Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-07-07 / 27. szám
„Humorba ágyazott, mégis mély, figyelmeztető kritikával kezdte a 25. ökumenikus lelkészkonferencia záró igehirdetését Pintér Imre pünkösdi alelnök: »Olyan jó átélni, hogy a történelmi egyházakban is vannak megtért, hívő papok.«” Igehallgató igehirdetők !► 5. oldal „Sohasem Istent, Jézus Krisztust, az egyes emberek hitét karikírozom. A Bibliát, a keresztyénséget én mérceként használom...” Beszélgetés Kövesdi Miklós Gábor műfordító-humoristával !► 6. oldal „Egy lelki ébredési hullám részesei és tanúi lettünk. Ennek eredményeként lelki közösséget és csodálatos isteni ajándékként lelki társakat kaptunk Istentől.” Tovább a holnap útján - Isten tenyerén !► 11. oldal Hétköznapi testvériség !► 3. oldal Interjú Fabiny Tamás püspökkel 4■ oldal Besszarábia evangélikusai között ► 7. oldal Dr. Seuss rendelt !► 8. oldal Bízik László börtönprédikációja !► 11. oldal Cenzus 2011 !► 13. oldal Lelkesen pedáloztak „A Magyarországi Evangélikus Egyház június 29-én Csömörön tartott kerékpáros istentiszteletet az első csömöri bringafesztivál keretében. Budapesti és környékbeli gyülekezetek (például Újpalota, Cinkota, Rákoskeresztúr, Kőbánya) tagjai mozdultak meg; voltak, akik az ország másik végéből, jelesül Békéscsabáról jöttek, és családi kirándulásukat kötötték az alkalomhoz. Amíg a bringanapon amatőr és profi sportolók mérték össze erejüket (...), addig az evangélikus istentiszteleten Isten igéjével feltöltekezve folytathatták a napi programot a résztvevők” - olvashattuk az Evangélikus.hu oldalán. Az igét Krámer György, az Észal; Egyházkerület püspökhelyettese hirdette, de az alkalmon természetesen „nyeregben volt” Fabiny Tamás püspök és a csömöri illetőségű, azaz „helyben bicikliző" kerületi felügyelő, Fábri György is. Hála az árvíztől való megmenekülésért ► Ökumenikus istentiszteleten adtak hálát az árvíz levonulásáért június 25- én, kedden este az árvízvédelmi szempontból Magyarország egyik legveszélyeztetettebb településének tartott Győrújfaluban. A település lakosságát június 7-én átmenetileg ki is kellett telepíteni, mivel félő volt, hogy a korábban - javítási célból - részben megbontott, majd sietve újraépített töltés a megnövekedett vízmennyiséget nem tudja megtartani. A hálaadó alkalmat, amelynek a helyi római katolikus templom adott otthont, az önkormányzat az egyházak képviselőivel közösen rendezte meg. Nagy Imre Attila polgármester megnyitóbeszédében az elmúlt időszakra utalva így fogalmazott: „Az a munka és alázat, amelyet mi beletettünk, kevés lett volna ahhoz, hogy a gát álljon. Kellett, hogy higgyünk abban, hogy van egy fölöttes hatalom, aki irányítja a történéseket.” Majd hozzátette: „Köszönjük meg, hogy sikerült minden zsákot időben a helyére tenni!” Széles Sándor, Győr-Moson-Sopron megye kormánymegbízottja és a megyei védelmi bizottság elnöke beszámolt arról, hogy az árvíz elleni védekezés idején maga is imádkozott az itt élőkért, hiszen ha Győrújfalu elveszik, elveszhetett volna a Szigetköz fele. „Az Úr próbára akart bennünket tenni, hogy valóban akkora-e az összefogás” - mondta. A kormánymegbízott nyíltan szólt arról is, hogy az óriási erőfeszítések ellenére az árvízvédelmi töltés több száz méteren annyira átázott, hogy emberi szempontból védhetetlenné vált. Beszéde végén kiemelte: „Akik ott voltak a gáton, és akik itt élnek, csodát tapasztalhattak meg.” A hálaadás és a köszönet fontosságát hangsúlyozták megszólalásaikban a jelen lévő egyházi vezetők is. „Azok az alkalmak, amikor rendkívüli események történnek, figyelmeztetnek minket arra, hogy egy a szükséges. Ez nem valami, hanem valaki: Jézus Krisztus” - fogalmazott köszöntőjében Pápai Lajos római katolikus megyés püspök. Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke arról beszélt, hogy a helybeliek Isten közelségét élhették át, mert ha ő nem őrizte volna a gátakat, akkor a víz elvitt volna mindent. Hasonló gondolatoknak adott hangot Lentulai Attila református esperes is: „Velünk volt Isten, aki mindig békességet akar, mindig vetést és aratást akar, hogy legyen erős hitű, egymást segítő nép.” Papp János, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke pedig arra hívta fel a templomot megtöltő hallgatóság figyelmét: Isten azt akarja, hogy a hála gyümölcse teremjen meg az életünkben. „Bízni Istenben mindennap, követni akaratát egész életünkben: ez a több, ez a legtöbb, ez a hála gyümölcse” - tette hozzá. Az elhangzottakat a siket és nagyothalló résztvevők számára jeltolmács tette érthetővé. Az istentiszteletet ünnepélyességét emelte az Oláh Gábor karnagy által vezetett Baptista központi énekkar (képünkön) és Tóka Szabolcs orgonaművész zenei szolgálata. ■ Adámi Mária Tolerancia a gyülekezetben ■ Fábri György Most, amikor a tolerancia jegyében készülünk a reformáció megindulásának ötszázadik évfordulós ünnepére, még inkább feltűnő mindennapjaink toleranciahiánya. Gyarló emberekként a közlekedésben, munkahelyen, szomszédságban, sorban álláskor, utcán, családban egyre gyakrabban vagyunk intoleránsak, ezt tudjuk, tapasztaljuk - a közéleti gyűlölködésről és embergyalázásokról nem beszélve, amelyekben hajlamosak lehetünk felismerni az erőszakkultusz újraéledésének egyik leginkább meghatározó okát. Ám mindezek mellett nézzünk bűnbánóan, de főként aggodalommal saját egyházi belső intoleranciánkra! Már egyházunk szociológiai felmérése is gondként jelezte a gyülekezeteken belüli türelmetlenséget, viszálykodást. Sőt néhány gyülekezetünkben a megrendítő látványt nyújtó egymásnak feszülés példázza, hogy erős, az evangélikusság eleven bázisát jelentő közösségben is komoly következményekkel járó békétlenségek gyötörhetik a testvéreket. A személyes és eseti konfliktusokon túl mindennek igen komoly és messzire vezető következtetéseket felvető egyház-szociológiai háttere is van. Egyházszervezetünk alapja, egész egyházi gondolkodásunk sarokköve a gyülekezetiség. A történetileg területi alapon létrejött és működő gyülekezetek adják az egyház szervezeti elvét, miközben intézményi tevékenységünk rendkívül gyors erősödése az egyik oldalról lazítja ezt. Azonban az ennél mélyebben zajló folyamatok felvetnek - meglehet, sokaknak idegenül hangzó - kérdéseket, amelyek ott vannak a gyülekezeten belüli konfliktusok mögött is. A területi alapon szerveződő gyülekezetek közössége korábban meglehetősen egyenszilárdságú volt értékvilágában, a tekintélyekhez való viszonyában, az egyháztagok egyénicsaládi mozgásterében. A hatvanas évektől kezdődött, előbb nemzedéki jellegű, majd általánossá váló értékszabdaltság, mobilitás, társadalmi-gondolkodási nyitottság azonban mostanára a korábbi természetességet és alternatívátlanságot feloldotta. Nagyon mások vagyunk társadalmi emberként, akik együtt ülünk a templomban; egymáshoz tartozásunkat Jézusban, a keresztényi szeretetközösségben kell tudnunk megélni, hiszen a mindennapjainkban sokan alig találunk közös pontokat. Már említett felmérésünkből is tudjuk, hogy a legtöbb kérdésben egyházunk tagjainak véleménye közel sem hasonló. A család fontosságában értünk egyet leginkább, de a valóságban sokszínűek lettek az egymás mellett élő családmodelljeink (a válások és újraházasodások mozaikcsaládjai, a hagyományossá stilizált „nukleáris” vagyis szülők-gyerekek zártságú kiscsaládok, a későbbi életkorban megkötött házasságok, a meghosszabbodott életkor miatt óhatatlanul átértelmeződő érzelmi közösségek). A többi értékünk között a leginkább elfogadottakat sem osztják harminc-negyven százalékunknál többen. Csak egy példa: éppen annyian tartják az egyházat túlságosan is politizálónak, mint amennyien keveslik a politikai elköteleződést. Ezek persze világi beszűrődések csupán. Egyházunk tagjainak fele azonban még az evangélikusságát, istenhitét is „a maga módján” éli meg. Igen nehézzé vált így a gyülekezeti lelkészek dolga, hiszen prédikációik közönsége, gyülekezeti kezdeményezéseik bázisa többféleképpen is tagolt. Ez óhatatlanul megváltoztatja feladataik hangsúlyát. Az összetartást, a különbözőségek mérséklését, egymás megértését és elfogadását kell segíteniük, ahogyan mondani szoktuk: integratívnak kell lenniük. Á Láthatóan evangélikus címet viselő stratégiánkban megfogalmazott cél, hogy éppen a szervezet- és cscportkonfliktusok terhét vegyük le a lelkészekről, hogy így több energiájuk legyen az ilyenkor igencsak elkélő lelkigondozásra, a teológiai mérséklésre. Mert annál veszélyesebb fejlemény kevés lehet, mint hogy gyülekezeti vitát biblikus eszközökkel vívjanak meg, ördögtől valónak és újratérítendőnek bélyegezzenek a gyülekezeti szervezetről másképpen gondolkodó testvéreket. Ez már nemcsak a tolerancia elvét sérti, hanem evangélikus-protestáns azonosságunkat fenyegető vallási türelmetlenség, szektásság felé vezet. Szervezeti oldalról nézve igazi csőd, de laikusként is megfogalmazható talán, hogy a testvériességgel és a Gondviselésben való közösségünkkel szemben álló pogányság, egyháziatlanság lehet. Ebben a helyzetben a lelkész felelőssége, hogy minden egyéb szervezeti-személyi vitától függetlenül keményen és határozottan megóvja a keresztényi testvériességet, védelmezze a teológiai tisztaságot, megakadályozza az ettől való eltérést. Ha ehelyett szítja az ilyen indulatokat, az bizonyosan nem válik az egyház és a gyülekezet javára, de ellentétes a jó rend fenntartása iránti kötelezettségvállalással is. A tolerancia elvén nyugvó protestantizmus történelmi üzenete és mai továbbélése megköveteli tőlünk mások törvényes kereteken belül maradó egyházi szervezeti törekvéseinek tiszteletét, keresztényi mivoltának elfogadását. Imádsággal kérjük a Jóisten segítségét lelkészeink számára, hogy legyen alkalmasságuk, személyes indulataikon felülemelkedő erejük ebben közreműködni! A szerző az Északi Egyházkerület felügyelője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektorhelyettese
