Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-29 / 39. szám
6 41 2013- szeptember 29. KULTÚRKÖRÖK 1 * > 7 ' t Evangélikus Élet Aratási hálaadó ünnep Nyíregyháza-Kertvárosban ► „Az aratási hálaadó ünnep olyan régi és eleven hagyománya a Nyíregyháza környéki bokortanyák lakosságát is magába olvasztó kertvárosi gyülekezetnek, hogy nem sikerült kideríteni, mikor tarthatták az elsőt” - mondja mosolyogva a gyülekezet lelkésze, Laborczi Géza, szemét az udvaron játszó népes gyerekhadon tartva. „Minden évben négy közösségi napot tartunk. Ebből az egyik bizonyosan az aratási hálaadás jegyében telik, és szerintem ez mindig is így volt!” - teszi hozzá. Karonülőktől az iskolásokig kedvük szerint tölthetik a gyerekek a langyos kora őszi vasárnapot, hiszen ugrálóvár, csúszda, kézműves-foglalkozás, a tirpák miliőt megidéző lovas kocsikázás várja őket. Némelyik felhevült arcocskát divatos festés ékesíti, és a kicsi kezekbe Huba, a fényes fekete szőrű labrador retriver és Tucsi, a virgonc tacskó buksija simul. A gyerekek megszelídülve hallgatják Ármós Jánost, és élvezik a játékot a mindezt végtelen türelemmel viselő kutyákkal. A férfi, aki a debreceni Sansz - „Segít a négylábúak szeretete” Alapítványt képviseli, kerekes székben él tíz éve, mióta elütötte egy autó. Kutyát csak öregkorára tervezett, Huba azonban nélkülözhetetlen társállat, és gazdáját nemrégparagility-világbajnoki címhez segítette. Az alapítvány, amelynek Ármós János és felesége, Ármós Ibolya dolgozik, segítő, terápiás és rohamjelző kutyák kiképzésével foglalkozik, és minden adandó alkalommal demonstrálja, hogy a négylábúak odaadó szeretete nélkül sivárabb lenne az emberek élete... A kertvárosi gyülekezet hagyományos rendezvényén minden korosztálynak kínálnak értelmes időtöltést. Laborczi Géza prédikációja és az úrvacsora után nem gyérül a közönség. A sorok ugyan átrendeződnek, mert a gyülekezeti teremben mindenki ott huppan le egy székre ismerősökkel beszélgetve, ahol a bejelentés éri: kezdődik az előadás. S mire valóban megkezdődik, kintről is visszaszivárog mindenki. Komoly érdeklődés mutatkozik a téma iránt: Egyházunk küldetése a mai társadalomban. Dr. Fábri György kerületi felügyelő, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektorhelyettese bevezetőjében két lehetséges opciót vázol fel a helyzet értelmezésére. Az egyik: végre a helyünkre kerültünk, mert az új Alaptörvény kinyilvánítja, hogy a magyar nemzet tagjai tiszteletben tartják a történeti alkotmányt és a Szent Koronát; kötelező az órarendi hittan, illetve erkölcstan; folyamatos az állami támogatás. A másik értelmezési lehetőség: annak ellenére, hogy a kereszténység ezerhétszáz éve államvallás, folyamatosan csökken a hívek lélekszáma és érdeklődése; az értékek megtiprását láthatjuk; az egyházak képtelenek önfenntartók lenni; szeretetlenség és hatékonytalanság mutatkozik a működésükben... Választhatunk, hogy a valóságnak mely elemeit látjuk meg, de a kérdés indokolt: helyünkön vagyunk-e, vagy át kell gondolnunk mindent? A kérdés eldöntésére a Magyarországi Evangélikus Egyházban reprezentatív mintán végzett kutatás, valamint a 2011-es népszámlálás adatait tárta hallgatósága elé a kommunkációkutató egyetemi docens. Mint a nyíregyházi hallgatóság megtudhatta, a háromszázezres lélekszámúnak tudott hazai evangélikusság mára kétszáztízezerre csökkent, egyébként pedig a magyar társadalom fele nem akar keresztény egyházhoz tartozni. 1949-ig a többi nagy felekezet híveinek száma még emelkedett, az evangélikusé azonban már akkor megtorpant, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig mostanra a felére zsugorodott (az 1930- ban számba vett huszonkétezerről tizenegyezer-harmincra), ráadásul itt a legmagasabb a hívek átlagéletkora. Miközben egyre kevesebben vagyunk, és a fogyó népességen belül is egyre kisebb arányban, mi a dolgunk a társadalomban? - tette fel a kérdést az előadó. A templomba járási, bibliaolvasási szokásokról, a gyülekezetek jellemző gondjairól, a közösségért végzett önkéntes munkáról, a konfirmandusok számának alakulásáról, a magukat evangélikusnak vallók egyházzal szembeni elvárásairól szóló újabb elszomorító adatok mélyen elgondolkodtatták a hálaadó nap közönségét. Még akkor is, ha a beszűrődő gyerekzsivaj mellett épp itt, ebben a közösségben nem tűnt reális veszélynek mindaz, amiről az elhangzott adatok tanúskodnak. A rossz anyagi helyzetről szólva Fábri György figyelemre méltó kísérleti számítást is végzett: egyházunk költségvetésében a fenntartásra 2,5 milliárd forint jut évente. Vagyis ha lenne százezer olyan evangélikus, aki minden hónapban kétezer-ötszáz forintot juttatna egyházának, akkor egyetlen forint állami támogatásra se lenne szükségünk, és akkor csak a saját hitünknek kellene engedelmeskednünk. Hogy a többi nagy keresztény felekezet se mondhat le az állami támogatásról, az ebből a szempontból lényegtelen. Ám idekívánkozik egy másik adat: nagyjából ugyanannyi evangélikus tartja kívánatosnak a pártoktól való teljes elzárkózást (41,6%), mint ahányan azt gondolják, hogy támogatni kellene azt a pártot, amely programjában az általunk is helyesnek tartott értékeket képviseli (44,6%). Mit jelent akkor ma a sokat hivatkozott jézusi mondás: megadni a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené?... Az előadó mint az Északi Egyházkerület felügyelője rámutatott: a lelkiismeretünk, a hitünk szerinti elkötelezettségünk, morális értékrendünk feltétlen az Istené, és ebből ered szolidaritásunk, mely missziónk alapja. A közösen elköltött ebéd után hasonlóan élénk érdeklődés övezte Abaffy Zoltán zsinati elnök Zsinat és megújulás egyházunkban című előadását. A hálaadó ünnepet a Tiergarten Dalműhely koncertje zárta. Miközben az aratási hálaadó ünnepet „emberemlékezet óta” megtartják a Nyíregyháza-Kertvárosi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházközségben, a mostaninak az a különlegessége, hogy abba az európai uniós projektbe illeszkedik, mely címe szerint is - Családi közösségi kezdeményezések és programok megvalósítása Nyíregyháza és Nagycserkesz területén - a gyülekezeti közösség megerősítését, az embereket szolgáló egyház kiteljesítését tűzte célul. ■ Veszprémi Erzsébet Komoly játék Születésnapi beszélgetés Eifert János fotóművésszel ► Keresve sem találhattunk volna jobb helyet a találkozásra, mint a Nemzeti Táncszínház auláját. Születésnapján itt nyílt kiállítása, szigorú keresztmetszet a hatalmas életműből, hogy megmutassa a budapestieknek az elmúlt fél évszázad képeit. Novak Ferenc koreográfus szorgalmát, szüntelen érdeklődését emelte ki a megnyitón, első lépéseit a fényképezés felé. Csillagként fölsuhanó pályáját. Eifert János szakmájának egyik legismertebb képviselője. Sokoldalú alkotó, megújuló és szüntelenül kísérletező. Szinte minden jelentkezése valami meglepetést tartogat, sikert és vitákat. Tánc- és aktfotói indulása óta jelen vannak, természetképei világjárását dokumentálják, új munkái a hétköznapok kis csodáit. 190 önálló kiállítása volt, 680 csoportos tárlaton szerepelt, 168 díjjal jutalmazták munkáit. És akkor még nem említettem szakmai írásait, előadásait, tanításait a fiatalok körében... Hetvenedik születésnapján közös szülővárosunkról kérdeztem, a gyorsan lepergett évtizedekről, új terveiről, nemrégen elhunyt édesanyjáról, aki nem lehet itt a köszöntésén.- Édesanyám nagyon közel állt hozzám - kezdi az emlékezést -, ő nevelt. Szüleim korán elváltak, s apám földrajzilag is távol élt tőlem. Magamról tudom, hogy egy apa, egy férfi másképpen kötődik a gyerekeihez. Mind az ötöt, a nevelt lányomat is nagyon szeretem, bármit megtennék értük. Anyám rendkívüli egyéniség volt, annak ellenére, hogy tipikus hódmezővásárhelyiként élte az életét. Szorgalmas ember, nemcsak a növényeire, tyúkjaira, nyulaira figyelt oda, de a munkájára és a társaira is. Gyönyörűen írt, most látom, ahogy olvasom a régi leveleit. Kitűnően tanult, tudta a gyors- és gépírást, a polcán lévő könyvei voltak első olvasmányaim. Mikor mentem a távoli kútra vízért, vittem az Ezer szó németül című kötetet, és tízévesen tanultam az idegen nyelvet. Ennek ma is nagy hasznát veszem külföldi útjaimon vagy előadásaimon...- Apjától nem örökölt könyveket?- Apámnak fűszer-csemege boltja volt a Kossuth tér sarkán. Földszintes üzletsor húzódott ott, a legelső volt az övé, a nagyapámtól örökölte. A gyerekkori emlékek, élmények..., a selyemhernyó-tenyésztés, az is nagy kaland volt, kis pénzkiegészítés a szegénységben. Először elhoztuk gyufásdobozban a petéket, egy rajzlapra rátettük őket, kikeltek, azután a hernyók egyre növekedtek. Füzetekre, a székekre, az ágyra, az asztalra, mindenhová terültek szét. Zsákszámra hoztam a piac környékéről az eperlevelet. Ha arra járok, ma is ez jut eszembe.- Kosztolányi azt írja valahol, ha meghal édesanyánk, akkor leszünk igazán felnőttek.- Nyolcvanhárom éves korában hunyt el édesanyám, hosszú betegség, rák elleni küzdelem után. Az én felnőttségem valószínűleg akkor kezdődött, amikor 1960-ban, tizenhét évesen fölkerültem a Honvéd Együttesbe táncosnak. Albérlet, önfenntartás várt rám, felelős élet, távol a szülői háztól. A hazalátogatás is nagy esemény volt, mert akármikor nem lehetett leugrani... Édesanyám halála nagyon megviselt. Egyre jobban érzem a hiányát, a nem múló fájdalmat, hogy miért nem hívtam fel többször. Mennyit kért: „Janikám, csak egy telefon, hogy jól vagytok.” Én csak vártam, majd szép hosszú levelekkel tisztelem meg, és beszámolok mindenről. Halála pillanatában ott álltam az ágyánál, és átéltem, amikor a lélek elhagyta a testét. Megnyugvás lehetett, hogy egyik fia ott volt, fogta a kezét, rábízhatott még néhány kedves üzenetet.- Hiányzik nagyon?- Mindig figyelt másokra. Minden kiállításomra, amelyik Vásárhely környékén nyílt meg, eljött, és volt véleménye, dicsérete és kritikája. Féltem, mit fog szólni aktképeimhez ő, aki baptista hitben nevelkedett. Gyerekkoromban éppen ezért színházba vagy moziba menni bűn volt nálunk. Az is érdekes, hogy a baptistáknál a tizennyolcadik életév betöltésekor kiki maga dönti el, hogy melyik vallást választja. Jártam Budapesten is imaházban, a bemerítés gyönyörű volt, vagy Mártélyon, a Tiszában, hófehér ruhába beöltözve történt a szertartás.- A hosszú évek során változott a munkamódszere?- Olyan képet akarok, amely első látásra megállítja a nézőt. S ahogy tovább figyeli, a kép éli világát, hogy nézője újabb és újabb réteget fedezhessen föl. A stílusom, formavilágom összetettebb lett, a szürrealizmushoz közelít. Nem azt mondom, hogy az örökkévalóságnak dolgozom, de hadd legyek kicsit túlzott önbizalommal: igenis arra törekszem, hogy ne csak a pillanatról szóljanak a képeim, hanem öt év, ötven, ötszáz év múlva is - nagyképűen hangzik persze, de nem vagyok az - legyen értéke annak a lenyomatnak.- Kormos István válogatott verseinek kötetén az ön képe látható. Hogyan született a felvétel?- A hetvenes évek elején fotóriporterként dolgoztam a Búvár című természettudományi lapnál. Mellette az Új Tükörnél, a Muzsikánál, a Népművelésnél is vállaltam munkát. Ebbe sok minden beletartozott: portré, borító, illusztráció... így jutottam el a játékos-komoly versvilágú Kormos Istvánhoz is. A munkamódszer olyan, ahogyan én is tanítom a fiataloknak. Ha megkapjuk a feladatot, készüljünk fel, tudjuk, hogy kivel fogunk találkozni. Milyen ember? Ha valódi portrét akarunk, akkor abba a pillanatba a jellemének, életművének bele kell sűrűsödnie. Elkészítettem a portrét, ahogy a szívére teszi a kezét - akkor már három infarktuson volt túl. Később visszamentem a nagyítással, s megkértem, hogy a régi írógépébe fűzzünk be egy kéziratot, így lett az egészből egy sorozat.- Pilinszkyről is érdekes montázst készített.- Egy képes hetilap megbízásából kerültem vele kapcsolatba. A Balaton partján, az írószövetség alkotóházában kerestem föl. Akkor már ismert költő volt, járta Európát, Párizsban felolvasásokat tartott. Állandóan dolgozott, egyik cigarettát szívta a másik után. A képeken jól látszanak törékeny madárkezei, amelyek érzékenységére utalnak. Közlés előtt mindig megmutattam a képet jóváhagyás céljából. Ez segítség is volt, mert a visszajelzések mindig megerősítettek abban, hogy érdemes továbblépni és kísérletezni.- Régóta járja a világot, hogyan látja a jövőnket?- Úgy tűnhet, a munkám miatt nem volt időm betekinteni egy-egy ország hétköznapjaiba. De nem így van. Bárhol jártam, bármilyen társadalmi közegben fordultam meg, mindig a harcot, a küzdelmet láttam a koncért! A nem szűnő gyűlölködést, amely nemcsak a szóváltásokban parázslott, de tettlegességig, a gyilkolásig fokozódott! Ez Amerikában, a sokat hangoztatott demokráciában éppen úgy érvényes, mint más földrészeken. Kísérőim felkészítettek New Yorkban: ha valaki a torkomnak szegez egy kést, azonnal adjam oda, amit el akar venni tőlem, ne ellenkezzek. Mikor Indiában, Kalkuttában volt kiállításom, s volt időm a nagyvárosokban szétnézni, először fordult elő velem, hogy visszacseréltem a repülőjegyemet, mert nem tudtam elviselni az iszonyatos nyomort.- Hetvenedik születésnapján a legfontosabb kiállítását szülővárosában, Vásárhelyen mutatta be.- Az ember úgy érzi, szinte kötelessége, ha már ilyen kerek hetven évet megért, szülővárosának megmutatni, hogy mit alkotott. Hiszen ami tehetség velem született, az onnan van; amit tanultam az iskolában, a könyvtárban, ami gondolkodásom lényegét megalapozta, mind ott kaptam. Életmű-kiállítás, az Alföldi Galéria földszintjének mind a kilenc termét, két hosszú folyosóját megtöltöttem a képeimmel. Éppen alkalmas arra, hogy egy-egy korszakomat összegezzem. Ma, a digitális korszakban, a számítógépes feldolgozás idején érdekes megmutatni a klasszikus analóg fényképezés maradandó darabjait. Egy jó képnek, függetlenül attól, hogy milyen formában jelenítik meg, a gondolati mondanivalója adja az értékét.- Volt-e idő valamilyen számvetésre?- Mindig hangsúlyozom, a fotózás nem a pillanat művészete, hanem a gondolkodásé. Az expozíciós időben: a másodperc töredékében hetek, hónapok, évtizedek tapasztalata és élménye sűrűsödik. Nem azt mondom, hogy abban a pillanatban egy egész életet próbálok megmutatni, de a lehető legtöbbet. Nem venném a bátorságot, hogy minősítsem saját munkámat, inkább mások reflektálását veszem figyelembe. Azzal elégedett lehetek, hogy táncosként és fotográfusként is olyan foglalkozást űzhettem, amelyet szeretek. Nehézségei ellenére is örömet jelent a fényképezés. Sokan kérdezik, miért ez a sok kiállítás. Mert nincsenek lehetőségek újságnál, folyóiratnál, magazinoknál - egyedül a kiállításokon tudom elmondani a gondolataimat. Ezt teszem továbbra is, itthon és külföldön, mondom fáradhatatlanul: fájó és gyönyörű az élet, és nem reménytelen. ■ Fenyvesi Félix Lajos
