Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-09-15 / 37. szám

4 -m 2013. szeptember 15. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Zenével a szegény roma gyerekekért ► A monori cigánytelepen egy csapat lelkes zenetanár összeverbuvál­ta a nehéz sorsú gyerekeket, hogy a Szimfónia program keretében vo­nószenekart szervezzenek belőlük, s az utcai tétlenség helyett meg­ismertessék velük a zene lenyűgöző erejét, és elvezessék őket a zene­kari játék rejtelmeibe. Vezetőik venezuelai mintára - az El Sistema (spanyolul: a rendszer) szerint - hét héten keresztül nap mint nap fog­lalkoztak velük. Szeptember 7-én Budapesten, a Párbeszédek Házá­ban (VIII. kér., Horánszky u. 20.) koncerteztek, ennek kapcsán beszél­gettem a program ötletgazdájával, egyben egyik önkéntes tanárával és zenekarvezetőjével, Szádeczky-Kardoss Gézával a kezdeményezés­ről, a koncertről és további célkitűzéseikről. Szádeczky-Kardoss Géza (képünkön) Budapesten, majd Grazban gordon­ka szakon végzett. Verbita önkéntes­ként egy éven át vezetett zeneiskolát a bolíviai San Miguel de Velascóban. Jelenleg Grazban ének és hittanári szakon tanul tovább, s emellett több éve csellótanárként dolgozik.- A Venezuelában kialakított és hamarosan Dél-Amerika-szerte be­vált El Sistemával, amelyet először ön próbált hazai terepen is meghonosí­tani, Bolíviában került közelebbi kapcsolatba. Mesélne nekünk a rend­szerről?- Úgy negyven évvel ezelőtt Jósé Antonio Abreu zenész-közgazdásznak akadt egy forradalmian új ötlete: ze­nével lekötni a Caracas nyomorne­gyedeiben élő, napjaikat az utcán töltő gyerekek és fiatalok idejét. A ze­nekari muzsikálásban nemcsak tar­talmas időtöltésre, jó közösségre ta­láltak, hanem a zene kitartásra nevel­te őket, és egyben sikerélményeket adott nekik, nagyobb önbizalomra is szert tettek. Hamarosan javult a gye­rekek iskolai teljesítménye, később pe­dig nagyobb eséllyel kaptak munkát. Azonkívül ezekben a negyedekben ki­mutathatóan visszaszorult a fiatalko­ri bűnözés is. Mellékesen, a program legjobbjaiból olyan világsztárok nőt­tek ki, mint Gustavo Dudáméi, a Los Angeles-i Filharmonikusok igaz­gató karmestere. Mára Venezuelában közel félmillió gyerek vesz részt a programban. Dél-Amerikában és az elmúlt években kísérleti szinten a vi­lág más országaiban is indítottak ha­sonló programokat. Szociálisan hát­rányos helyzetű gyerekek hazánk­ban is vannak, így jutottunk arra a gondolatra, hogy tegyünk egy próbát.-A magyar zeneoktatáshoz képest miben hoz újat a venezuelai rendszer?- Kodály országában olyan zene­Koncert a Párbeszédek Házában pedagógiai múlttal rendelkezünk, amelyre méltán lehetünk büszkék, hisz az egész világon párját ritkítja. A dél-amerikai rendszer viszont a ze­neoktatásnak egy olyan szegmensét emeli ki, amely a hagyományos eu­rópai zeneoktatásban háttérbe szo­rul. Azt kell megérteni, hogy „a rendszer” egy szociális, társadalmi felzárkóztatást elősegítő program, amelyben a zene eszköz csupán. Itt a motiváció van első helyen, hogy a cél­csoportot a maga életkörülményei között tudjuk megszólítani. A ha­gyományos zeneiskolai oktatás heti kétszer fél óra egyéni hangszeres ok­tatásra épül, ez a növendék részéről otthoni gyakorláshoz való önállóságot, így valamelyest rendezett családi hát­teret feltételez. Ez az út a mi célcso­portunk esetében nem járható. A ve­nezuelai minta napi rendszerességgel kínál csoportos hangszeres órákat: a gyerekek tanári kísérettel együtt gya­korolnak, a hangszert nem viszik ha­za. Itt a hangsúly a zenekaron, az együttes muzsikáláson, nem pedig az egyéni produkción van.- Miért pont Monorra esett a vá­lasztásuk?- Tavaly nyáron ismerkedtem meg Bátki Mártonnal, aki a Ma­gyar Máltai Szeretetszolgálat Jelen­lét programját vezeti a monori ci­gánytelepen. Itt adott volt egy olyan optimális szociális munkatársakból álló háttér, amelybe az új kísérleti program bele tudott illeszkedni.- Hogyan sikerült anyagi támoga­tásra szert tenniük?- Gyakorlatilag nem volt szükség anyagi támogatásra. A kollégáim és én önként vállaltuk a nyári mun­kát, a hangszereket pedig részben is­meretségi körünkből, részben pedig a Grazi Egyetemtől vettük kölcsön. Az egyéb kiadásokat - mint példá­ul útiköltség, hangszerjavíttatás - a Magyar Máltai Szeretetszolgálat állta.- Kik voltak a kollégái?- Leghűségesebb kollégám Bátki László, Bátki Márton édesapja volt, aki amatőr hegedűsként végigdol­gozta velem a nyarat. Munkánkat al­kalmilag - egy-két napra vagy egy hétre - segítették hivatásos hegedű­tanárok is; összesen több mint tíz he­gedűtanár fordult meg nálunk az el­múlt hét hétben, akiknek az áldoza­tos munkája nélkül nem bírtuk vol­na el a projektet. Be kell látni, ezek az önkéntes erőkre építő keretkörülmé­nyek sok megalkuvást is maguk után vontak. Egyfelől nagyon hiányzott egy hivatásos hegedűtanár konzek­vens jelenléte, aki végigkísérte volna a gyerekek hangszertechnikai fejlődé­sét, másrészt a tanításon túl számta­lan gyakorlati feladat is - mint példá­ul hangszerek karbantartása, kellékek beszerzése, események dokumentá­lása, koncertszervezés - minket, ket­tőnket terhelt.- Hogyan kezdték a toborzást?- Teljesen spontán módon: kimen­tünk két hegedűvel a telep központ­ját képező kereszteződésbe, elkezd­tünk játszani, majd a körülöttünk összegyűlt gyerekeket meghívtuk a „Hangárba” (a máltaiak bázisa a te­lep közepén), hogy bemutassuk a he­gedűt és a csellót.- Két hegedűvel? Ön hegedül is?- Bolíviában megtanultam, hogy egy jó zenetanárnak mindenhez kell értenie, hiszen egy kis falusi ze­neiskolában nem lehet minden hangszer tanítására külön embert fi­zetni. így ott egy brácsista kollégám­mal tanítottunk szolfézst, hegedűt, csellót, bőgőt, vezettünk zenekart és kórust.- Nem lehetett könnyű kialakíta­ni a napi szintű próbákat. Hányán je­lentkeztek?- A toborzás hetében 15-20 gye­rek gyűlt össze, akiket az általános hangszerbemutatás és éneklés után a hét végére osztottunk be csoportok­ba, és akkor kezdtük meg a hangsze­res oktatást. Két kicsi (6-8 évesek) és egy nagyokból (10-18 évesek) álló csoport alakult, egyenként 7-10 fővel.- Egy zenekarban nem lehet csak ímmel-ámmal ott lenni, hiszen a különböző szólamok egymásnak fele­lősséggel tartoznak. Említette, hogy napról napra nőtt az érdeklődők száma. Hogyan tudták kezelni ezt és az esetleges kimaradozásokat?- Igen, ön nagyon jól érzékeli a ne­hézségeket. A csoportok létszáma ko­rántsem volt állandó, még három­négy hét után is mindig jöttek újon­cok, akiket nem volt szívünk elkül­deni, míg a korábbi, rendszertelenül járók lassan lemorzsolódtak. Ez fő­leg a kicsiknél ahhoz vezetett, hogy mindig újra, elölről kellett kezde­nünk, nemigen lehetett látványos fejlődésről beszélni. Alapvető fe­gyelmi problémák is felmerültek, egy ponton komolyan elgondolkod­tunk azon, hogy a hangszerek épsé­ge érdekében feloszlatjuk az amúgy lelkes, de rossz magaviseletű kislá­nyok csoportját. Csodával határos, hogy csak három apróbb javítással kellett ez idő alatt hangszerészhez futnunk...- A nagyok viszont szépen fejlőd­tek, velük összeszedtünk a nyár folya­mán egy 12-14 darabból álló reperto­árt, köztük olyan komoly darabokkal, mint a Hej, Dunáról fúj a szél, a Fut a kicsi kordé vagy Beethoven Öröm­ódája. Azt sajnálom, hogy a csopor­tunkban nyáron részt vett nyolc, amúgy ügyes, tehetséges fiatalból csupán három mutatkozhatott be a koncerten. A többiek részben súlyos fegyelmi problémák, mások sajnos családi tragédia, haláleset miatt ma­­radoztak el.- Hogyan viszonyultak a szülők gyermekeik döntéséhez?- Változóan, de amennyire érzéke­lem, általában meglehetősen közöm­bösen. Számomra az is furcsa volt, hogy a múlt pénteki monori főpróba­koncertre csak egy-két szülő jött el. A szülők teljes mértékben szabadon hagyják a gyerekeket, így nem is na­gyon voltunk kapcsolatban velük, illet­ve csak annyi időre találkoztam velük mégis, amikor a háznál kellett össze­szedni az órát nem ismerő kisfiúkat.- A Szimfónia program egy több­éves projekt, amelynek ez a nyári program csak a kezdete, kísérleti fá­zisa volt...- Igen, jó kilátásunk van rá, hogy a Szimfónia program uniós források­ból jövő évtől az ország más terüle­tein, akár tizenöt-húsz helyszínen is beindul. Monori programunkat első kísérletnek szántuk, hogy tapaszta­lataink alapján felelősséggel tudjuk előkészíteni a jövőre induló nagyobb szabású programot.- Milyen tapasztalatokkal gazda­godtak?- Hát, elég vegyesekkel. Először is azzal, hogy nagy fába vágtuk a fej­szénket. Persze sokat hallottam ci­gányproblémákról, beilleszkedési gondokról, de személyesen belekós­tolni, az egészen más. Kezdem a pozitív tapasztalatokkal: nem volt ne­héz belelkesíteni a gyerekeket a he­gedű iránt! Mind alig várta, hogy a kezébe foghassa, kipróbálhassa a hangszert, és közel két hónap után is azt látom, hogy büszkén újságolják jobbra-balra, hogy ők hegedülnek, csellóznak, és hogy a zenélés mostan­ra fontos színfoltja lett életüknek. Mint említettem, főként az időseb­bekkel komoly eredményeket is elér­tünk, igazi tehetségekre is találtunk. Kevésbé voltak pozitívak a ta­pasztalatok a megbízhatóság, a ma­gaviselet, a fegyelem területén. Ko­rábban sosem gondolkodtam el azon, hogy a nyomornak milyen kihatásai vannak a személyiségre, milyen ön­zővé, követelőzővé teszi őket az élet minden területén. Az „Ő miért...?” „Én miért nem...?” kezdetű monda­tok a leggyakoribbak a telepen. Szá­mukra a „mindjárt” nem, csak a „most, azonnal” létezik. Hiába mon­dom az ajtón dörömbölő gyerek­nek, hogy délután egykor van órája, az órát nem ismeri, csak dörömböl újra, délután pedig nincs sehol. Saj­nos - mint már érintettük - ezen a téren a szülőkre sem igen lehet szá­mítani. További nehézség, hogy isme­retlenek például a „Ha nem ma­radsz csöndben, kiküldetek” jellegű elvont mondatkonstrukciók is, min­dig csak én leszek a bűnbak, amiért kirakom. Azt hiszem, világos, mire akarok kilyukadni: el lehet képzelni, hogy ilyen körülmények között mi­csoda szélmalomharc következetes, rendszeres munkával sikeres koncert­re készülni. Aki pedig jelen volt kicsi koncertünkön, az tanúja lehetett: az sem evidens, hogy legalább a színpa­don, közönség előtt illik viselkedni... A nyári kísérlet feladata volt, hogy felmérjük, sikeres-e az ilyen jellegű kezdeményezés, és milyen nehézsé­gekkel kell szembenéznie a jövőben induló nagyobb programnak. A su­gárzó gyermektekinteteket nézve a program értelmét nem vonhatjuk kétségbe. A nehézségeket feltérké­peztük, egyelőre több a nyitott kér­dés, mint a már kipróbált, bevált megoldási javaslat, de reményeink szerint lassan ezek is csiszolódnak.- És mi az elképzelés a folytatásról?- A máltaiak kezdettől mondták, ha sikeres lesz a nyári kísérlet, előte­remtik a folytatáshoz szükséges anya­gi feltételeket. Mostanra már körvo­nalazódik, hogy kik lesznek azok a ta­nárok, akik ősszel is továbbviszik a monori programot. Sajnos engem visszahív a kötelesség Grazba, így a projekt irányítását ki kell adnom a ke­zemből.- Hol lehet az önök tevékenységét nyomon követni?- A monori kísérletről a Faceboo­­kon nyitott „Szimfónia program" ol­dalra töltöttünk fel fényképeket, vi­deókat, rövid híreket. Reményeink szerint a tervezett nagy programról aktuális hírek a Szimfónia program hivatalos honlapján (symphonia.hu) lesznek elérhetők. A programot ih­lető venezuelai rendszerről pedig az „El Sistema Venezuela” kulcsszavak­kal bőségesen találhatók informáci­ók, videók a világhálón.- Végül szeretnék még egy szemé­lyes kérdést feltenni. Honnan van ennyi energiája, hogy önkéntesként heteken keresztül éjt nappallá téve ezen az ügyön munkálkodjon?- Hála Istennek a Grazi Egyetem teológushallgatójaként az ottani egy­házmegyénél elnyertem egy ösztön­díjat, amely adott olyan anyagi biz­tonságot, hogy ne kelljen a nyarat fi­zetett munkával töltenem. Az El Sistema magyar kipróbálása Bolívi­ából való hazatérésem óta élénken foglalkoztat, így nem volt számom­ra kérdés, hogy erre a kísérletre most szükség van. Hát tettem, tettük, ami erőnkből tellett. ■ Halász-Táborszky Györgyi A SZERZŐ FELVÉTELEI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents