vagyok. Iskolalelkészként kihívást jelent, hogy sokszor a diákok tőlünk várják a megoldást az életük nehéz helyzeteire. Szolgálatunk szépsége ebben rejlik, hogy Jézus Krisztus világosságát mutassuk meg számukra, hogy tudják: a szívükben lévő sötétséget Megváltónk szeretetének fényessége ragyoghatja be. Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit REFORMÁCIÓ ÉS TOLERANCIA „Nem minden zsidó vallásos, az arabok pedig nem terroristák” Interjú a gyermekkorát Izraelben töltő Balogh Dániellel ► Kubai és magyar szülők gyermekeként Izraelben született és nőtt fel Balogh Dániel. A most húszéves fiatalember négy éve költözött édesapjával Budapestre, majd egy évvel később Kecskemétre. Családjának életében nem játszott fontos szerepet a vallás, noha a Szentföldön végzett általános és középiskolai tanulmányai alatt - a kötelező hittanórák révén - zsidó nevelésben részesült. Itthon a Deák téri evangélikus gyülekezetben konfirmált; most a hírős város lutheránus közösségének alkalmait látogatja. A jelenleg adminisztratív munkakörben dolgozó, de tervei szerint katonai pályára készülő Danival a reformáció és tolerancia tematikus év apropójából beszélgettünk.- A szüleim Budapesten ismerkedtek meg a nyolcvanas évek közepén. Apukám pesti volt, anyukám Kubából jött ide egyetemre. Azért mentek Izraelbe, mert apám ott kapott munkát. Kint házasodtak össze, és a testvéreimmel mi ott születtünk. Négyéves koromban egyszer már visszajöttünk Magyarországra, de csak másfél évig maradiunk, mert anyukám nem érezte itt jól magát. A kubaiak nagyon toleránsak másokkal, nem foglalkoznak azzal, ki milyen származású. Itthon viszont anyukám azt tapasztalta, hogy nem fogadják el őt az emberek; neki Izraelben könnyebb volt beilleszkednie. Ott még mindig él az a generáció, amelyik az állam megalapítása (1948) után a világ minden tájáról érkezve népesítette be az országot. Ma már többségben vannak a „tősgyökeres” izraeliek, de a hatvan-hetven évnél idősebb zsidók közül kevesen mondhatják el magukról, hogy a Szentföldön születtek.- Te pontosan hol láttad meg a napvilágot?- Tiberiasban születtem. Kiskoromban a Kinneret-tó - más néven: Galileai-tenger vagy Genezáreti-tó - legdélebbi csücskénél éltünk; ha kinéztem az ablakon, láttam a vizet. Öt kilométerre laktunk a jordán határtól. Ha csend volt a faluban, akkor lehetett hallani a mecsetekből kiszűrődő imákat. Kisgyerekként nagyon sok riasztást éltem át. Izraelben szinte minden települést kerítés vesz körül, és ha annak mentén mozgást érzékelnek, akkor megszólal a riasztás. Az őrök hangszórókon bemondják a riasztás kódját, és akkor mindenki lekapcsolja a fényeket a lakásában, és bezárkózik. Utólag mindig az derült ki, hogy a vaddisznók miatt volt a figyelmeztetés, egyszer sem volt éles a helyzet. Az évek során többször költöztünk, de mindig kibucokban éltünk, mégpedig nem vallásos zsidók között. A kibuc utópikus elképzelésekre épülő szocialista településtípus: minden a közösség tulajdonában van, és mindenki egyenlően részesedik a jávakból. Az emberek keményen dolgoznak, de a munkájukért nem kapnak fizetést. Nincs saját jövedelmük, de nem is kell költeniük semmire. Emlékszem, kiskoromban a Bet- Zera kibucban a gyerekek száma alapján adták az élelmiszert; ingyenes volt az iskola, az uszoda, a konditerem, az üzemanyag, közösek voltak a gépjárművek, és a ruharaktárból ruházkodtunk. Mire nagyobb lettem, ez a forma megszűnt. Utoljára a Degania Alef nevű, körülbelül háromszáz lelkes kibucban laktunk, amelyet 1910- ben elsőként hoztak létre. Akkor már az sem működött így.- Azt mondtad, nem vallásos zsidók között éltetek. Ez mit jelentett?- A települések Izraelben nagyon homogének: vagy csak zsidók, vagy csak arabok lakják őket. Persze a nagyvárosokban, mint Jeruzsálem vagy Tel-Aviv, előfordulhat, hogy akár egy utcában laknak zsidók és muzulmánok is, de a falvakban, kisvárosokban ez nagyon nem jellemző. Bár az egyetemek mindenki számára egyformán nyitottak, az általános és középiskolák hasonlóképpen osztottak, külön a zsidóknak, külön az araboknak. De a zsidók lakta települések sem egyformák. Azokon a településeken, ahol mi laktunk, olyan zsidók éltek, akik a vallásukat egyáltalán nem gyakorolják. Esznek disznóhúst, nem tartják a szombatot, és így tovább. Nagyon ritka, csak elvétve van rá példa, hogy egy ateista zsidó és egy vallásos zsidó összebarátkozna. A vallásos zsidók is több csoportba sorolhatók. A „hagyományos” zsidók — ez az eredeti héber kifejezés szó szerinti fordítása - például nem viselnek kipát, és csak a nagy ünnepeken járnak zsinagógába, de szombaton nem raknak tüzet, nem használnak villanyt, és kóser ételeket esznek. Ma ők alkotják a többséget. Egy másik csoportba tartozók mindennap imádkoznak, és zsinagógába is járnak. A férfiak kipát hordanak, a nők szoknyában járnak. Az úgynevezett fekete kipások még inkább követik az előírásokat; a legvallásosabbak az ultraortodoxok.- Ha nem vallásos zsidók között éltetek, akkor, gondolom, a zsidó hittételeket, törvényeket, a tipikus zsidó szokásokat csak érintőlegesen ismered...- Két okból is jól ismerem őket. Egyrészt az állami iskolákban kötelező a hitoktatás, sőt az érettségi vizsga is. Másrészt a zsidó vallás előírásai azoknak az életére is hatással vannak, akiket egyébként nem érdekel a vallás, vagy más valláshoz tartoznak. Például szombaton kora estig nem járnak a buszok, a boltokban nem kapni disznóhúst, pénteken nem lehet ügyeket intézni. Ahol én laktam, ott ez nem volt probléma, de például ha egy nagyvárosban valaki szombaton grillezik kint az udvarában, akkor rossz szemmel néznek rá.- Mit tapasztaltál a zsidók és az arabok közötti feszültségből?- Kiskoromban - mint a gyerekek általában - nem igazán értettem, mi is a konfliktus oka. Nehéz is átlátni ezt, hiszen a népcsoportok közötti ellentét egyben vallási ellentét is, és fordítva. Tetézi a problémát, hogy egy átlagos zsidó család két-három gyermeket vállal, míg az arab családokban ötnyolc gyermek is van. Ha ez a tendencia folytatódik, néhány generáció múlva ők lesznek többségben... Ideális esetben a kultúrák egymás mellett élésének számtalan előnye is lehet, lehetne. Akár Szent Istvánnak a fiához, Imre herceghez írt Intelmeiből is idézhetnénk...- Vannak-e olyan tévhitek, előítéletek Izraellel, a zsidókkal vagy az arabokkal kapcsolatban, amelyeket szívesen megcáfolnál, eloszlatnál?- Természetesen vannak tévhitek. Amikor itt Magyarországon meghallják az emberek, hogy Izraelből jöttem, a legtöbben elsőként a terrorizmust említik, és néha viccesen még azt is hozzáteszik, hogy ne robbantsam fel őket. Pedig amennyire én tudom, nincs izraeli zsidó terrorcsoport. Ugyanígy azt is szeretném hangsúlyozni: téves azt gondolni, hogy az arabok terroristák! Az átlag magyár nehezen azonosítja be a Közel-Keletről jövő embert. Hiába tudja a szóban forgó személyről, hogy izraeli állampolgár, vagy más arab ország lakója, hogy zsidó vagy muzulmán, összekeveri a vallási, kulturális szokásokat. Például azt is rendszeresen megkérdezik tőlem: „Nálatok a nők csadorban járnak?” Erre azt szoktam felelni, hogy nem, mert nálunk a legnépszerűbb egyház a római katolikus. Hiszen nekem a „nálunk" Magyarországot jelenti, nem pedig Izraelt. De még ha Izraelt jelentené is, akkor is furcsa kérdés lenne ez, hiszen benne van az ország nevében, hogy zsidó állam, a zsidók pedig nem járnak csadorban.- Következetesen Magyarországot nevezed a hazádnak.- Magyarnak tartom magam. Papíron kettős állampolgár vagyok: születési helyem révén izraeli, apám révén magyar. Az izraeli állampolgárságot egyébként két módon szerezheti meg az ember, ha nem ott született: vagy teljesíti a katonai szolgálatot - ez az érettségit követően mindenkinek kötelező, a férfiaknak három év, a nőknek másfél -, vagy papírokkal bizonyítja, hogy zsidó származású.-Azt, hogy visszajöttök Magyarországra, ki döntötte el?- A terv, hogy egyszer újra hazaköltözünk, folyamatosan jelen volt az életünkben, de mindig volt valami, ami miatt későbbre tettük az időpontot. Édesapámmal végül 2010. augusztus 5-én jöttünk Budapestre. A szüleim akkor már négy éve elváltak, a bátyám négy nappal korábban vonult be a hadseregbe, és a húgom sem velünk élt. Először a nagymamámnál laktunk, majd egy év múlva Kecskemétre költöztünk.- Hogyan fogadtak itthon a kortársaid? Kíváncsiak voltak rád, vagy inkább tartották a három lépés távolságot?- Mind a kettő jellemző volt. Amikor idekerültem, egy évig csak azt meséltem, honnan jöttem. Igyekeztem minden kérdésre türelmesen válaszolni, de egy idő után elég unalmas volt újra és újra elismételni a történetemet. A kezdeti időszakot az is megnehezítette, hogy egy szót sem tudtam magyarul; spanyolból akkor sokkal jobb voltam. Kint többnyire még a szüléinkkel is héberül vagy angolul beszélgettünk; emellett az iskolában alapfokon tanultam arabul. Itthon az iskolában, menet közben tanultam meg magyarul. Alapvetően türelmesek voltak velem, mindig segítettek, ha nem tudtam kifejezi magam, de arra is volt példa, hogy valaki mondat közben fordított hátat nekem. Mára a beszéddel nincs gondom, de az olvasás, az írott szöveg megértése időnként még most is nehezen megy. A Bibliát ezért például most is héberül olvasom. Pesten több helyre is jelentkeztem középiskolába, de csak a zsidó fenntartású Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskolában fogadtak. Mindenhol máshol különbözeti vizsgákat kellett volna tennem, de ehhez tudnom kellett volna magyarul, illetve az is gondot okozott, hogy Izraelben például természettudományos tárgyakat - fizikát, kémiát, biológiát - csak a fakultációra járók tanulnak... Kecskemétre kerülésem után, amikor már a nyelvet is jobban beszéltem, kezdtem el komolyan tanulni és behozni a lemaradásomat. Idén érettségiztem a Katona József Gimnáziumban.- Ezt megelőzően azonban még egy jelentős változás történt az életedben: evangélikus lettél. Édesapáddal egyszerre keresztelkedtél meg és konfirmáltál a Deák téri gyülekezetben. — Izraelben a vallás egyáltalán nem volt jelen az életünkben. Kint csak annyira olvastam a Tórát, amenynyire a hittanóra miatt kötelező volt; saját akaratomból nem. Amikor apámmal Magyarországra jöttünk, hirtelen fontossá vált számunkra a hit. Azért az evangélikus egyházat választottuk, mert úgy találtuk, ez a legigazságosabb a keresztény felekezetek között, ennek a tanítása van leginkább összhangban a Szentírással. Más felekezetek esetében többször azt kérdeztük magunktól: hogyan lehetséges ez és ez, hiszen ellentétes azzal, amit a Bibliában, az alaptörvényekben olvashatunk.-A kinti barátaid hogyan fogadták a hírt, hogy keresztény lettél?- Van, akinek nem is meséltem el, van, akinek ugyan elmondtam, de nem hitte el. Mivel ők ateisták, elsősorban nem is azt nehéz megérteniük, hogy keresztény lettem, hanem azt, hogy hívő ember. Ha vallásos zsidó lennék, azt is nehezen emésztenék meg. Az átiag izraeli egyébként nagyon ellenséges a keresztényekkel szemben. Ha például ma valaki Magyarországon felvállalja, hogy zsidó, akkor ez nem akadályozza a hétköznapi életben. Megjegyzem, a magyarországi és az izraeli zsidók között hatalmas különbségek vannak, mind kulturális téren, mind viselkedésben. Ha kint te azt mondod, hogy Jézus-hívő vagy, akkor nagyon nehéz beilleszkedned. Jézusról és a tanításairól a hittanórákon semmit nem tanítottak nekünk; ha véletlenül szóba került a személye, akkor mindig rossz fényben, negatív kontextusban. Itthon engem sokszor zsidónak tartanak. Megszoktam, olyannyira, hogy néha már nem is magyarázkodom. Csak akkor zavar, ha antiszemita összefüggésben kerül szóba. De az ellenséges, fenyegető megnyilvánulások akkor is felháborítanak, ha más népcsoport ellen irányulnak. Szerintem az idegengyűlölet egyeüen formáját sem lehet tolerálni. ■ Vitális Judit
