Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-10-13 / 41. szám
12 -m 2013- október 13. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA REFORMÁCIÓ ÉS TOLERANCIA Aki előtt nem kell titkolóznunk „Gyere, mondd el, mi a baj, bébi, én figyelek rád, előttem ne legyen titkod, én nem vagyok az apád...” - dúdolgatom magamban a Tankcsapda dalát. Néha eltűnődöm, és szomorú leszek: de jó lett volna, ha kamaszkorbmban valaki ezt nekem mondta volna! Bárcsak lett volna valaki mellettem, aki nem az apám, akivel nem vagyok függőségi viszonyban, nem kell félnem a reakcióitól, mégis idősebb és tapasztaltabb nálam! Valaki, aki átélte azokat a viharokat, amelyeket nekem akkoriban kellett átélnem, és így ítélkezés nélkül tudott volna tanácsokat adni: „Öreg, ne szégyelld magad amiatt, amit érzel.” Vagy éppen: „Figyelj, haver, veszélyes az út, amin elindultál..." De jó lett volna, ha lett volna valaki akkor mellettem, aki így szól hozzám! Senki félre ne értsen: szerettem apámat, de tudjuk, hogy a szülő egy idő után nem töltheti be az őszinte idősebb barát szerepét; túl sok a kötöttség, szorosak a szálak... Megtanultam hát magam megoldani a problémáimat, jó barátaim segítségére támaszkodni, rengeteg levelet írni távoli barátaimnak és rengeteget olvasni. Aztán valahogyan felnőttem. Munkám lett, feleségem és gyermekeim, és megtaláltam magam az életben. Mégis, mennyivel szebb lett volna, ha - a családomon és a barátaimon kívül - ott lett volna valaki, egy idősebb barát, aki szeretettel és józanul segít eligazodni a világ dolgaiban. Néha azon gondolkodom, hogy ezt a vágyat Isten is tudja rólunk. Hiába tudjuk ésszel, hogy sem földi, sem mennyei apánk, Atyánk nem olyan, aki előtt titkolózni kellene, azért bennünk van az idegenség élménye. Az így támadt magányban, magunkrautaltságunkban odaállított hát mellénk valakit, aki társunk lett az emberi létben, akivel szemben végleg nem kell titkolózni, aki biztat, ha elcsüggedünk, és figyelmeztet, ha rosszfelé vettük az irányt. Erős a gyanúm, hogy Isten éppen azért is lett emberré, hogy Jézusban társunkká lehessen, hogy merjünk előtte nem titkolózni: ha már mint Atyától, félünk tőle - szerintem ok nélkül -, akkor mint Fiúhoz fordulhatunk hozzá. ■ Hegedűs Attila Névjegy: Hegedűs Attila Szeptember 1. óta a soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola iskolalelkésze vagyok. Frissen tértem vissza a katedrára. Azért vissza, mert bár tíz évig a Soproni Evangélikus Egyházközségben végeztem gyülekezeti szolgálatot, azelőtt a bonyhádi gimnáziumban dolgoztam iskolalelkészként és magyartanárként. Mégis új ez a helyzet, már csak azért is, mert munkám során olyan diákokkal vagyok körülvéve, akik egyidősek négy fiam közül a legidősebbel. Nekik és tanártársaimnak szeretnék útitársuk lenni - azt ajánlva igazi útitársnak, aki engem is elkísér. OSZTOZÓ Láthatatlan, de nem megfoghatatlan Október 15. a látássérültek nemzetközi napja, avagy a fehér bot napja. Rossz a látásom. Hála Istennek, nem annyira, hogy mások, tévesen, világtalannak mondhassanak - de ahhoz éppen eléggé, hogy szemüveg nélkül inkább ne lépjek ki az utcára. Ha nem teszem fel a messzelátómat, könyörtelenül homályban maradnak a részletek. Ha éjjel felébredek, és a konyha vagy a fürdő felé igyekszem, nem kapcsolom fel a lámpát. Az utcáról beszűrődő fények elégségesek. S ha éppen nem szüremlik be egy szemernyi világosság sem, akkor sem esek kétségbe. Hja, mert ismerős a terep... Elképzelted már valaha is, hogy mi lenne veled, ha nem hagyatkozhatnál a szemedre? Ha hirtelen valóban teljes sötétség venne körül, és úgy kellene boldogulnod idegen környezetben? Ráadásul az egyetlen ember, akire számíthatnál, maga is látássérült lenne? Rá mernéd bízni magad olyasvalakire, aki rendes körülmények között, a te szemszögedből nézve, maga is segítségre szorul, adott esetben pont a tiédre? A láthatatlan kiállítás ezt a helyzetet állítja eléd. Ahogy a program honlapja ígéri: „A láthatatlan utazás vak vezető kíséretében, speciálisan berendezett és teljesen besötétített helyszíneken történik, ahol egyedi hanghatások és helyszínre szabott illatok segítik, hogy igazán életszerű élményben legyen részed. Különböző élethelyzeteket mutatunk be neked, ahol megtapasztalhatod, hogyan kell közlekedned a városi forgatagban, hogyan fizetsz ki egy kávét a bárban, vagy éppen honnan tudhatod, melyik fűszer kell az ebédedhez...” A közel egyórás interaktív rész mellett a „múzeumi” térben megismerkedhetsz azokkal az eszközökkel és használati tárgyakkal is (Braille-írógép, fehér bot, beszélő óra, mérleg, vérnyomásmérő és így tovább), melyeket a vak emberek nap mint nap használnak. Ha pedig egy extra programra is beneveznél, akkor láthatatlan vacsora, láthatatlan borkóstoló és láthatatlan masszázs közül választhatsz. A láthatatlan kiállítás Budapesten, a Millenáris B épületében vár. Bővebb információ: www.lathatatlan.hu. ■ Judit amikor az érzékeid vezetnek... IRTHRTRTIRN KIÁLLÍTÁS Budapest Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit „Tízszer annyit várnak tőlünk” Beszélgetés Szabó Zsanett Júlia roma szakkollégistával ► Nyírlugoson született, jelenleg Nyíregyházán, a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karán tanul védőnőnek, közben egy magyar családnál bébiszitterként dolgozik, illetve hétvégenként - ha nincsenek szakkollégiumi órák vagy elfoglaltságok - a kenyérgyárba és a konzervgyárba is elmegy éjszakai műszakba, hogy a tandíját elő tudja teremteni. Szabó Zsanett Júlia, az Evangélikus Roma Szakkollégium hallgatója emellett önkéntesként két alapítvány munkájában is részt vesz: úgy gondolja, hogy a roma fiatalok személyes példamutatással segíthetnek leginkább a hátrányos helyzetű gyerekeknek. A reformáció és tolerancia évében kérdeztük őt türelemről, előítéletességről és a békés együttélés lehetőségeiről.- Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy tolerancia?- Manapság kevésbé toleránsak az emberek, és ez nálunk - Magyarországon és a szakkollégiumban - is így van. Mindenkinek nagyon sok a dolga, rohanunk, ettől türelmetlenek leszünk, és kevésbé toleráljuk a másikat, ha például pont előttünk állt be a sorba, vagy neki is akkor kell valamit elintéznie, amikor nekünk. Szóval a tolerancia hiánya a hétköznapi, apró dolgokban is megjelenik.- Hogyan látod a tolerancia kérdését a romák és nem romák közötti együttélés esetében?- Nagy az előítélet, amiért szerintem elsősorban a média felelős. Ha a cigányokról van szó, mindenki a legmélyebb szegénységben élőket képzeli el, és a köztudatban is az él, hogy a cigányok büdösek, koszosak, jobb elkerülni őket.- Tapasztaltad, tapasztalod az előítéletességet?- Velem nem viselkedtek így, mert én nem nézek ki cigánynak, de sok ismerősöm van, akit származása miatt zaklattak szóban vagy fizikailag, és ez még a főiskolán is előfordul sajnos. A szakkollégiumi szobák, ahol lakunk, a főiskolai kollégium egyik szintjének a felét foglalják el, és előfordult, hogy a mi emeletünkön cigányoztak, ráadásul pont egy olyan lányt, aki még csak nem is cigány, de szakkolis. Szóval néha már az is cigánynak számít, aki közösséget vállal velünk.- Volt már olyan, hogy szégyellned kellett a származásod?- Igen, sokszor, főként a suliban, a védőnő szakon. Annak ellenére, hogy éppen a védőnőknek kellene befogadónak és nem rasszistának lenniük, bennük is él egy általános, lesújtó kép a romákról, és a saját negatív tapasztalataikat vonatkoztatják minden cigány emberre. Ezeket nem jó hallgatni. Volt olyan csoporttársam például, aki azért hagyta ott a sulit, hogy ne kelljen cigány kismamákkal foglalkoznia. Persze vannak kivételek... Nem állítom, hogy a romák nem hibásak abban, hogy ez a kép alakult ki róluk, mi sem vagyunk ártatlanok, de az a baj, hogy általánosít mindenki, és azokról is így vélekednek, akik becsülettel dolgoznak. Többen tapasztaltuk már a szakkolisok közül, hogy hiába van ugyanaz a végzettségünk, vagy tanuljuk ugyanazt, mint a többiek, tízszer annyit várnak el tőlünk, mint másoktól. Nekem például, ha befejezem a főiskolát, vissza kell mennem a falumba négy évre dolgozni, mert szerződésem van, és már most érzem, hogy jobban figyelnek rám, pedig még el sem kezdtem ott a munkát. Nekem egyébként kettős identitásom van. Anyukám cigány, apukám magyar származású, szóval mindkét oldalról látom a problémákat. Én a cigányok között nem cigány, a magyarok között nem magyar voltam mindig is, mégis, ha most megkérdeznéd, inkább cigánynak vallanám magam.- Ez érdekes, hiszen általában azok a romák, akiknek sikerült kitörniük, vagy van választási lehetőségük, jobban szeretik magukat magyarként definiálni.- Igen, de én anyukámmal, inkább cigányok között nevelkedtem - igaz, nem a telepen, hanem egy olyan utcában, ahol elég vegyes volt a lakosság. Gyerekkoromban nem tapasztaltam előítéletességet, de most már egyre inkább érezni. A romagyilkosságok idején például nálunk is voltak ijesztgetések, amikről egész más jelent meg aztán a médiában. Az is probléma, hogy mindenki egyre szegényebb, nem csak a romák, így a bűnbakképzés is felerősödik, ami a cigányokkal szembeni előítéletességet is fűti, és a türelem egyre fogy.- Kinek mivel szemben kellene türelmesnek lennie szerinted?- Mindkét oldalnak alapvetően türelmesnek kellene lennie, és vissza kellene fogni a rasszista megnyilvánulásokat. A cigányok hajlamosak mindent magukra venni és felfújni a dolgokat, a többségi társadalomnak pedig az általánosítással kellene leszámolnia. Észre kellene venni a pozitív példákat, eredményeket is. Azt érzem, hogy most mindenki a rosszat, a problémák forrását látja a másikban, pedig ha változást akarunk, mindenkinek magával kellene kezdenie. Ebben szerintem a médiának lehetne nagyon nagy szerepe, hogy a romákról élő, általánosító képet kicsit megváltoztassa, és az egyedi esetekre terelje az emberek figyelmét.- Mi az, amiben a többségi társadalomnak, és mi az, amiben a romáknak kellene változtatni, hogy a helyzet ne romoljon tovább, és valóban békés legyen az együttélés?- A romák részéről szerintem nagyon fontos a példamutatás és az összefogás. Ahogyan mi a szakkollégiumban összefogunk, és elmegyünk önkénteskedni például az Igazgyöngy Alapítványhoz Tóidra, olyan gyerekek közé, akik kilátástalan mélyszegénységben élnek. Rajtunk keresztül azt látják, hogy vannak olyan roma fiatalok, akiknek sikerült leérettségizniük, eljutniuk a főiskoláig, és emellett még munkájuk is van. A jelenlétünk, személyes példánk már önmagában nagyon sokat segíthet nekik. Persze emellett konkrétan is segítünk, ruhát viszünk, sütit sütünk, játszunk velük, mégis a személyes példa a legfontosabb. Most egy új programunk is kezdődik: olyan nyíregyházi szakközépiskolákba fogunk elmenni, ahol sok a roma diák, és osztályfőnöki órákat fogunk tartani érettségi előtt álló fiataloknak, beszélgetünk velük magunkról és a szakkoliról, hogy a továbbtanulás felé orientáljuk őket. És van egy harmadik projekt is, amiben részt veszek. Az Add a Kezed Alapítványnál hátrányos helyzetű roma gyerekeket fogunk mentorálni. Én tizenegy gyereket kapok majd, akiknek igyekszem majd segíteni, amiben csak tudok. A korrepetálás mellett a beszélgetést tartanám a legfontosabbnak, hogy meg tudják velem osztani a problémáikat, de ehhez ki kell építeni a bizalmat, amit eleinte játékos foglalkozásokkal szeretnék megalapozni. Ha egy mondatban kellene összefoglalni: szerintem a roma gyerekek esetében a tanulás a legfontosabb, mert ha nem tanulnak, nem fogják többre vinni a szüleiknél. Erre szeretnénk őket elsősorban motiválni.- Adventben konfirmálsz majd a nyíregyháza-kertvárosi gyülekezetben. Miért döntöttél úgy, hogy evangélikus leszel?- Nagyon tetszik az egész evangélikus egyház, és azok a gondolatok, tapasztalatok, amiket a lelkészeinken keresztül kaptam, nagyon közel állnak a vallási értékeimhez, hitbeli meggyőződésemhez. Mivel a szakkollégiumnak hála sok egyházi rendezvényen vettünk részt, megismerhettem általában az evangélikus létet, és nagyon megtetszett.- Hogyan képzeled el a jövődet öt év múlva?- Öt év múlva már, remélem, az első gyermekünket fogjuk várni a barátommal, Gergővel, aki szintén roma szakkolis. Úgy képzelem, hogy addigra befejezem a négyéves védőnői munkámat Nyírlugoson, Gergő is végezni fog, és ott, ahol munkát talál, letelepszünk, összeházasodunk, aztán jöhetnek a gyerekek. ■ Laborczi Dóri
