Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-10 / 10. szám
6 -m 2013. március 10. . ' • ■ < s ' i ' ' *' KERESZTUT^I^ Evangélikus Élet „Csak a bűn és az elesettség felől lehet megérteni az embert...’’ Beszélgetés Bízik László nyugalmazott evangélikus lelkésszel ► Interjúalanyommal már kétszer is járhattam a legutóbbi munkahelyén, soha nem felejtem: a börtönben. Itt azonban sokkal jobban érzem magam. Szép ez az otthon, rendkívüli hangulata van, különösen a zöld növénnyel befutott ablakú kis dolgozószobának, ahol íróasztala, ágya áll, és könyvek, személyes tárgyak veszik körül. Mint egy kis szentély... A körút zaja nem is hallatszik fel, pedig itt lüktet alattunk a forgalmas város. Lakásában beszélgettem Bízik László nyugalmazott evangélikus lelkésszel, aki nemrégiben a Fővárosi Büntetésvégrehajtási Intézet lelkészeként vonult nyugalomba.- Mióta él itt, lelkész úr?- 1946 nyaráról, másfél éves koromból való az első emlékem. A szobám fele hiányzik, lebombázták. Ülök apám nyakában, és a szoba közepéről nézünk le az utcára... Onnan tudom a dátumot, hogy a mai napig megvannak az újjáépítésnek a számlái, az üvegesé, az asztalosé. Ebben a lakásban születtem, nőttem fel, és élek ma is. Mindig nagy megnyugvást jelentett, hogy volt ez az otthon, egész életemben ez volt a bázisom. Akkor is, amikor parókus lelkész voltam, hiszen Pestújhelyen például nem is volt lelkészlakás. Ebben a szobában dolgoztam, ez volt a „barlangom” Isten nagy áldása, hogy itt élhetek ma is, szabadságot ad ez a háttér.- Milyen volt gyereknek lenni itt, az akkor sem kevésbé nyüzsgő, színes, forgalmas Szent István körúton és a környező tereken, utcákon?- Éltem a belvárosi kis csibészek életét. Ebben a házban akkor hetven gyerek lakott, akik nagyjából egyidősek voltak velem! Kijártunk a Dunapartra, a Margitszigetre, a körút mellékutcáiba meg persze a házak hatalmas pincéibe. Egész labirintus van odalenn. Jó volt itt gyereknek lenni, ez egy külön világ. Nagy rollerezésekre emlékszem, focizásokra, némi csibészkedésre... Példáulkaucsukot gyűjtöttünk az ajtókról, pompás füstbombát lehetett ugyanis csinálni belőle. ’56 után meg ott volt a sok lőszer, puskapor...- És a szülei?...- Apám volt az egyetlen olyan vállalatvezető, aki az ötvenes években sem volt kommunista párttag. Az egyetlen az országban! Nem lépett be a pártba. Parasztpárti volt, és meg is maradt annak. Díszpinty. Szentgotthárdon, Sopronban dolgozott, és csak a nyugdíjba menetele után került fel Pestre. Mi jártunk le hozzá hétvégenként. Édesanyám tisztviselő volt, nagyvállalati könyvelő. Később mindenes egy nyomdában, éjjelente meg lottószelvényszortírozó.- Mi vezette a teológiára? Ugye a hatvanas évek elejét írjuk a pályaválasztásakor...- A Deák térnek köszönhető minden. Kékén Bandi bácsinak, Hajónak, Zelmának, Trajtler Gábornak, de benne van Weltler Jenő bácsi és az egész ottani „csapat”. Ott nőttem fel, ott voltam kamasz, ott próbáltam a világra eszmélni ’56 után. Meghatározó volt számomra a Deák tér. Mégis afféle outsiderként választottam végül is a teológiát. Én ugyanis nem voltam papgyerek. Érdekes, hogy édesapám kántortanítóként kezdte, de ezt jó ideig nem mondta el nekem. Már jócskán teológus voltam, másodvagy harmadéves, mikor elárulta, és megmutatta a prédikációit.- De hát miért??- Mert utálta... Csalódott az egyházban, ki is lépett belőle. Hosszú történet. Összekülönbözött az esperesével. Az első világháború után egyszerre lenni az egyházban és ugyanakkor szószólója lenni az egyszerű cselédeknek és parasztoknak - ez lett volna egy faluban a kántortanító dolga. Édesapám Szügyön volt egyébként. Egy faluban, ha nincs éppen ott a pap, a kántortanító esket, temet, prédikál, mindent ő csinál. Tehát mint kiderült, nem igazán jött ki az esperessel. De addig soha nem mondta ezt el nekem, egyetlen rossz szóval nem illette az egyházat. Szóval így mentem én papnak...- Mint egyetlen gyermekétféltette az édesapja?- Bizonyára, de nem akart befolyásolni. Nyilván aggódott. A hitéletünk egyébként érdekes volt: anyám bősz debreceni református volt, apám evangélikus, aki korálokat énekelt, orgonáit. A hangszer mellett nőtt fel. Meghitt belső hitéletetünk kiegészítése volt a Deák téri masszív tréning. Bandi bácsinál - azaz Kékén Andrásnál - konfirmáltam. Mi voltunk az első konfirmanduscsoportja, miután kiengedték a börtönből. Szép emlék, megmaradt máig. A rendőrség elvette a konfirmációi csoportképet, de a fejemben megmaradt. Káldy püspök idején aztán Deák téri segédlelkész lettem.- A teológia mint a hit és a tudomány „kohója” milyen élményt adott?- Nagyon boldog voltam ott. Az etika, szociáletika, dogmatika vonzott a legjobban. Nagy Gyula tanította. Meg is van a doktori dolgozatom, de beadni soha nem volt kedvem.- A börtön kapujáig sőt a zárkák mélyéig még hosszú út vezetett, nemcsak időben, de földrajzilag is...- Szorgalmas gyerek voltam. Mindig hiányoltam, hogy nem veszik figyelembe azt, hogy ki hogy tanult. Magánemberként többször voltam kint Kelet-Németországban, úgy mentem ki ösztöndíjjal, hogy már megvolt a felsőfokú német nyelvvizsgám. Voltam fél évet Svájcban, Bossey-ban. Aztán Angliában angolul tanulni... Mind sokra vitték, akik akkor kint voltak ösztöndíjasok - egyet kivéve: engem. Soha nem akartam semmi lenni. És ez nagyon jó volt! Soha nem motivált a „vagyok valaki, leszek valaki” Nem hiszem, hogy nálam hosszabb ideig - legalább tíz évig - lett volna például bárki is segédlelkész... Összevissza, több helyen. Fasor, Zugló... Ezalatt született Eszter és Zsófia lányunk. Jó volt. Főnökeim - szívesen emlékszem rájuk - vitték a balhét, én meg tettem, ami tetszett. Zuglóban teli templom énekelte torkaszakadtából a Credo együttes énekét, azaz a miénket: „Nálad van-e a fogkeféd? / Lehet, hogy jó lesz egyszer, / Könnyen a sittre vágnak téged is, / Ha nem tetszik a rendszer” - így szólt 1972-ben. Csak hát az összes volt osztálytársam már rég parókus volt.- Aztán csak letelt a segédlelkészi évtized.- A Deák tér után Gödöllőn szolgáltam, majd a fogyatékos gyermekek piliscsabai otthonában. Csodálatos idők! Aztán a válásom után két évre felfüggesztettek az egyházi szolgálatból. Angol-német tanárként éltem azokban az években. A püspököm még hivatalban volt, amikor visszakerültem Budapestre, ebbe a lakásba. Pestújhelyen lettem lelkész, ahogy az előbb említettem, ott nem volt parókia. Kis gyülekezet volt. Be akarták olvasztani Zuglóba, de nem engedtem meg. Száztizenegy emberrel vettem át a gyülekezetét. Amikor elmentem, úgy hat-nyolc év múlva, dupla ennyien voltak. Minden fillért felújításokra költöttünk! Nincsenek véletlenek: az iskolában, a hittanórán nagy előnyét éreztem annak, hogy éppen ugyanabban a kerületben voltam gimnáziumi nyelvtanár, ahol később lelkész lettem. Bőven a rendszerváltás előtt voltunk, és az történt, hogy kirúgtak a gimnáziumból, amikor megtudták, hogy pap vagyok. Összehívták egy vasárnapi napra az iskolaigazgatókat a XV. kerületben, és úgy döntöttek, hogy mennem kell... Másnap reggel már nem engedtek tanítani, mondták, hogy „köszönjük szépen”.- De hogy bukott le...?- Akkor én már lelkész voltam a kerületben, de csak az osztályom tudta, az igazgató nem. Bejött egy bácsi az előző héten, hogy „azt az angoltanárt keresem, aki eltemeti az apámat”. A portás felküldte az igazgatóhoz. Én voltam az egyetlen férfi angoltanár... így buktam le. Később, amikor a hittanóráknak csináltam propagandát, már tárt karokkal fogadtak az igazgatók. Amikor mint tanárt elküldték, nem szóltam semmit. De nagyon jó „utóíz” maradt bennem a tanítás után még így is.- Nem csak tanított, mással is foglalkozott...- Szociális munkát végeztem a Kőbányai úti hajléktalanszállón. Az volt Magyarország legnagyobb ilyen szállója. Ennek voltam a vezetője. Rengeteg hajléktalan, éjszakai menhely, férfi-női szálló. Ez állami intézmény volt, nem is tudták, hogy lelkész vagyok. Akkor persze sokkal kevesebben voltak a hajléktalanok, mint ma, és más volt a társadalmi összetételük. Egyik helyről dugdostuk őket a másikra, ahol épp felszabadult egy hely, oda betettünk rögtön valakit. Igazából nem tudtuk megoldani a helyzetüket. Ezt kudarcnak érzem. Szerettük volna valami módon rehabilitálni őket - no de hogy lehet azt rehabilitálni, aki soha nem volt habilitálva? Most Nyíregyházán van az egyháznak egy ilyen otthona, de úgy érzem, kellenének még többen is, akiknek ehhez van affinitásuk, akik rászánják az életüket. A máltaiak jól csinálják ezt.- Itt részben már megismerte azt a világot, az emberi nyomorúság sűrűjét, amelyhez később még több köze lett. De ne szaladjunk be a börtönbe, „csak” el Dél-Amerikáig...- Előtte még a Diakonia című periodika segédszerkesztője, majd - egy napig - szerkesztője lettem. Aztán az akkori püspök megszüntette a lapot. „Nincs pénz” - mondta. Erre a főváros felvállalta a lap egyéves teljes költségét. (Aki tette, az ma polgármester.) „Akkor se lesz lap!” - így szólt a püspök. Fájdalomdíjként Venezuelába pályázhattam családostul négy évre lelkészi szolgálatba. Az ottani magyarok a tenyerükön hordták az egész családot. Józsa Jutka, a feleségem papné lett, Hanna lányunk a másodikat járta a német iskolában.- Leszállt a gépről...- . ..és gyönyörű idő volt, negyven fok. Itthon a februári mínuszok, ott kiléptünk a repülőből, és ragyogott a nap. Caracas jó nagy város, ötmillió ember, nagy zsibongás, nagy lezserség, egész más szokások. Igen szerettük mind a hárman! Végül hosszabb ideig maradtunk kint, mint amennyire a szerződésem szólt.- Le lehetett volna ott élni egy életet?- Nagyon is! Én maradtam volna - a család inkább hazavágyott. Csodálatos idők voltak, bejártuk az egész országot. Szétszóródva élnek ott a magyarok, persze nagy többségük a fővárosban. A német, spanyol, skandináv, lett és magyar nyelvű gyülekezet együtt volt ott egy amolyan belső centrumban, amely ezelőtt negyven évvel még a város széle volt - ma a város közepe. A caracasi „Rózsadomb" ez, gyönyörű hely, gyönyörű templommal. Nem tudom, mi van most arrafelé.- Nem tért vissza Caracasba?- Nem. A magyarok jönnek haza, merthogy itt is, ott is megváltozott a politikai helyzet. Kinti gyülekezetem sok tagja is hazatért azóta az óhazába. Csak velünk együtt jöttek vagy tizenhatan! Nagyon rossz lett volna átélni az ottani fordulatot. Abszurd lett volna az itteni szocializmusból a kommunizmusba kerülni.- Filmjelenetek jutnak most eszembe: volt lehetősége Venezuelában börtönben járni?- Igen - de fogalmam sem volt, hogy valaha ez lesz a mindennapom. A konzul révén látogathattam meg magyar fogvatartottakat. Drogügyek miatt ülnek a legtöbben. Olyanok a zárkák, hogy csak a rácsok vannak, fal nincs, be lehet látni. Nagyon meleg van, szörnyű körülmények... Judit megnézett egy fickót, a zárkájában voltak vagy húszán. Kikerült, aztán rá két napra azt láttuk a tévében, hogy betört oda egy kommandó, bedobott három kézigránátot. Az összes drogcsempész ott maradt: csak fejek, karok, lábak...- Hazatérve érte a felkérés a börtönlelkészi szolgálatra - hogyan fogadta? Járatlan úton kellett elindulnia 2000-ben.- Belevágtam. Korábban az egyházat nem foglalkoztatta a börtönpasztoráció. A Markó utcában kezdtem - innen három percre. Minden történelmi felekezet adott szolgálattevőt. Főállású lelkészként egymagám kezdtem a fővárosban. Az első időkben rengeteg harcot megharcoltam. Nem akartam semmiképpen sem „hivatásos” lenni, mint például a tábori lelkészek. Nem állnék meg a fogvatartott előtt, ha én is „smasszer” lennék! Neki smasszer az orvos, az irodista, a pszichológus, hát legalább a lelkész ne legyen az! A csibészek szemében ez sokat jelent.- Ez tényleg ennyit számít?- Hát hogyne! Az egyetlen ember, akivel őszinték lehetnek! Nincs senkijük, semmijük a lelkészen kívül - állandóan hazudnak. Az ügyvédnek, a bírónak, a cellatársuknak, a családjuknak. A lelkésznek nem. Pontosan tudom. Másodszorra, harmadszorra már mondják az igazat. Mert engem köt a titoktartás.- Láttam a börtönben jártamkor, hogy köszönő levelezőlapot is írnak Önnek.- Ezek az emberek ugyanolyan esendőek, mint mi vagyunk. De az igazság általában nem érdekli a kívülállókat, csak a paragrafusok. Van viszont egy ember, a lelkész, aki által ők olyan elfogadással találkoznak, amilyennel talán soha többet az életben nem. Teológiailag jól körülbástyáztam magam azzal, hogy más az emberi alétheia - „igaz, derék, jó” ezt jelenti a görög szó -, és más az Isten igazsága, a dikaioszüné. A kegyelem emberi szempontból igazságtalanság - mert ingyen van, grátisz! A kegyelem mindig igazságtalanság! Itt lehet lenyűgözni az embert az Isten jóságával. Ő nem az ember alétheiáját nézi, annak igaz vagy hamis voltát, hanem a dikaioszüné, az isteni kegyelem alapján dönt. Nem az a valaki, aki valaki, hanem az, aki senki. Márpedig ott bent az ember rengeteg „senkivel” találkozik. Bejön például egyszer egy fogvatartott a Markóban az irodámba, egy órán át beszél hozzám, mondja, mondja, majd kimenet közli: „Köszönöm, legközelebb is jönnék, lelkész úr, mert olyan jót beszélgettünk!” Egy árva szót sem szóltam, csak hallgattam őt! Nemcsak a betegségem folytán, hanem az attitűdöm is olyan lett, hogy meg kell hallgatnom a másikat, egyszer, kétszer, százszor, és csak utána mondani neki óvatosan néhány szót. Nem lerohanni nagy igazságokkal. Régen krokodil voltam, nagy szájjal, kis füllel, mára nyúl lettem, kis szájjal, nagy fülekkel.- Hogyan tudta a munkanap végén letenni a terhet?- Kiléptem a börtönkapun, és három perc múlva itthon voltam. Egy másik világban. És kikapcs.- Ilyen egyszerű?- Igen. Muszáj volt, mert másként belebolondultam volna.- Nem bánta meg hogy vállalta?- Soha! Kizárólag a bűn és az elesettség felől lehet megérteni az embert. A lutheri „theologia crucis” a kereszt teológiája erről szól. A börtön nem megoldása a bűnnek. Egyébként pedig jó idők voltak a börtönbéli szép napjaim. Rengeteg nagyszerű emberrel ismerkedtem meg bent. ■ Kőháti Dorottya Bízik Lászlót (képünk jobb szélén) utolsó munkanapján Schmehl János parancsnok és helyettesei búcsúztatják a Markó utcai börtön kijáratánál...
