Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-08 / 36. szám
SUTTGARTI BESZÉLGETÉSEK io * 2013. szeptember 8. fókusz Evangélikus Élet 95 év emlékezete Találkozás Schulek Teodórával ► Mielőtt elmennénk úszni egyet a közeli tóra, még szakít időt egy kis beszélgetésre is Schulek Teodóra. Megilletődötten ülök le mellé, és nem csak azért, mert egy neves evangélikus család, a Schulek família sarjának stuttgarti otthonában lehetek. Elfogódottságom oka az a tudat is, hogy az ismert, Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, orgonaművész, zenetörténész, szerkesztő, karnagy, néhai Sulyok Imre (1912-2008) húga tisztelt meg társaságával. Kíváncsian várom hát, mit tudhatok meg tőle és róla, aki az elmúlt évszázad tanúja. Közelkép egy evangélikus festőről Interjú a hagyatékőrző dédunokával, Benczúr-Ürmössy Gáborral ► Stuttgartig kellett utaznom ahhoz, hogy megtudjam: tévedés áldozata vagyok... Gyülekezetem templomának oltárképén, amelyet oly sokszor csodálhattam meg gyermek- és ifjúkoromban a budapest-fasori evangélikus hajlékban, a sarkantyús alakban nem önmagát örökítette meg a festő - mondja a dédunoka. Benczúr-Ürmössy Gábor kémikus 1956 óta él Baden-Württemberg tartomány fővárosában, és nagy gondot fordít a jeles előd, az evangélikus Benczúr Gyula festő (1844-1920) hagyatékának megőrzésére. 1918. január 2-án Budapesten születettem, tehát idén töltöttem be a kilenc - venötödik életévemet. Édesapám dr. Schulek Alfréd szemész főorvos, édesanyám Rajner Jolán volt, aki óvónőképzőt végzett, és egy magánóvodában dolgozott. Négyen voltunk testvérek, ketten maradtunk életben, Imre bátyám és én. A hatéves korkülönbség miatt eleinte nem nagyon tudtunk mit kezdeni egymással, de aztán persze nagyon jó testvérek lettünk. Mivel a Lipót-mezőn laktunk, így templomba a közeli elmegyógyintézetbe jártunk. Volt ott egy protestáns kápolna, amelyben a vári lelkészek tartották az evangélikus istentiszteleteket, és ezekre a környékbeliek is bejárhattak, mint ahogy mi is. Lakóhelyünkről nem volt egyszerű a közlekedés, így én inkább magántanuló lettem, az elemit úgy végeztem el, hogy édesanyám tanított otthon. Édesapám pedig nagyon ügyelt arra, hogy a szellem pallérozása mellett a testünkre is gondot fordítsunk; mindennapjaim szerves része volt az úszás és a tenisz. Később a Baár-Madas Református Gimnáziumba jártam, 1934-ben maturáltam. Abban az időben Áprily Im.)os (1887-1967) költő, műfordító volt ott az igazgató. Ő nagyon kedves ember volt. Neki köszönhetem azt is, hogy már érettségi után voltam ugyan, de ott lehettem a között a néhány növendék között, akiket 1936-ban magával vitt egy erdélyi kirándulásra. Itt ismerkedhettem meg Remény ik Sándor (1890-1941) költővel is, akivel a barátság később is megmaradt. Ami még a tanulmányokat illeti: maga az érettségi is beszámított, így már csupán két évet kellett tanulnom ahhoz, hogy megkapjam a tanítói végbizonyítványt. Kántor „muszájból” lettem Tahiban, ahová egyébként néhai dr. Schulek Tibor (1904-1988) evangélikus lelkész unokabátyám vitt magával. Én ugyan csupán zongorázni tanultam, ám amikor a helyi idős kántor már nem tudta vállalni a szolgálatot, be kellett ugranom helyette. Ez nemcsak a gyakorlás miatt, de azért is nagyon jó volt, mert később, amikor a férjemmel Kolozsvárra kerültünk, a helyi gyülekezetben is előfordult, hogy nekem kellett az istentiszteleteken játszani. Mert volt ugyan a gyülekezetnek kántora - a zeneművészeti főiskola tanárának személyében -, de ő nem mindig „mert eljönni” a templomba... A mai fiatalok biztos el sem tudják képzelni, hogy bizony voltak olyan idők, amikor hite gyakorlásával valaki ártott a szakmai karrierjének... Számomra ez a szomorú helyzet annyi előnyt jelentett, hogy a kántorizálás akkoriban rendes fizetéssel járt, bejelentett, nyugdíjas állásnak számított, így a későbbiekben innen is lett egy kevéske jövedelmem. Visszatérve Tahira: ez a hely azért is nevezetes számomra, mert ott ismerkedtem meg későbbi férjemmel, Opfermann Ernő György (1916-1983) evangélikus lelkész, teológiai tanárral, akivel 1943-ban a Bécsi kapu téri evangélikus templomban házasodtunk össze. Három lányunk van: Annamária, Klára és Katalin. Öt unokánk és hat dédunokánk született. A férjem egyébként német származású volt, Kolozsvárott is éltünk hosszabb ideig, 1946/47-től kezdve negyven esztendőn keresztül, amikor ő városi lelkész volt ott. Előtte pedig a helyi protestáns teológián volt teológiai tanár és tartott előadásokat magyarul és németül is. Tulajdonképpen tehát Erdélybe, Kolozsvárra mentünk haza a második világháborút követően, amikor ő tábori lelkészként szolgált a seregben. Maradhattunk volna talán Magyarországon is, de Ernőnek mindig nagy honvágya volt, és haza akart menni Erdélybe, én pedig örömmel követtem őt Kolozsvárra, ahol városi lelkészként németül és magyarul is tartott istentiszteleteket a gyülekezetbe járóknak. Mozgalmas életünk volt, hiszen a gyermeknevelés mellett az ő szolgálatába is besegíthettem; a kántorizálás mellett én tartottam a vallásórákat és a konfirmációi oktatást is. Nem tanultam meg románul, mert abban az időben még el lehetett boldogulni az ottani életben úgy is, ha valaki csak magyarul tudott. Ez volt a múlt. És hogy milyen a jelen? Férjem halála után néhány évvel Annamária lányomhoz költöztem Németországba, Stuttgartba, és rendszeresen látogatom az itteni magyar protestáns istentiszteleteket. Néha akad valaki, aki felteszi nekem a kérdést: magyar gyökerekkel, erdélyi emlékekkel és német lakcímmel mit gondolok arról, hol is a hazám... Azt tudom felelni erre, hogy hosszú, tartalmas és szép életem volt. Soha nem voltam gazdag, de mindig megadatott az, amire és amennyire épp szükségem, szükségünk volt. Sajnálom, hogy szeretett férjem - veleszületett szívbetegsége miatt - olyan korán, már hatvanhét esztendősen távozott közülünk. De ezt is megtanultam elfogadni, mint annyi mindent az életben. Az az igazság, hogy én megtanultam mindenhol alkalmazkodni és beilleszkedni, otthon érezni magam ott, ahol éppen vagyok, és hálás lenni azért, amit éppen teszek, tehetek, mert azt vallom, hogy mindenben mindig meg lehet és meg is kell látni a szépet és a jót. . p. (3a?dag Zsuzsanna- Kivételezettnek érzem magam, amikor egy finom kapucsínó elfogyasztása után olyan családi ereklyéket vehetek a kezembe, amelyeket nem mindenki láthat... Ezt a vaskos kötetet például, a festő családi jegyzeteit, amelyben csak azután következnek az életrajzi adatok, hogy előtte bejegyezték: „Isten nevében’’ - fordulok vendéglátóm felé.- A vallás fontos szerepet játszott Benczúr életében és munkásságában; műveinek legalább tíz százaléka vallásos tárgyú. Az említett családi jegyzetekben „Isten segítségül hívása” után benne foglaltatik Benczúr Gyula életrajza és - a címhez illően - a családra vonatkozó bejegyzések is. Az első lapon az olvasható, hogy a későbbi festő 1844. január 28-án született Nyíregyházán, Szabolcs megyében, Benczúr Vilmos (1811-1873) gyógyszerész és Laszgallner Paulina (1815-1885) gyermekeként. Iskoláit - két gimnáziumi és négy szakiskolai osztályt - már Kassán végezte, 1861-ben Münchenbe vitte őt atyja.- Gondolom, nem véletlen, hogy épp a kor festőművészeti központja volt az úti cél...- Természetesen nem. Már korán megmutatkozott a kis Gyula rajztehetsége, amit a szülők nem akartak „veszni hagyni”, igyekeztek minél több pénzt megtakarítani, hogy taníttathassák gyermeküket. Az ifjú Benczúr olyan kiváló eredményeket ért el a Müncheni Képzőművészeti Akadémián, hogy 1865-ben Kari von Piloty igazgató felvette őt festőosztályába. 1865 és 1869 közt az ő iskolájában dolgozott.- Úgy tudom, két, később igen híressé lett festménye is ezekben az években készült.- A Hunyadi László búcsúja című festménye 1866-ban, a Rákóczi Ferenc elfogatása pedig 1869-ben került vászonra. Sokak számára ismerős lehet még a Vajk keresztelése című munka is. Ezt 1869-ben az Eötvös József kultuszminiszter által kiírt pályázatra festette, amelyet ezzel a művel meg is nyert. Az említett kép egyébként teljesen csupán 1875-re készült el.- Azt hiszem, igazán szerencsésnek volt mondható. Huszonhat évesen megnyert egy komoly pályázatot... Nem minden művésznek lehet - már életében - része ilyen sikerekben, illetve általában a szakmai elismerésben.- Ráadásul úgy nyert, hogy Székely Bertalan, Lotz Károly és Madarász Viktor voltak a vetélytársai... Ami az elismeréseket illeti: valóban nem lehetett oka panaszra, 1876-ban a Müncheni Képzőművészeti Akadémia tanára lett. Továbbá elnyerte II. Lajos (Ludwig) bajor király bizalmát, akitől - és ezután az arisztokráciától is - számos megbízást kapott. 1883- ban pedig a magyar uralkodó, Ferenc Józsefe budapesti Festészeti Mesteriskola igazgatójává nevezte ki. Kitüntetéseket is átvehetett: 1882- ben hazájában a Bacchánsnő című képével elnyeri a festészeti nagy díj at, Berlinben 1886-ban aranyérmet kap, ugyanebben az évben pedig itthon a Szent István-rend keresztjével tüntetik ki. 1906-ban lesz a Magyar Főrendi Ház örökös tagja, 1909-ben a Petőfi Társaság, 1910-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja. 1920. július 16-án hunyt el a Nógrád megyei Dolányban, ahová egyébként jó barátja, az ugyancsak evangélikus Mikszáth Kálmán javaslatára költözött. A települést Benczúr tiszteletére 1927-ben Benczúrfalvára keresztelték át, ma Szécsény része.- Szakmai életéhez hasonlóan a magánélete is sikeresnek volt mondható?- Igen, boldog házasságban élt, négy gyermeke született, három lány és egy fiú: Elza, Olga, Ida és Gyula. Az 1873. tavaszi kassai házasságkötés örömét azonban beárnyékolta az a szomorú tény, hogy az esküvő napján Benczúr édesapja, két napra rá pedig a húga hunyt el. Benczúr családjáról egyébként a feleségem jóvoltából tudhatunk többet, ő ültette át a régi német írással 1861 és 1892 közt kelt leveleket - amelyekre a családi hagyatékban bukkantunk - olvasható formába, én csak a szöveget gondoztam. így született meg a Drága Linám! Benczúr Gyula leveleskönyve 1861-1892 című kötet, amely 2004-ben jelent meg a Széphalom Könyvműhely gondozásában. Mint említettem, én csupán szöveggondozóként működtem közre, a kiváló műfordítás Tandori Dezső volt iskolatársam munkája. Mindenképp megemlíteném még Bellák Gábor művészettörténésznek a kötetben szereplő filológiai tanulmányát is, amely elsőrangú. Úgy vélem, mindenkinek érdemes kézbe vennie ezt a könyvet: érzelmekkel teli, kedves levelek ezek, közel hozzák az olvasóhoz Benczúrt és feleségét, Karolina Maxot - aki egyébként annak a prágai szobrásznak a lánya, aki a Károly-híd szobrait készítette.- Gyermekei is örökölték édesapjuk tehetségét?- Egyedül Ida lánya foglalkozott festészettel, de ő is „csupán” virágokat festett. Azt mondta, nem akarja, hogy édesapjával hasonlítsák össze.- Jól tudom, hogy Benczúr kétszer is házasodott?- Első felesége elhunyta után - Karolinának vélhetően nőgyógyászati problémája lehetett - újranősült, gyerekei tanárnőjét, Ürmössy Boldizsár Kata Piroskát vette el.- Ő is Ürmössy, mint Ön...- Benczúr Gyula Ida nevű lánya és Gyula fia nem házasodtak meg. Olga Vastagh György szobrásszal kötötte össze az életét. Elza, a nagyanyám pedig Ürmössy Jenő földbirtokoshoz ment feleségül Kolozsvárra, így lettem én Benczúr-Ürmössy, és a mai napig igyekszem méltó módon ápolni mindkét - egyébként nemesi - család emlékét. ■ Gazdag Zsuzsanna Benczúr Gyula két fiatalkori vázlata („Jézus tanít” és „Három királyok”)
