Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-08 / 36. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI«-2013. szeptember 8. *• 13 MINDENNAPOK HITE... Elburjánzó szegénység? ► Tulajdonképpen a kép világos: talán sehol annyit nem olvashatunk a szegényekről, szegénységről és kísérőjelenségeiről, mint a Szentírásban. Több mint háromezer versében van szó szegénységről és szegényekről. S a legtöbb esetben figyelmeztetést kapunk, hogy ennek nem lenne szabad így lennie, ezért segítsük a szegényeket. Sőt még ilyen határozott kijelentés is van köztük, mint sMóz 15,4-ben: „De nem is lesz közötted szegény, mert igen megáld téged az Úr...” (Károli-fordítás) Mint ahogy a Szentírás valóságérzékéről tanúskodnak Jézus szavai is: „Mert a szegények mindig veletek lesznek...” (Mt 26,11) Ez pedig olyan mondás, amely visszhangként értendő egy másik isteni kijelentésre: „Mert a szegény nem fogy el a földről...” (sMóz 15,11) Sok évvel ezelőtt egy nemzetközi konferencián elhatározták, hogy a világ szegényeinek számát 2015-re a felére csökkentik. Az idő túl rövid volt ahhoz, hogy ebből valóság lehessen. Mert a kérdéses döntés óta a világ szegényeinek a száma nemhogy megfeleződött volna, inkább megkétszereződött. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) kimutatása szerint időközben már nemcsak egyesek, hanem egész nemzetek, népek kerültek a „világ szegényeinek” listájára. A gazdag Németország nemrég megjelentetett „szegénységi jelentése” a nincstelenség rohamos terjedéséről tájékoztat. Sőt: szégyenszemre turisztikai ajánlatok közé került a gazdag nagyvárosok „szegény” helyeinek mutogatása... A még gazdagabb Egyesült Államokban pedig a gazdasági válságot a máról holnapra koldusszegénységbe taszítottak teljes vagyonvesztése okozza, akiket spekulánsok kergettek bele egy tetszetősnek látszó házvételi csapdába. Hát bizony - úgy tűnik -, a szegény tényleg nem fogy el a földről. Maradjunk ennél a nyomasztó megállapításnál, vagy nézzünk farkasszemet vele? Netán tehetünk is ellene valamit? Mindenesetre legalább gondolkozzunk el róla! * * * Bármiféle lázas akcionizmusba lendülésünk előtt mindenekelőtt azon gondolkozhatunk el, hogy tulajdonképpen ki is a szegény, és ki számít gazdagnak. E nehéz kérdés elől igyekezett kitérni a Példabeszédek könyvének bölcse, aki így kérte Istent: „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem!” (Péld 30,8) Mert mind a kettő fenyegeti életünk sikerességét. A gazdagsággal járó önelégültség és jóllakottság hamar tesz elbizakodottá. Ez pedig gyorsan torkollhat még a gondviselő Isten tagadásába is: „Kicsoda az Úr?” (Péld 30,9) Ezt a kérdést ma talán így lehetne aktualizálni: „Kell még nekünk egyáltalán valaki, hogy gondoskodjék rólunk?” Hiszen megvan mindenünk, „mi szem-szájnak ingere”, és éljük világunkat. Nem ismerős számunkra ez az életszemlélet? Az ellenpróba az lehetne, ha megkérdezném: hányán keltünk fel ma az asztaltól anélkül, hogy legalább ezt az imádságtöredéket elrebegtük volna: „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott...” Ugye, amikor jóllakunk, egyszerűen gazdagnak érezzük magunkat, s mindent elfelejtünk. Még a kapottak megköszönését is. Igen sokszor hívtak meg életemben keresztelés, esketés, temetés utáni vendégségbe, étkezésre. Láthatóan legtöbbször már azzal is megleptem sok vendéglátómat, hogy étkezés előtt asztali áldást mondtam. De a legritkább esetben sikerült közösen még meg is köszönni a kapott jókat. Távolról sem akarom ezzel azt mondani, hogy egy köszönő imádság elmaradása már egyenlő lenne az Isten segítségének tagadásával. De amikor megfeledkezünk arról, amit a zsoltáros így akart a szívünkbe vésni: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled... Betölti javaival életedet..” (Zsolt 103,2.5) - akkor nem tettük-e fölöslegessé a gyakorlatban a jóllakásunk és az Isten segítsége közötti szoros kapcsolatot? Mire való lenne még ő, ha mi saját magunkat láttuk el? Aminek még az is az előnye, hogy nem kell érte senkinek köszönetét mondanunk. Hát nem kétes „gazdagság” ez? Hiszen ezt egy akármilyen váratlan esemény alaposan megzavarhatja. Hogy mondta Jézus egyik ismert példázatában? „... még az éjjel elkérik tőled a lelkedet... így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag” (Lk 12,19-20) Mert csak magára épít, pedig tudnia kellene, hogy egyik pillanatról a másikra válhat a szegény gazdaggá! * * * Ahhoz tehát nem férhet semmi kétség, hogy a Szentírás egyértelműen a szegények mellett foglal állást. És állapotukat egyáltalán nem tekinti „normálisnak”. Ez nem is lehet másképp, hiszen az az Isten, aki végtelen gazdagon ajándékozta meg az embert, hogyan is ismerhetné el normálisnak a szegénység állapotát. Valahol másutt kell tehát a szegénység okát keresnünk, mert nem vezethető vissza Isten vélt szűkmarkúságára. Az ok nyilván bennünk, emberekben keresendő. Erre mutat rá Lukács evangélista, aki számtalan helyen teszi szóvá a szegénységet mint rendellenességet, és elmarasztalja a gazdagokat. Ő idézi Jézus legkeményebb szavainak egyikét: „De jaj nektek, gazdagok, mert megkaptátok vigasztalástokat (ti. ebben az életben,)/ Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok!” (Lk 6,24-25) Ugyancsak erről árulkodik társadalmainkban a bőséges anyagi javak igazságtalan elosztása. Amit még csak tetéz az emberi szívek könyörtelensége és segíteni nem akarása. Lukács jegyezte fel azt is, hogy amikor Keresztelő János ráijesztett elbizakodott kortársaira az ítélet hirdetésével, a kétségbeesettek számára menekülési lehetőségként nagyon konkrét javaslatokkal állt elő: „Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs...” A vámszedőknek azt mondta: „Semmivel se hajtsatok be többet, mint amennyi meg van szabva’.’ A. katonáknak: „Senkit ne bántalmazzatok, meg ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal!’ (Lk 3,11.12.14) János nem azt javasolja, hogy gyorsan hívjanak össze értekezletet, világméretű konferenciákat a szegénységet enyhítendő javaslatok meghozatalára. Ő az emberek szívére és lelkiismeretére apellál: egyetlen hallgatója se bújjon valami kollektív hatalmasság ígérete vagy elvárása mögé, hanem induljon meg minden egyes szív, és cselekvésével szálljon harcba az emberi nyomorúság minden fajtájával szemben. Egészen konkrétan a mindennapokban. Tapasztalatunk is azt súgja, hogy nem globális megoldási tervek protokolláris határozataira kell várnunk, hanem a bennünk lakozó fösvénység és segíteni nem akarás ördöge ellen kell megvívnunk a harcot. A kereszténység története bőséges példatárral szolgál arról, hogy müyen csodákra képes a megtért és Isten szerint megkönyörült emberi szívek közössége. Mert a szeretetszolgálat, a másik megbecsülése és segítése, a nem profitra spekuláló irgalmassággyakorlás mégiscsak a keresztény hit elvitathatatlanul szerves tartozéka. Nem tévednek tehát a mai keresztény politikusok, amikor azt mondják, hogy a „szociális piacgazdaság” az őskereszténység találmánya - amennyiben mind a két szót egyformán komolyan vesszük. Ellenben a megkönyörülni nem tudó, kemény szívekről fest torz képet Jakab apostol: „Ha egy férfi vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs mega mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az?” (Jak 2,15-16) Hát nem ez lenne a keresztény ember karikatúrája? ^ * * * Befejezésül hadd válaszoljak egy lehetséges ellenvetésre: tudom, hogy az ENSZ szegénységmegszüntető programját az egyes emberi szív megtérésével még nem lehet megoldani. Egy ilyen elvárás utópia lenne. Mivel azonban gyorsan elbújunk a kollektív elvárások mögé, fennáll annak a veszélye, hogy tétlenül várjuk egy rajtunk kívüli instanciától a szegénység kérdésének megoldását. A kereszténység üzenete nem az ENSZ magna chartája kíván lenni. Hanem az én szívemet, lelkiismeretemet célozza meg. A keresztény misszió mindenkori törekvése volt az is, hogy az önzéstől és fösvénységtől felszabadított szívek először is egyéni feladatuknak tekintsék a világ megannyi nyomorúságának leküzdését. Ezzel élt vissza a mindenkori ateista uralom: Magyarországon az egyházak nem foglalkozhattak szabadon az ifjúsággal, de odadobták nekik a fogyatékosokat és magatehetetleneket, akiket egy másik diktatúrában „értéktelen életeknek” minősítettek... Ám ha ezt ilyen szépen el is rendeztük - racionálisan -, egy „zavaró” körülmény még mindig van. Ez pedig aligha engedi meg nekünk, hogy önelégülten hátradőljünk. Ez Jézusnak egy nyugtalanító mondata: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országai (Mt 5,3) Két évezred legkiválóbb írásmagyarázói sem tudták végérvényesen eldönteni, hogy kiket kell lelki szegényeken értenünk. Egyesek szerint a jelzőt nyugodtan elhagyhatjuk, ahogy ezt Lukács is tette, aki így közölte ezt a jézusi mondást: „Boldogok vagytok, szegények...” (Lk 6,20) Mások egy Ézsaiásnál található igére utalnak, amely szerint Isten az alázatosokhoz áll közel (Ézs 57,15), s ők lennének a lelki szegények. Úgy vélem azonban, hogy a megfejtéshez Pál apostoltól kérhetünk segítséget. Ő is beszél egy helyen szegénységről és gazdagságról, mégpedig Jézus Krisztussal kapcsolatban. Ezt írta Korinthusba: „Mert ismeritek a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok!’ (2Kor 8,9) Mit jelenthet ez a hitvallásszerűen hangzó mondat? Mindenekelőtt azt, hogy azzal, hogy Jézus Krisztus emberré lett, odahagyta az Istennel való közössége gazdagságát (Fii 2,6- 7). Márpedig ezt érettünk tette. Az így önként vállalt szegénységre valószínűleg akkor döbbent rá a maga mélységében, amikor a kereszten függve fel is panaszolta Istennek: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46) Jézus gazdag életének elvesztése mégsem volt hiábavaló: benne tanítványai felismerték az isteni gazdagságot, Isten megváltást és szabadítást jelentő kegyelmét. Miközben tehát ő üldözött, megfeszített „szegény” lett, mi megköszönhetjük neki, hogy az általa leadott, felcserélt „gazdagságot” Isten a mi javunkra írta. Aki ezt hálával fogadja, az érezze és tudja magát bár szegénynek - Isten szemében ő a „lelki” szegény marad. Mert részesült Ura áldozatában. Sőt - gondolom - még egy másik megközelítés is lehetséges. Ismeretes, hogy Jézusnak zsidó kortársai, akik benne felismerték a megígért Megváltót, előszeretettel nevezték magukat „szegényeknek” (héberül: ebionim). Úgy érezték, hogy zsidó vallásosságuk, a törvény aprólékos szabályai szerint korlátolt az életük, mégis ez valahogy nagy hiányérzetet támasztott bennük. Vallották, hogy az Isten törvénye szent, de végső soron ők inkább csak nyögnek a súlya és uralma alatt. Alapjában véve szegények voltak. Jézustól azonban megkapták az Isten határtalan szeretetéről szóló evangéliumot. Ebben a tudatban és hitben tudták magukat valójában Isten szegényeinek. S amikor ez a Hegyi beszédben még boldogoknak is jelentette ki őket, határtalan lehetett az örömük. Valószínűleg ebben a szemléletben és hitben osztozott velük a reformátor is, amikor élete utolsó perceiben ezt írta egy darab papírra: „Koldusok vagyunk, ez az igazság.” Hihetetlenül gazdag élet zárult le szemei lehunytával, de ő Istennel megbékélve látta és fogadta el az ő Isten akarta nagy szegénységét. Koldusszegények vagyunk Isten előtt, bármire is vittük az életben. De ha rábíztuk magunkat Isten gazdaggá tevő kezére, ő „boldognak” jelent ki és tart bennünket, mert befogadott nagy családjába. Ott részesülünk az ő teljes gazdagságában. Tudjuk, ezzel nem oldottuk meg a világ sok száz milliónyi éhező, szenvedő, menekülő nyomorultjának a fizikai gondjait. De hozzájárulhatunk ebbéli személyes feladatunk, a segítés komolyan - és komolyabban - vételéhez. Mert bőven osztogathatunk az Isten nekünk juttatott gazdagságából. Ámen. ■ Gémes István
