Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-08 / 36. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2013. szeptember 8. *■ 3 Budavári levél Beiktatásról szubjektiven, egyes szám első személyben ► Talán szokatlan egy kicsit, hogy a saját beiktatásomról írok, de a szituáció sem volt átlagos. A 15-ös szám többször is elhangzott ezen a napon, volt, aki a „végre” sóhajtással kapcsolta össze. Fontos elmondanom, hogy bennem nem volt semmiféle türelmetlenség... Éppen tizenöt évvel ezelőtt érkeztünk meg a budavári gyülekezetbe. A megüresedett parókusi állásra férjemet, Bence Imrét hívták meg. A gyülekezet abba a helyzetbe került, hogy egyet hívott, kettőt kapott, mivel a meghívott lelkész felesége is lelkész. Legkisebb gyermekünk, Zsolti akkor még csak három és fél éves volt, így én főállású anyasági támogatást kaptam. Jogszerűen is csak fél állást vállalhattam. S a gyökeresen megváltozott helyzetben (faluról a fővárosba kerültünk) a másik három gyermekünknek is szüksége volt a fokozott figyelemre. A presbitérium nagyon előzékenyen fél munkaidőben foglalkoztatott. Elindult az élet, megkezdődött a beilleszkedés, az ismerkedés a gyülekezettel. Majd teltek, múltak az évek, s mire letelt a főállású anyasági státus ideje, a budahegyvidéki gyülekezet elnöksége keresett meg, hogy nem segítenék-e be egy évre. Lelkésznőként, de lelkészfeleségként én tényleg alázatosan tudomásul vettem, hogy a gyülekezetek elsősorban a férfit hívják, az a dolgunk, hogy kövessük a férjünket. Most azonban mégis nagyon megtisztelő és felemelő volt, hogy én kellettem, engem hívtak. Az egy évből hét év lett. S ekkor érkezett el annak az ideje, hogy a budavári gyülekezet meghívott a létrehozott másodlelkészi állásra. Azt éltem át, hogy ott felül, Istennél ebben a másfél évtizedben, de különösen az utóbbi fél évben - ahogyan körülöttem, velem alakultak az események - olyan elegáns megoldások születtek. Csodálatos rendező az Úristen, s bocsánat, hogy ezt a világias kifejezést használtam: elegáns - de ezt éreztem. Természetesen Isten szeretetét, hordozó kegyelmét mindenekfelett. „Mindennek rendelt ideje van.. ’.’- írja a Prédikátor (3,1). Az én beiktatásomnak most jött el az ideje. így örülhettem annak, hogy tíz hónapos unokánk, Marcika és kilencvenéves édesanyám - s természetesen mindenki más, aki fontos nekem, és akiket szeretek - itt lehetett, vagy lélekben velünk ünnepelt. S ha ez az iktatás tíz éve létrejön, kimaradtak volna az életemből a budahegyvidéki évek, amit utólag nagyon sajnálnék. Békesség van bennem. Iktatási prédikációm igéje is ez volt: „... ezen a helyen békességet adok! - így szól a seregek Ura’.’ (Hág 2,9) Adott! Köszönöm. Endreffy Géza espereshelyettes végezte az iktatás szolgálatát. Bence Imre esperes - drága férjem - családi érintettség miatt kérte fel helyettesét. Endreffy Géza a megdicsőülés története alapján azt helyezte nyomatékosan a szívekre - s elsősorban az enyémre -, amit a tanítványok tapasztaltak, amikor a mennyei jelenés után fölnéztek, hogy csak egyedül Jézus volt ott. Köszönöm, Géza! Ezt újra és újra tudatosítanunk kell, mert annyi minden vonzza tekintetünket ebben a világban. A gospelkórus szolgálata meglepetésnek készült, a meglepetések persze néha idő előtt kiderülnek. Ezzel együtt is nagy öröm volt számomra. Mivel tavasszal már én is bekapcsolódtam a kórus munkájába, még az is átfutott az agyamon, hogy ne álljak-e be közéjük. Most azonban nekem énekeltek. Az ünnepi alkalmat megtisztelte az I. és a II. kerület polgármestere, dr. Nagy Gábor Tamás és dr. Láng Zsolt is. A közgyűlésen nagyon sok kedves, számomra sokat jelentő bátorító szó hangzott el. Fabiny Tamás püspök Martin Luther King éppen ötven évvel ezelőtt elhangzott és híressé vált szavait idézte föl az álmáról. Majd arról beszélt, hogy nekünk Isten álmát kell álmodnunk, aki megálmodta és megalkotta ezt a csodát, akit embernek nevezett, s megváltotta. Azonban Fabiny Tamás azt is a szívemre helyezte, hogy ébresszem a gyülekezetei. Másnap együtt szolgáltam püspökünkkel. Köszöntött mint másodlelkészt, s megkérdezte, hogy aludtam. Köszönöm, rosszul! - mondtam, mert még este is annyi pozitív impulzus kavargóit bennem, hogy idő kellett a feldolgozásukhoz. De k remélem, ezután már újra jól al- 3 szom, álmodom Isten álmát, s z reggelre kelve friss erővel ébreszti tem a gyülekezetét. 5 Az ünnepi istentiszteletet és 1 a közgyűlést természetesen sze- 5 retetvendégség követte, ahol Ő távolról jött és rég nem látott, valamint budavári és nemrég látott testvérekkel ölelkeztünk össze. Köszönöm Ibolyának, egyházfinknak és minden szorgos kéznek, amit hozzátett ehhez az ünnephez. Ez az én szubjektív beszámolóm. Mindez 2013. augusztus 31-én délelőtt 11 órakor történt a budavári evangélikus templomban. ■ Bencéné Szabó Márta Munkaévkezdet az Üllői úton !► Folytatás az 1. oldalról Az átalakítás átmeneti idejére megbízást kapott vezető, Végh Szabolcs köszöntőbeszédében osztotta meg gondolatait a jelenlevőkkel. Mint mondta, elsőrendű célja, hogy az átmenetben biztosítsa az iroda zavartalan működését, és igyekszik elősegíteni a hatékony munkavégzést. Folytatni szeretné elődje, Kákay István munkáját, hiszen a leköszönő igazgató érdeme az országos iroda osztályai közötti jó együttműködés. Az új vezető tevé-Prőhle Gergely indokol kenységét - Sághy András személyében - egy szervezetfejlesztő szakember segíti majd, aki szintén nem ismeretlen az egyházi közéletben. (Édesapja evangélikus lelkész volt, miként a domonyi gyülekezetben szolgáló fivére is az, ő maga pedig a pesterzsébeti gyülekezetben töltött be presbiteri és másodfelügyelői tisztséget.) Egyházunk elnöksége az egybegyűltek szívére helyezte a jó együttmunkálkodást új vezetőjükkel. ■ Bállá Mária Albániai tanulságok Jézus iskolájában... Szeptember első hetének végén az iskolakezdés első sokkján talán már túl vagyunk, de gondolataink még mindig az új tanév által felvetett ezernyi kérdés körül forognak. Magam is sokat gondolok az új évet kezdő diákseregre és pedagógustársadalomra, a szülőkre és egyházi iskoláinkra. Az új rendszerű hittanoktatás ezernyi kérdése, a még mindig ismeretlen részletszabályozás nemcsak tájékozódásra, fokozott egymásra figyelésre, ismereteink gyors megosztására, de felelős imádságra is indít bennünket. Szeptember elején Jézus iskolájában is új tanév, új munkaév kezdődik. A múlt héten mindhárom kerületben összegyűltünk (az északiak a Mátrában, a déliek Balatonszárszón, a nyugatiak pedig Piliscsabán) lelkészeinkkel munkaévkezdő erőgyűjtésre, közös imádságra és tapasztalatcserére. lőttének, a teljhatalmú egykori kommunista diktátornak, Enver Hodzsának, illetve a szegények segítőjének, kalkuttai Teréz anyának állít emléket. Mielőtt azonban a részletekre térnék, néhány szó a személyes érintettségről. Már középiskolás koromban csiklandozta a kíváncsiságomat ez a kicsi, ismeretlen és furcsa dél-balkáni ország. A hetvenes évek végén, amikor minket, magyarokat a szocialista blokk „legvidámabb barakkjaként” jellemeztek, Albánia különutas politikát folytatott. A kommunista diktatúrát tökélyre fejlesztették. Sztálin halála után, amikor a Szovjetunióban a múlt bűneinek feltárása elkezdődött, Albánia megszakította kapcsolatait a helyes útról letévedő nagy testvérrel... Egy ideig a szomszédos Jugoszlávia és a távoli Kína volt a zakat, vallási közösségeket felszámolta, templomok százait romboltatta le, a többit bezáratta. Létrehozta a világ első ateista államát. Albánia gazdaságilag is bezárkózott. Önellátásra törekedett, más országokkal szinte egyáltalán nem kereskedett. (Máig nem tudom, hogyan jutott ki akkoriban Albániából és miként kerülhetett az egyik székesfehérvári bolt polcaira albán fügelekvár. Mindenesetre én rátaláltam, és megszerettem. Máig büszke vagyok arra a kamaszkori hőstettemre, hogy egy alkalommal egyszerre tizenkét üveg lekvárt vettem, ezzel szinte megrendítő ütést mérve az albán kommunista politikára...) Ez a jobb sorsra érdemes ország, de különösen sokat szenvedett lakói valahogy mindig közel álltak a szívemhez. Még akkor is együttérzés volt bennem, amikor mások viccelődtek a szegénységén és elesettségén. Idén nyáron néhány napra eljutottam Albániába. A főváros, Tirana belvárosában tűnődtem el az egymás szomszédságában álló két különleges épület, két kultikus hely együttes mondanivalóján. A kép, amelyet ezúton szeretnék megosztani a Jézus iskolájába járókkal, még a nyári pihenés emléke, de Jézus örök szavának igazságát láttatta meg velem. Két, egymástól karnyújtásnyi távolságra álló épületet ábrázol az albán főváros, Tirana szívében. A két épület Albánia két legismertebb szüminta, de aztán ez a két ország is letévedt a „helyes útról"... A paranoiás Enver Hodzsa kívül és belül is, mindenütt mindenkiben ellenséget látott. Partizánmúltjából kiindulva a hárommilliós országban mindenfelé betonbunkereket építtetett. Becslések szerint körülbelül hétszázezret.!.. Az ellenségnek számító egyháAz egyik épület a volt pártvezető temetkezési helye (képünk balra). Stílszerűen az ókori egyiptomi „istenkirályok” piramisait mintázó gigantikus mauzóleum. Itt pihent az albán nép bölcs vezetője halála után. Ezt a helyet a „virágkorban” kiemelt rendőri figyelem vigyázta, ahol csak kellő tisztelettel lehetett megjelenni. Ma ijesztően elhanyagolt állapotban van. Fala a kezdő graffitisek gyakorlófelülete. A bejárata mellett egy mobil WC éktelenkedik. A lépcsők, a járólapok töredezettek, a valamikori szökőkút faláról hullanak a csempék. Aki azt hinné, hogy ez az általános albán szegénység vagy igénytelenség, az nagyon téved. Tirana belvárosa gyönyörű. Felújított régi és modern épületek, dísztérkő, öntözött parkok. Olyan, mint bármelyik európai város. Azon a környéken ez az épület messze kilóg a sorból. Olyan, mint a háború borzalmas emlékét mementóként őrző, lebombázott állapotában meghagyott városrész Drezdában... Ott van mellette karnyújtásnyira egy másik épület, egy új katolikus templom (képünk középen). Előterében egy parányi asszony, Teréz anya szobra. A város és a mauzóleum irányába néz, és imára összetett kezeit az arca elé tartja. A mauzóleum egykori lakójának idejében, de még a rendszer leszálló ágában is elképzelhetetlen lett volna ez a kompozíció. Elképzelhetetlen volt a templom és a szobor is. Itt és így pedig végképp. Az a parányi, sok ezer kilométer távolságban, indiai szegénynegyedekben szolgáló törékeny asszony túl veszélyes volt... Félt tőle a hatalom. Albániában, a világ első ateista országában ma százszámra épülnek templomok és mecsetek; A lelki éhÉGTÁJOLÓ ség és szomjúság nem múlt el az ateista politika és erőszak évtizedei alatt, épp ellenkezőleg, felébredt! Ott, a tiranai katolikus templom ajtajában fiatal, szolgálatra készülő apácákkal találkoztam. Jó példát, értékes életmintát láttak, amelyet érdemes követni. Isten áldása kísérje őket a jézusi szeretet útján! Két albán épület, két kultikus hely egymás szomszédságában. Két híres albán ember életének és értékrendjének öröksége. Az egyik az erőszak képviselője, a másik a szeretető. Az egyik mindent elvett, a másik mindent odaadott. Az egyik azt hitte, hogy mindent megtehet másokkal, a másik úgy érezte, mindent meg kell tennie másokért. Jézus mondja: „Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt’.’ (Mk 8,35) Az új munkaévben is az értünk mindent odaadó, életünket megmentő Jézus kísérjen és tanítson minket! Szemerei János püspök Nyugati (Duhántúli) Egyházkerület A SZERZŐ FELVÉTELE
