Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-10-20 / 42. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2013. október 20. » 3 Élő kövek a kecskeméti templomban Folytatás az 1. oldalról A hálaadó istentisztelet végén minden meghívott és minden család ajándékba kapott egy-egy példányt az erre az alkalomra megjelent ünnepi kiadványból. A gyülekezet lelkészei - Kis János parókus és Hulej Enikő másodlelkész - által szerkesztett, Isten áldásával... -150 éves a kecskeméti evangélikus templom című kötetben egyformán nagy hangsúlyt kapott a több mint kétszázhúsz éves gyülekezet múltjának felidézése, az „ünnepelt” és a többi helyi evangélikus épület történetének és művészettörténeti jelentőségének ismertetése, az utóbbi huszonöt év krónikája és a közösség jelenének (gyermek- és ifjúsági munka, az idősek napközi otthona, a Glória énekkar szolgálata) bemutatása. Ahogy az alkalom és a könyv is tükrözi: a kecskeméti evangélikus gyülekezetben minden Isten dicsőségére és az ő áldásával történik. ■ V.J. Elveszett-megtalált galgagyörki álom ► A templomépítő Salamon király zsoltára, a Zarándokének feliratú 127. zsoltár versei hangoztak a szószékről október 13- án, vasárnap délután a galgagyörki evangélikus templom megújulásáért tartott hálaadó ünnepen. A 18. századi, barokk stílusú templomhoz száz lépcső vezet fel a parókiától. Egy zsoltárnyi - vagy épp egy éneknyi - út, mely elegendő ahhoz, hogy az istentiszteletre igyekvő lelkileg ráhangolódjon a találkozásra: Istennel és hittestvérekkel. A dombtetőn álló ősi templom és a zsoltár kapcsán Fabiny Tamás püspök igehirdetésében a templomba érkezés mozzanatait elevenítette fel, megszólítva a gyülekezetei: „Tiétek ez a megújult hajlék, de legyen bármilyen szép, ha üresen kong, akkor az fájdalmas.” Majd hozzátette: „Hiába telik meg a templom, ha nem hiszitek, hogy Jézus Krisztus feltámadt. Jézus nélkül minden hiába: az építkezés, az őrzés, a prédikálás, az emberhalászat, a csupán vasárnapi keresztyénség. De akik az Úrban bíznak, azoknak álmukban is ad eleget.” Az ünnepre sokat vártak a galgagyörkiek, hiszen a 2008-ban beadott európai uniós Leader pályázat során a megpályázott pénznek csupán hatvan százalékát nyerték el, így a kivitelezés évekre megtorpant. Olykor még a projekt „lefújásával” is kénytelenek voltak számolni a vezetők. Végül is a tenni akarás győzött. A következő nekirugaszkodáskor új pályázatíró céggel - és immáron egyszerűsített tervekkel - folytatódott a küzdelem. Az elnyert huszonhétmillió forint birtokában 2012 tavaszán vakolatleveréssel kezdődtek meg a munkálatok. További kilencmillió forint támogatás összegyűjtésével (hívektől, az országos egyháztól, az önkormányzattól) sok fontos külső és belső munkát sikerült elvégezni. A kivitelezés a templomkert rendezésével (többek között kétezer növény ültetésével) szeptemberben fejeződött be. A Nemecz Attila felügyelő által vezetett ünnepi közgyűlésen Bátfai László, a felújítás tervezője és műszaki ellenőre az elmúlt öt év eseményeiről adott részletes és szakszerű tájékoztatást, Tedás Józsefné pedig a templom történetét ismertette, amelyből kiderült, hogy szinte nem telt el úgy évtized, hogy valami ne újult volna meg az épületen. Kossuth Mihályné.a közreműködőknek, köztük a kétkezi munkáját felajánló számos gyülekezeti tagnak mondott meleg hangú köszönetét. Végül Pintér János, a gyülekezetben 1986 óta szolgáló lelkész szólt, aki Istennek adott hálát az eredményes küzdelemért és a széles körű összefogásért. ■ Horváth-Hegyi Áron Kétszázhuszonöt éves a kajárpéci templom ► Temploma fennállásának kétszázhuszonötödik évfordulójáról emlékezett meg október 13-án, vasárnap délelőtt a kajárpéci evangélikus gyülekezet. Az 1788-ban felszentelt, késő barokk stílusú épület a közösség első kőtemploma, története során pedig harmadik istentiszteleti helye. Az évfordulóra készülve megtörtént a szószékoltár és az orgonaszekrény helyreállítása, illetve régi pompájában tündököl a Jézust a Gecsemáné-kertben ábrázoló oltárkép is. Az ünnepi istentiszteleten Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét. A liturgiában Smidéliusz András helyi lelkész mellett Kiss Miklós győr-mosoni esperes, valamint Jankovits Béla nyugalmazott esperes, korábbi kajárpéci lelkész működött közre. A meghívón szereplő ige (Zsolt 90,1) alapján a püspök arról beszélt: minden templom arról tesz bizonyságot, hogy az Úr az örökkévaló hajlék. Ő jelent oltalmat életünk viharaiban. A közgyűlésen Smidéliusz András képösszeállítás segítségével ismertette az egyházközség és a templom történetét, majd a gitársuli tanulóival közösen ifjúsági éneket adott elő. Ezek után köszöntőt mondott dr. Smidéliusz László egyházkerületi másodfelügyelő, Rátz András egyházmegyei felügyelő és Kiss Miklós esperes is. Laki György, a község polgármestere kiemelte az összefogás fontosságát, amelyre a mindössze húsz hét alatt elkészült épület is felhívja a hívek figyelmét. Jankovits Béla az emlékezés jelentőségét hangsúlyozta, hozzátéve a tanulságot: múlt nélkül nincs jövő. Végül Szemerei János püspök szólt, megragadva az alkalmat arra, hogy a település szülöttének, Vikár Tibor helytörténésznek átadja az egyházkerület Gyurátz Ferenc-díját, mellyel a példamutató pedagógusok munkáját ismerik el. Az ünnepséget szeretetvendégség követte a helyi művelődési házban, majd az érdeklődők Vikár Tibor vezetésével megtekinthették a Kajárpéc történetét bemutató kiállítást. ■ AM A világ legszebb városa Azzal vádolhatna a kedves olvasó, hogy nagyon elfogult vagyok, amikor azt írom, hogy számomra a világ legszebb városa Budapest. Vállalom az elfogultság ódiumát, mert nagyon szeretem Budapestet, nekem, a „vidéki magyarnak” ez a város sokkal többet jelent, mint egy elragadó turisztikai látványosság, mint a csodálatos, Dunára nyíló panoráma. Szeretem a város nyüzsgését, füstös, illatát, különös hangulatát, a benne lüktető életet. Szeretem így is: rengeteg lepukkant bérpalotájával, felelőtlenül elhanyagolt, összekoszolt utcáival, a romkocsmák titkaival, mert ennek ellenére szép, és mindig tartogat meglepetéseket. Eljátszadoztam a gondolattal: ha úgy egyszer hirtelenjében - s adja Isten mihamarabb - Bécshez, Prágához hasonlóan megrázná magát, felébredne Csipkerózsika-álmából, és tökéletesen megújulna, megszépülne, akkor új színt, új életet kapva tárulkozna páratlan szépségével a világ felé, és valóban méltó lenne a „Donaukönigin” (a Duna királynője) névre. Akkor lehet, hogy nem Pest lenne a kis Párizs, hanem Párizst neveznék a Szajna-parti Budapestnek. Szépség ide vagy oda, az utóbbi időben egy nagyon szomorú dolog aggaszt a főváros életével kapcsolatban. Nevezetesen az úton-útfélen megjelenő, egyre súlyosabb, egyre látványosabb durvaság, agresszivitás, az egyre keményebb bűnözés. Mintha az emberekből kifogyott volna mindenfajta türelem, jókedv, humorérzék, a természetes udvariasság, az a kis jóindulat, előzékenység, amely jobbá, könnyebbé teszi szürke mindennapjainkat. Döbbenten nézem például a közlekedésben megnyilvánuló hol verbális, hol tettleges durvaságot, azt az alpári, nyomdafestéket nem tűrő stílust, amellyel egy-egy ifjú izomagy - egy-két pofon kíséretében - letámadja a „vétkest” főleg, ha az védtelen nő vagy magatehetetlen öreg. S az emberek, mintha mi se történne, hirtelen más irányba bámulnak, vagy valamit dünnyögve odébbállnak. Szeretek, jobban mondva: ez idáig nagyon szerettem gyalog róni a város utcáit éjjel-nappal, de nemcsak ott, ahol turistáknak szánt látványosság és biztonság van. A gond újabban az, hogy egyes helyeken egyre kevésbé érzem magam biztonságban, s egyre kevésbé van kedvem előre nem látható, veszélyes kalandokba bocsátkozni önfeledt sétáimon. És egyre több az ilyen hely. Azon sem csodálkozom, hogy hétről hétre borzalmasabbnál borzalmasabb bűnügyi hírek érkeznek. Hol egy szerencsétlen hajléktalant ütnek agyon szórakozásból „fiatalemberek” hol magatehetetlen öregek pénzét, életét rabolják el hallatlan brutalitással, hol tizenhárom éves gyereket rugdosnak félholtra fényes nappal a XVII. kerületi Népkertben, hol a villamoson támadnak meg valakit mindenki szeme láttára. A legborzasztóbb a szeptember 25- én történt soroksári gyilkosság volt. Kardos Krisztina, harminchat éves, életvidám édesanya esett áldozatául valami kimondhatatlan, állati kegyetlenséggel elkövetett gyalázatos gyilkosságnak. S történt ez öt-hatszáz méterre az áldozat házától, egy békés, biztonságos polgári negyedben, a 21. század szép Budapestjén. Nem tudok és nem akarok egyszerűen napirendre térni az eset fölött. Hiába minden miniszteri ígéret a kéthetes megoldásról, sem két hét, sem három, sem két hónap, sem két év alatt nincsen megoldva a tisztességes emberek biztonsága. Hat nappal a borzalmas történtek után a Magyar Távirati Irodánál megjelent a hivatalos rendőri nyilatkozat, melynél nagyobb butaságot ritkán olvastam, s nevetni tudnék, ha nem egy tragédiáról lenne szó. A következő áll a nyilatkozatban: „A hat napja elkövetett soroksári emberölés kivételével a fővárosban az idén ismertté vált minden emberölés elkövetőjét felderítette a BRFK.” Ez aztán „meg van mondva” ettől megnyugodhat Kardos Krisztina férje, kisfia, az egész környék, sőt a főváros minden lakója. Nekem mégis az az aggályom, problémám - és gondolom, minden normális emberé -, hogy ha például idős édesanyámat, feleségemet, védtelen gyermekemet megölték vagy megbecstelenítették az „elkövetők", a „fiatalemberek”, akkor mit érek én azzal, hogy „felderítették” a kedves bűnöző személyazonosságát? Ez vajon visszahozza szeretteimet, visszaadja az ő életüket, épségüket? Esetleg befizethetnék az elkövetők számára egy svájci kirándulásra a vizsgálati idő négy éve alatt? Ne unatkozzanak idehaza a vizsgálati fogságban... Vigasztal ilyen esetben valakit az egyre jobb statisztika, még ha igaz is? Pótolja az árván maradt kisfiú számára az édesanyát, a férj számára a szerető társat? A járőrözési statisztika semmit sem javít, ha a baj téged, személyesen téged érint. Soha ne addfel! - Partnerkapcsolati találkozó Brazíliában című írásában (EvÉlet, szeptember 29., 7. o.) Cselovszkyné dr. Tarr Klára arról számolt be, hogy a magyarországi roma és nem roma bűnözés eltörpül amellett, ami Brazíliában, egyáltalán Dél-Amerika országaiban „farkastörvényként” működik. Ez biztos így igaz, de ezt abban a pillanatban nem így érzed, ha a tragédia téged személyesen érint. Kérdezem én, hogyan éreznek a meggyilkolt huszonéves rendőrlány, Bándy Kata szülei, a megvert tizenhárom éves gyerek édesanyja, a kirabolt, megcsonkított, megbecstelenített idős áldozatok szerettei? Kardos Krisztina férje csak ennyit mondott a kőkemény valóságról: „Nem kívánom senkinek, hogy átélje ezt a borzalmat. Mintha négy-öt napig a pokolban lett volna a lelkem, úgy, hogy közben élek, és megpróbálok visszajönni a fényre a kisfiam miatt.” Hány embernek kell még ezután megjárnia a poklot? Hány meg hány tisztességes, szerencsétlen embernek kell szadista gyilkosok áldozatává válnia, hogy valami igazán hatékony közbiztonság megteremtődjék? Egy tény: minél istentelenebbé válik a világ, annál elvetemültebbé, gonoszabbá lesz az ember. Isten nélkül egyre jobban erősödnek, egyre fejlettebbé, kegyetlenebbé válnak a bűn struktúrái. Mi lesz ebben a gyönyörű szép városban, országban gyermekeink, unokáink jövőjével, ha mi nem teszünk valamit, ha bezárkózunk félelmünk, önzésünk szűk világába? Ha nem érdekel a köz sorsa, a másik ember? Nincsen pontos receptem, nin-ÉGTÁJOLÓ (t> csen kielégítő jó válaszom, de azt tudom, hogy legelsősorban le kell döntenünk a hallgatás falát, le kell győznünk félelmünket, kényelmünket, és sokkal, de sokkal jobban oda kell figyelni egymásra. Odafigyelni és vigyázni egymás életére, testi épségére, biztonságára; törődni - a szó legnemesebb értelmében - egymással. Mert az összetartó közösség óriási erő, csodákra képes! A jövőt, jövőnket illetően jobban szeretném azt olvasni a BRFK jelentésében, hogy a tündérszép Budapesten nem követtek el egyetlen emberölést sem, mert olyan erős a közösség visszatartó ereje, a rendőrség jelenléte és hatékonysága, hogy a bűnözők örökre elköltöztek. A világ legszebb városa Budapest, de szeretném, ha néhány év múlva azt is leírhatnám anélkül, hogy túlzásnak hatna: a világ legbiztonságosabb, legtisztább, legélhetőbb városa a mi gyönyörű, páratlan Budapestünk. Adorjáni Dezső Zoltán püspök Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház
