Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-10-06 / 40. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK * ,'i.M *. 2013. október 6. ► 7 Weöres Sándor és az evangélikusok ► Méltó megemlékezéssorozatot követhettünk figyelemmel ez év tava­­szán-nyarán az Evangélikus Élet oldalain abból az alkalomból, hogy száz esztendővel ezelőtt született a magyar költészet egyik múlt száza­di óriása - Csönge büszkesége, a „pannon varázsló” -, Weöres Sándor (1913-1989), aki a magyar szellemi jövendőt maradandó módon alakí­totta páratlan szépségű, mélységű, értékű költészetével. A figyelem­re méltó megemlékezések majdnem mindegyike érintette a költő val­lásosságát, és többször olvashattunk arra való utalást is, hogy milyen szellemi és lelki érintkezési pontjai voltak a költőóriásnak a hazai evan­­gélikussággal. Az alábbi írásban - a teljesség igénye nélkül - összefog­lalva kívánjuk tudatosítani, hogy Weöres soha, még kényes helyzetek­ben és nehéz időkben sem tagadta meg evangélikus gyökereit. ■ Ribár János Azért is idézhetjük fel könnyen mindezt, mert rendelkezésünkre áll­nak Szerdahelyi Pál evangélikus lel­kész (1922-1997) irodalmi értékű anyagai. (1970-80 között ő volt az utolsó csöngei parókus; ezenkívül helytörténész, kutató, fordító, emlék­érmek és díjak tulajdonosa.) Emlékezéseihez az érdeldődő olva­só is hozzáférhet: először 1978-ban je­lent meg az „...ámul széles ország, büszke lehet Csönge” című írása (a megfogalmazás Csukás Istvántól származik) a szombathelyi Életünk című folyóiratban, majd a Magyar Orpheus című, „Weöres Sándor em­lékezetére” írt kötetben is (szerkesz­tette Domokos Mátyás, Szépirodal­mi Könyvkiadó, 1990). Szerdahelyi Pál Weöres Sándor gyermekkori játszótársait és a bará­tait szólaltatta meg ebben az írásában. Nagyszerű dolgokat olvashatunk „Cináról” - mert a hajdani társak így emlegetik őt több évtized távlatából visszatekintve is. Érdemes az apró, mégis megható részleteket felidézni az emlékezésekből, amelyek azt pél­dázzák, hogyan járt együtt a játékos­ság és a szellemi komolyság a költő gyermek- és ifjúkorában. A komolyság jele, hogy hét-nyolc évesen a csöngei evangélikus lel­Pál személyes kapcsolatba került a nagy költővel és szintén költő felesé­gével, Károlyi Amyval. A lelkész Vonj sugaradba Istenem című, Weöres Sándor vallásossága és vallásos köl­tészete alcímű tanulmánya (megjelent a már említett szombathelyi Életünk folyóirat 1994/5-6. számának 564- 570. oldalán) a források mellett a személyes emlékekre is támaszkodik. A költőnek egész életében voltak evangélikus ismerősei, kapcsolatai. T íz-tizenöt évesen Kapi Béla püspök­kel volt alkalma teológiai eszmecserét folytatni szülei csöngei „kastélyában” (csöngei emlékezők emlegetik így az épületet), de „jó néhány evangélikus lelkészt ismer - olvassuk a tanul­mányban -, főleg budapestieket, kö­zülük néhányat jó barátjának nevez” és szívesen olvasta az evangélikus költők verseit is. Többek között az er­délyi Reményik Sándor, illetve Kutas Kálmán lelkész költő neve kerül elő. 1970-ben a Vatikáni Rádió ismert szellemi vezetője, Szabó Ferenc jezsu­ita szerzetes készített rádióinterjút Weöressel. Sokan, akik megéltük, még emlékszünk ennek az időszak­nak a politikai konstrukciójára: igen­csak tiszteletre méltó bátorság kellett ahhoz - a puhuló diktatúra ellenére is -, hogy valaki éppen ekkor és ép­pen ennek az adónak beszéljen a val­lásosságáról. Weöres Sándor ez alka­lommal elmondta: mélységesen tisz­Weöres Sándor jobbján felesége, Károlyi Amy, balján Szerdahelyi Pál lelkész késztől, Hutter Zsigmondtól köl­csönkért Shakespeare-drámákat ol­vasta nagy figyelemmel, de az emlé­kezések ellenpontként felidézik a Rába-parti fürdések élményeit és azt is, hogy Cina kiváló verseket rögtönzött emlékkönyvekbe. Az írásban még sok kedves apró­ság olvasható, melyek miatt az em­lékezők nagy szeretettel emlegették Weörest, áhítattal ejtve ki a nevét. A megszólalók is visszaemlékeznek az evangélikus lelkészekre, evangéli­kus tanítókra, akik szeretettel gazda­gították Weöres metafizikus gon­dolkodásra született költői lelkét, hozzájárulva a majdan kiteljesedő szellemi egyetemességhez. (A költő édesanyja mélyen hívő katolikus volt, édesapja evangélikus, egykori csöngei gyülekezeti felügyelő.) Csönge lelkészeként Szerdahelyi teli és ismeri is a katolicizmust, „an­nak ellenére, hogy evangélikus-luthe­ránus vagyok”. S ezt a kedves monda­tot olvashatjuk a tanulmányban: „...nem szakította meg, sem nem la­zította a kapcsolatait az evangélikus egyházzal, de mindenekelőtt a csön­gei gyülekezettel és annak lelkésze­ivel tartott szoros kapcsolatot.” Ha fellapozzuk Evangélikus énekes­könyvünk Énekszerzők, énekfordítók, énekforrások című részét, akkor Weö­res Sándor neve után négy énekün­ket leljük meg. (A 432., „Kínok árnyé­kaiból..." kezdetű ének kottáját - Sulyok Imre dallamát - az Evangéli­kus Élet 2013. június 30-i számának címlapján is láthattuk a csöngei ün­nepről szóló tudósítás mellett.) Szerdahelyi Pál tanulmányában maga a költő így nyilatkozik: „Evan­gélikus vagyok, sohasem tértem át. WEÖRES SÁNDOR 100 más hitre.” Hangsúlyozza ökumeni­kus és egyetemes nyitottságát, s nem tagadja, távol áll tőle a dogmák vilá­ga; különösen a Szentháromság fogal­ma okoz neki fejtörést, „nem tudja ésszel felfogni”. A tanulmányíró erre így reagál: „Mint papja igyekeztem meggyőzni..., hogy én sem értem ugyan, mert senki nem is érheti fel ésszel a Szentháromság titkát, mert... ez a hit szférájába tartozik.” Ezek után inkább a hit valóságára terelődött a szó; hitét a költő „üres edénynek” ne­vezte: „A hitem olyan, mint egy üres edény... csak befogadni igyekszik." Talán az egyik legfontosabb hitté­tele Jézus alakja. A brit BBC rádió ma­gyar munkatársának, Cs. Szabó Lász­lónak a kérdésére Weöres ezt a választ adta: „Szerintem csak egyetlen ember létezik, s ez Jézus.” Ennek nem a dog­matikai háttere a fontos, hanem az az etikai cél, hogy mindenkinek olyan­nak kellene lennie, mint Jézus. Olyan embernek! (Nincs a tanulmányban, de itt megemlíthetjük, hogy a teljesen más lelkületű Pilátus is ezt fejezte ki a maga módján, amikor - talán - nem is tudva, mit beszél, ezt mondta: „Ec­­ce homo!” Vannak, akik úgy értelme­zik ezt az öntudatlan pilátusi tételt: „Nézzétek, ilyen egy igazi ember!” Más kérdés, hogy ennek az „igazi ember­nek” a titka az ő istenfiúsága, de ez most nem tartozik a témánkhoz.) Weöres Sándor is Jézusról igyeke­zett leolvasni az igaz emberség alap­vető mintáját - ezt olvassuk tőle: „Azért írok, hogy ezt a jézusi elemet valakiből, akárkiből, magamból vagy másból jobban kifejthessem, jobban megközelíthessem... Az a célom, hogy a jó szándékú és jóérzésű olva­sót közelebb tudjam vinni ehhez a jé­zusi azonossághoz.” Hasonlóan nyi­latkozott 1970-ben a Vigília folyóirat decemberi körkérdésére - „Ki nekem Jézus?” - is, Jézusban jelölve meg a minőségi ember legfelső fokát. Szól még a tanulmány Weöres Sán­dornak a Bibliához való kötődéséről, és igyekszik sorra venni a költő vallá­sos verseinek füzérét, de ezekre most nem térünk ki, bár érdemes lenne. Az evangélikus kötődésnek egy szomorú, de hitben hordozandó vonatkozását idézzük fel inkább, éppen az Evangé­likus Élet egyik írása alapján. Madárdal a temetőben címmel jelent meg a lap 2013. június 9-i szá­mában Fenyvesi Félix Lajos interjúja Deméné Smidéliusz Katalinnal. Az evangélikus lelkész felidézi a költő te­metését, amikor - bencés atyákkal közösen - ott kellett állnia Weöres Sándor ravatalánál és szólnia Isten igéjét. Mert a nehéz időszak után tá­vozó költő az evangélikus szertartás­hoz is ragaszkodott. Szerdahelyi Pál lelkész tanulmánya végén Károlyi Árnynak a szavait idé­zi fel, aid a következőképpen adta tud­­tul férje halálhírét: „Weöres Sándor hazatért. Engedjük el Isten nevében.” Hálát adunk Istennek, hogy Weöres Sándor költőnek evangélikus kötődé­se is volt, és mindenkihez szólni akart, hogy a jóérzésű és jó szándékú embe­rek világképét tágítsa a költészet cso­dálatos eszközével, s legfőbb célja volt a jézusi emberminta megközelítése. A szerző nyugalmazott evangélikus esperes Kettős ünnep Evangélikus poéta verseit dallamosította tovább Pestszentlőrincen a Poézis ► Weöres Sándor evangélikus költő születésének századik évfordulója al­kalmából a Poézis együttes impozáns dalestet adott a pestszentlőrinci evangélikus templomban. A szeptember 29-én éppen harminchárom éves együttes harminchárom Weöres-dallal készült az ünnepi alkalomra. Az est díszvendége dr. Kenyeres Zoltán, az Eötvös Loránd Tudományegye­tem Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének professor emeri­­tusa volt, akinek ez évben megjelent Weöres-monográfiáját is bemutat­ták az est folyamán. (Az EvÉlet olvasói lapunk június 2-ai számának 6. oldalán olvashattak interjút a Széchenyi-díjas professzorral.) P t JL A 20. századi magyar költők verseit megszólaltató Poézis estjére megtelt a pestszenüőrinci templom. A Weö­­res-művekre komponált dalok zené­jét az együttes alapítója és vezetője, Kákay István írta és hangszerelte. Elsőként Weöres mélyebb tartal­mú, az emberi lét örömeivel és keser­veivel - az elmúlással, az örökléthez való viszonyulással, magánnyal, kitel­jesedéssel, átalakulással, vágyako­zással, hiánnyal... - foglalkozó ver­sei érinthették meg a jelenlevőket. Az énekszó és az akusztikus zenei kísé­ret segítette a gondolatok érzelmi át­élését. A hegedűk, a cselló, a gitárok, a furulyák, a fuvola, a szájharmoni­ka és a ritmushangszerek szólamai hűen közvetítették a költő nyelveze­tének dallamosságát, játékosságát, ritmikáját. (Az estéhez a Hárman-né­gyen erőteljes gitármotívumai adták meg a felütést.) A lírai hangulat végigkísérte a koncert első részét. Főként a hegedű, a cselló és a fuvola dallamívei bontot­ták ki a filozofikus weöresi világot. Szépség és melankólia ért össze az Idyllium, a Két csönd, a De és a Bo­lero című versek megszólaltatásában, amelyekkel az együttes tagjai el­hunyt muzsikustársaikra emlékeztek. A két utóbbi szám a cappella hatolt a közönség leikéig. A De boldogtalan­ságának fájdalmát Kákay István szó­­lisztikus előadása fokozta tovább. A gyász az elmúlás spanyolos lükteté­sű, mélabús siratódalában teljesedett ki a Bolero megszólalásával. (A bal­lagó lelkek táncát a kamarakórus „Mind elmegyünk” éneklése elevení­tette meg.) A koncert második felében került sor Kenyeres Zoltán Weöres Sándor című könyvének bemutatására. A szerző munkásságát dr. Kalina Kata­lin, a Sztehlo Iskola igazgatója ismer­tette, majd az irodalomtörténész­professzor szólt a jelenlevőkhöz. A Weöres-művek többségére jellemző a magyaros, ütemhangsúlyos ver­selés. Művei olyan szorosan fűződ­nek a zenéhez, mintha egy dal szö­vegkíséretei lennének - fejtette ki Ke­nyeres Zoltán. Utalt arra, hogy Ko­dály Zoltán többször is megzenésí­tett Weöres-verseket. A költő tizen­öt évesen írt műve, az Öregek című volt az első, amelyre Kodály kórus­művet komponált. A Weöres Sándort gyermekko­rától fogva személyesen ismerő iro­dalomtörténész köszönetét mon­dott a Poézis együttesnek az igényes irodalomtörténeti, filológiai mun­káért és a versekre szépen illeszkedő zenei „ruháért”. A könyvbemutató után ismét a ze­ne „kapott szót” A dalest második ré­szében a lírai hangvételű versdalok mellett játékos gyermekköltemények is elhangzottak. Nemcsak klasszikus zenei elemek, népi motívumok, hanem könnyűzenei „idézetek” (reggae, rock ’n roll) is felcsendültek a koncerten. Az együttes három új művet is megszólaltatott: a Vers a színházról, a Domb tövén és a Kenyeres Zolinak címűt. Utóbbit - amelyet Weöres az akkor ötéves gyermeknek írt - kife­jezetten az ünnepi alkalomra zené­­sítette meg Kákay István. A koncerten közreműködött Ká­kay Katalin és Illés Péter, a Magyar Állami Operaház énekművészei, Ká­kay Viola hegedűn, gitáron, Nagy- Kákay Zsófia fuvolán, furulyán, gitá­ron, valamint ritmushangszereken, Kiss Melinda hegedűn, Tolnai Judit csellón, Győri Dávid és Mohai Tibor gitáron, a zeneszerző, Kákay István pedig gitáron és szájharmonikán; az együttes alapítója, illetve leányai ezenkívül természetesen énekeltek is. Az estet Deák Gabriella, a Szteh­­lo Iskola ének-zene tanára moderál­ta, Győri Gábor esperes hangosított. (Az offertóriumot a Poézis együttes a Sztehlo Iskola egy nemrégiben el­hunyt munkatársának családja szá­mára ajánlotta fel.) d •'.'■í •. •■UHSC ■‘•gr t Kenyeres Zoltán legújabb kötetével A családias hangulatú, bár telt há­zas koncert (a hallgatóság az ország kü­lönböző pontjáról érkezett) igazolta Weöres Ars poeticáját: „Öröklétet da­lodnak emlékezet nem adhat... Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat.” ■ Bállá Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents