Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-08 / 36. szám
,J(ákay István Dezső leköszönő országos irodaigazgatót is az előadóink között köszönthettük, aki arra hívta fel az intézményvezetők figyelmét, hogy mekkora felelősségük van az egyházi intézményekben tanító és nevelő pedagógusoknak a keresztény értékrend átadásában és elmélyítésében.” Vadvízi evezés pedagógus módra !► 8. oldal „1920. július 16-án hunyt el a Nógrád megyei Dolányban, ahová egyébként jó barátja, az ugyancsak evangélikus Mikszáth Kálmán javaslatára költözött. A települést Benczúr tiszteletére 1927-ben Benczúrfalvára keresztelték át.” Közelkép egy evangélikus festőről !► 10. oldal „A kérdéses döntés óta a világ szegényeinek a száma nemhogy megfeleződött volna, inkább megkétszereződött.” Elburjánzó szegénység Ifr- 13. oldal Budavári levél !► 3. oldal Munkaévkezdő lelkésztalálkozók !► 4-5- oldal Az új ateizmus W- 7. oldal Iskolakeresztelő tanévnyitó 9. oldal Tanítványaim emberközelből W- 11. oldal „Először ember - úgy keresztény” (► 14. oldal John O’Donohue Imádság a vezetőkért Adassék nektek kegyelem és bölcsesség a jó cselekedetekre, hogy megtanuljátok megkülönböztetni, mi személyes, és mi nem az. Legyetek vendégszeretők a kritikával szemben. Magatokat sose helyezzétek középpontba. Ne gőg, hanem szolgálat vezéreljen, ha cselekszetek. Dolgozzatok magatokon, hogy elmétek útjait építsétek és csiszoljátok. Tanuljátok meg ápolni a jelenlét művészetét, hogy lekötelezzétek azokat, akik találkoznak veletek. Ha cserben hagynak, vagy csalódást okoznak nektek, jegyezzétek el magatokat az irgalommal, legyen ez a megújulásotokhoz és tökéletesedésetekhez vezető lépcső. Őrizzétek elmétek ajándékait olvasással, kreatív gondolkodással, hogy továbbra is a határvidék szolgái lehessetek, ahol az új a régiből gyarapszik, és sose váljatok hivatalnokokká. Ismerjéte k meg a mély figyelen bölcsességéi:, a tápláló szavak gyógyerejét, az elfogadó tekintet bátorítását, a megőrzött méltósághoz illendő viselkedést, a félénk kérdések tavaszát. Elmétek szeresse a határvidéket, hogy fel tudjátok idézni a csillogó mezőket, melyek a hétköznapi szem számára láthatatlanul terülnek el. Legyenek jó barátaitok, Hogy tükrözhessék hiányaitokat. Legyen a vezetés számotokra a növekedés igazi kalandja. A Bibliában Pál apostol Timóteushoz írt első levelében ez áll: „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben’.’ (íTim 2,1-2) M Forrás: Monday Manna Munkaévkezdő áhítat és elnökségi tájékoztató az országos irodában ^ A Magyarországi Evangélikus Egyház Üllői úti székházában is megkezdődött az újabb munkaév. Az országos presbitérium június 19-i határozatával kifejezte szándékát egyházunk adminisztrációjának megújítására. Az átalakítás jegyében Kákay István országos irodaigazgatót szeptember í-jétől felmentették a munkavégzés alól, és a balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon igazgatóját, Végh Szabolcsot bízták meg - egyelőre féléves időtartamra - a „koordinatív vezetéssel” Az iroda munkatársai egyházunk elnökségétől a hónap első munkanapjának reggelén tartott áhítat után kaptak tájékoztatást a hogyan továbbról. Az igazi ünnep Az Üllői úti székház telt házas tanácstermében Gáncs Péter elnök-püspök - a 103. zsoltáron alapuló - áhítata után köszöntötte az adminisztrációs központ új vezetőjét, Végh Szabolcsot. A hatéves igazgatói ciklusát hivatalosan egyébként az év végén záró Kákay Istvánnak pedig megköszönte az áldozatos munkát, és kifejezte abbéli reményét, hogy megtalálja majd új szolgálati helyét. Prőhle Gergely országos felügyelő feltárta az adminisztrációs szervezetben végzendő változtatások szükségességének okait, és tájékoztatott az egyházvezetés által kitűzött célokról. A magyarázattal egyúttal oldani kívánta a reformok miatti félelmeket. A „civilben” külügyi helyettes államtitkár a működés defektjei között említette a megfelelő szereposztás hiányát az egyházvezetés és a szakapparátus között. Kifogásolta az országos iroda döntés-előkészítési mechanizmusát és vagyongazdálkodását. Elősorolta az egyházvezetésnek az irodával szemben támasztott elvárásait is. Ezek az elvárások teszik ugyanis szükségessé az egyházszervezet munkájának, az iroda, az országos presbitérium és a különböző országos testületek közötti munkamegosztásnak az átalakítását. Folytatás a 3. oldalon ■ László Jenő Csaba Keresztapa leszek. Pontosabban már vagyok. A feladatra valamikor a tavasszal kértek fel az ifjú szülők, a nyár közepén meg is született a rokonság legifjabb tagja, és már csak néhány hét választ el attól, hogy keresztvíz alá tartsuk a gyönyörű baba kobakját. Még haza sem került a gyerek a kórházból, a boldog apa - saját felekezetéhez hűen - felkereste a közeli református lelkészi hivatalt, és bejelentette a várható keresztelőt. A lelkipásztor boldogan üdvözölte a hírt, és tájékoztatta az apukát, hogy a szentség kiszolgáltatása előtt néhány alkalomból álló elbeszélgetésen kell részt venniük a szülőknek és keresztszülőknek, ahol a keresztség lényegéről és az egyház legalapvetőbb tanításáról kapunk rövid áttekintést. Az apa kicsit értetlenkedve fogadta a hírt, hogy nekem, a keresztapának is ott kell lennem, annak dacára, hogy vagy harminc éve lelkészgyerekként és legalább húsz éve kántorként vasárnapról vasárnapra részt veszek az istentiszteleten, és keresztelői szertartást is láttam életemben már jó párat. „Nem baj, legalább elbeszélgetünk a református tanításról” - mosolyogtam, és csak annyi engedményt kértünk, hogy én ne a távoli fővárosban, hanem lakóhelyemen teljesíthessem a „keresztapa-oktatást”. így kerestem fel egyik kálvinista lelkész ismerősömet, akivel jót beszélgettünk, és új dolgot is tanultam, nem veszett tehát kárba az ott töltött délután. Megtudtam ugyanis, hogy református testvéreink keresztelési liturgiája két ponton bővebb a mi rendünknél. Egyrészt egy kérdésre válaszolva a gyülekezet tagjai is megfogadják, hogy imádságos szeretetben hordozzák a gyerek testi, lelki, hitbeli fejlődését. Másrészt a liturgia végén megfordul a család, a gyülekezet pedig áldást énekel nekik. Elcsodálkoztam, hogy ez a két apró kitérő mennyire alkalmas arra, hogy az első percben bekapcsolja az egyház testébe a gyermeket és családját. Nem engedi, hogy a templomban bárki közömbös szemlélője legyen az eseményeknek, hanem arra bátorít: örüljünk az örülőkkel, imádkozzunk az imádkozókkal. Hallom, egyre több evangélikus gyülekezetben szokás a keresztelőket szűk családi körben, például szombat délelőtt vagy délután rendezni. A gyülekezet ilyenkor legfeljebb utólag, a hirdetésekből értesül a legkisebb testvér érkezéséről. Állítólag még örülnek is a megoldásnak. „Legalább nem húzzuk az időt vasárnap délelőtt” - mondják, mert tény, hogy egy-egy keresztelő után negyedórával biztosan később kerülne minden család asztalára a vasárnapi húsleves. Közben pedig végig se gondolják lelkészek, gyülekezeti tagok, hogy amikor egyetlen család ünnepévé degradálják a keresztelőt, annak az esélyét játsszák el, hogy egy újabb család életét csatornázzák be a közösség vérkeringésébe. Mindeközben talán egyre kevésbé fontos alkalom gyülekezeteinkben a konfirmáció, nem beszélve az esküvőről, amely nálunk, evangélikusoknál talán soha nem is tudott közösségi ünnep lenni, szemben több kisebb protestáns felekezettel. Gyülekezetünkben kerek évfordulóra készülünk. Száz éve szentelték fel pusztaföldvári gyönyörű templomunkat. S habár a tető itt-ott beázik, van miért hálát adnunk, hisz még áll a hely, ahol egy évszázadon keresztül nem szűnt meg szólni az evangélium. Hónapok óta tervezzük az ünnepnapot. Gyülekezetünknek a templom tisztaságára máskor is gondosan ügyelő asszonyai a szeptemberi ünnep előtt bizonyára még illatosabb szert kevernek a felmosóvízbe, a falu legszebb virágai kerülnek majd az oltárra, és magam, a gyülekezet „kontár kántora” is előszedem szegényes orgonarepertoárom legjobb darabjait. Minél kisebb a közösség, annál nagyobb örömmel készül egy ilyen jeles évfordulóra. Persze ennél kevésbé jelentős ünnepre is hívtak már püspököt. Gyakran viccelnek vele egyházi körökben: ma már egy új harangkötelet sem húznak meg sehol az országban püspöki, de legalábbis esperesi áldás nélkül, és - kis túlzással - egy-egy sekrestye kimeszelése után is sok helyen összetrombitálják az egész egyházmegyét. Nem tagadom a hálaadás és az ünnep szükségességét. A „szüntelenül imádkozzatok” felszólításba beletartozna, hogy mindennap megköszönjük Istennek a templomot, a harangot és az orgonát. Különösen abban a gazdasági helyzetben, amikor a gyülekezetek egy részénél valóban csodaszámba megy egy új harangkötél beszerzése is. De nem kellene legalább ennyire örülnünk egyegy új testvér érkezésének? Nem kellene gyülekezeti életünk központi ünnepévé tenni a keresztelőt, a konfirmációt és minden olyan alkalmat, amikor új testvérek ülnek be mellénk a templompadba? A kérdésekre a választ maga Jézus adta meg példázatával. Az ismert történetben valóságos bulit szervez a szegény asszony egyetlen pénzérme megtalálása után. „Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek” (Lk 15,10) - teszi hozzá a Mester a történethez. Az öröm tárgya tehát nem a harangkötél, nem az orgona, de még csak nem is egy - uniós forrásból - pincétől a padlásig felújított templom, hanem egyetlenegy megtért bűnös. A szerző jogtanácsos, az Evangélikus Élet rovatvezetője
