Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-07-14 / 28. szám
io -m 2013. július 14. FÓKUSZ Evangélikus Élet „...még holta után is beszél” Száz esztendeje jelent meg Albert Schweitzer A Jézus élete kutatás története című munkája, száz esztendeje nyílt meg a lambarénéi kórház ^ A napokban akadtam rá arra az igazán kedves dokumentumfilmre, amelyet tizenhárom esztendővel ezelőtt forgattak a Szegletkő sorozatban a neves evangélikus lelkészről, teológusról, Bach-kutatóról, orgonáművészről és orvosról, Albert Schweitzerről. A filmben Hafenscher Károly nyugalmazott evangélikus teológiai professzor és Oláh Vilmos sebészorvos eleveníti fel a nagy humanista és keresztyén bizonyságtevő életét és munkásságát. Schweitzer éppen száz esztendeje alapította meg kórházát Afrikában, a mai Gabon területén, illetve ugyanabban az évben látott napvilágot A Jézus élete kutatás története című munkája. Számomra Albert Schweitzer alakja egyenlő a humanizmussal. Gyermekkori tanulmányaimra visszatekintve - amelyek során nem vitték túlzásba sajnos az ő életútjának és munkásságának ismertetését - halványan régi képek jelennek meg előttem: az ősz bajuszú tudós kicsiny néger gyermekek körében van lefotózva, illetve állatokat simogat. A bevezetőben említett film pedig- ennyi idő után - igazán arra késztetett, hogy elgondolkodjam ennek a nagybetűs Embernek a tevékenységén, aki jézusi elhívottként életét minden élő teremtmény szolgálatának szentelte. # * * De nézzük csak, ki is volt ő, akinek hitéből, emberségéből példaképek hiányától szenvedő világunkban különösen sokat meríthetnénk! Az egykoron német - ma francia- Kaysersbergben született 1875. január 14-én. Gyermekkorát Gunsbachban töltötte, ahol édesapja a kis protestáns gyülekezet lelkésze. Otesztendős, amikor apja zongorázni kezdi tanítani a nagypapától örökölt régi hangszeren. Hétévesen már azzal lepte meg tanítónőjét, hogy harmóniumon korállmelódiákat kezdett játszani saját szerzeményű harmóniákkal. Nyolcesztendősen kezdett kántorizálni, pedig a lába alig érte el a pedált. Később a magyar származású, nagyszerű francia orgonista, Charles-Marie Widor (1844-1937) lett a mestere. Lelkészgyermekként igen sok igehirdetést hallgatott, természetes késztetést érzett tehát, hogy a strasbourgi egyetemre beiratkozva teológiát és filozófiát kezdjen tanulni. Teológiai disszertációját Az utolsó vacsora különböző újabb kori történeti értékelésének kritikai bemutatása címmel írta. Ezt később - 1913-ban - Tübingenben átdolgozva kiadta A Jézus élete kutatás története címmel. 1902-ben habilitált evangélikus teológiából A messiási titok és Krisztus szenvedésének misztériuma című dolgozatával. Teológusként tehát úgynevezett „Jézus élete kutató” hírében állt. Korában a Jézus életéről szóló vitairodalom szinte beláthatatlan méreteket öltött, a tudósok Jézus-biográfiát akartak készíteni. Schweitzer a maga művében körülbelül hatvan Jézuséletrajzot számlált össze, figyelme a források kritikai vizsgálatára irányult. A történeti kutatások Jézus létét illetően a 19. század végén maradtak abba, amikor Schweitzer kiadta munkáját a korábbi eredményekről. Szerinte a kutatásnak az az általános problémája, hogy irányát mindig a hipotézisek felállítóinak vágyai és igényei határozzák meg. Jézus történetiségét az evangéliumokból nem lehet úgy kimutatni, mint ahogyan az akkori történészek hitték, mivel az evangéliumok már mind prédikációk, kérügmák. Ezzel lezárult egy, a 19. század eleje óta tartó korszak; Schweitzer munkája zárókövet jelent. De ekkoriban nemcsak Jézussal foglalkozott, hanem Pál apostol misztikájával is, erről szóló művét még az őserdőben is írta. * * # Miután Párizsban és Berlinben végzett tanulmányaival, és ledoktorált, visszatért Strasbourgba, a Szent Miklós-templom segédlelkésze lett, mellette pedig oktatott az egyetemen. Nem volt megelégedve önmagával; a hívek túlságosan rövidnek tartották prédikációit, panaszt is tettek ellene. Az igazgató lelkésznek úgy indokolja „kurtaságát” hogy ő segédlelkészként, ha már nincs mondanivalója, rögtön abbahagyja a prédikációt. Problémája akadt a szórványokban is, mint mondta, „jégeső után nehéz prédikálni arról, hogy Isten gondviselő Isten...” Különleges nézetei miatt hamarosan szembekerült kollégáival. Pedig igazi lelkipásztor volt, többféle karitatív tevékenységet folytatott, szegény sorsú gyermekeken és családokon is segített. Nem hiába érezte a hívást, amikor megpillantotta a párizsi evangélikus misszió felhívását, amely önkéntes orvosokat keresett Afrikába: „Az egyháznak olyan emberekre van szüksége, akik a Mester hívására egyszerűen így válaszolnak: ímhol vagyok, Uram!” Úgy érezte, az orvosi szolgálatban nyerhetnek igazán csak értelmet számára Jézus tanításai. Elhatározta, hogy mivel misszionáriusnak nem engedik Afrikába - teológiai problémák miatt orvosként fog odamenni. Beiratkozott az orvosi egyetemre. Viszont mielőtt elindult az első anatómiai órára, meg kellett oldania egy adminisztrációs problémát: mivel az egyetem magántanára volt, nem iratkozhatott be ugyanarra az egyetemre diáknak. Ehhez külön engedélyt kellett beszereznie. Az orvosi tanulmányok mellett nem mondott le teológiai oktató tevékenységéről és a prédikálásról sem. Folytatta előadásait, majdnem minden vasárnap prédikált, és zeneelméleti tárgyú munkáját sem hagyta abba. Johann Sebastian Bachhal kapcsolatos kutatásainak eredményei németül és franciául is megjelentek. Mint muzsikus orgonaépítéssel is foglalkozott. Később a franciák humoros szójátékkal azt mondták róla, hogy öreg négereket ment meg Afrikában, öreg orgonákat pedig Európában. * # # Miután megírta orvosdoktori disszertációját, s orvossá avatták, alig negyvenesztendősen indult útnak Afrikába. Egy Lambaréné nevű szigeten, a Gabon nevű tartományban telepedett le, majd hamarosan kórházat épített. Mindezt óriási munkával, saját kezével, egy esztendővel az első világégés kitörése előtt, az „Isten háta mögött” Gabon - ez az akkoriban négyszer akkora területű tartomány, mint a trianoni Magyarország - lakosságának, mintegy háromszázezer főnek az „egy szál” orvosa lett. A néger lakosságot különféle trópusi betegségek gyötörték, és ekkoriban ő egymaga gyógyította őket. Később aztán több munkatársa is akadt, többek között magyar is. Sőt később kiderült: családjának egy része Magyarországon él, tehát vannak magyar rokonai. A háború kitörésekor arra gondolt, hogy befejezi Pál apostolról szóló művét. Azonban hamarosan más téma kezdte foglalkoztatni, amelyet már régóta hordozott magában, és amelyet a világégés nagyon is aktuálissá tett: civilizációnk problémája. Terveit jórészt derékba törte kórházi működésének betiltása, előbb házi őrizetbe helyezése, majd Afrikából való kitoloncolása, végül egy franciaországi fogolytáborba való internálása. Amikor őt és feleségét hajóra tették a nyugat-afrikai kikötőben, a kikötő bejáratánál egy német tengeralattjáró állt. Kapitánya az az Emil Gustav Friedrich Martin Niemöller (1892-1984) teológus volt, aki később bátor antifasisztaként a német Hitvalló Egyház vezető tisztségviselője, majd a háború után az Egyházak Világtanácsának elnöke lett. Niemöller később így fogalmazott: „Először a zsidókért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Azután a kommunistákért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Azután a szakszervezetiekért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti. Azután értem jöttek, és nem maradt senki, aki szólhatott volna.” ■ Kerecsényi Zoltán (Következő számunkban folytatjuk)
