Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-02-17 / 7. szám
Evangélikus Élet evangélikus élet 2P13. február 17. .*■ 3 Vitorlát bontó felnőttképzés Konzultáció az Evangélikus Hittudományi Egyetemen ► Egyházunk felnőttképzésének helyzetét és jövőjét tárgyaló konferencia helyszíne volt február 6-án az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE). Az intézmény a tervek szerint magának az evangélikus felnőttképzésnek is otthont ad majd. A hallgatóságot is együtt gondolkodásra hívó, sokszínű program Bak Péter felnőttképzési ügyintéző (képünkön) moderálásával zajlott. Közös énekléssel keretezett kezdőáhítatában az egyetem rektora, dr. Szabó Lajos Lk 13,18-21 alapján a „Jézus tanítása maga a felnőttképzés” gondolatot állította a középpontba. A mustármag és a kovász példáján bemutatva a Jézussal való találkozás, az igazi dialógus lehetőségének nevezte a tanulást. Borosán Beáta, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) Szakképzési és Felnőttképzési Osztályának vezetője bemutatta, mi a helyzet ma a szakképesítések területén. A gazdaság állapota folytán - mondta - az Országos képzési jegyzéket kénytelenek voltak ötven százalékkal csökkenteni. Majdnem áldozatul esett a redukciónak az egyházzenész képesítés is, holott ez az egyetlen, hittudományi egyetemen szerezhető képzettség, amelyet a munkaerőpiac is elismer. A szakképzési és felnőttképzési osztály az „életen át tartó tanulás” eszméjét követve dolgozik egy úgynevezett seniormentor programon. Ennek egyik része - amely már néhány intézményben sikeresen működik - az idősek iskolai képzésbe történő bevonása. Működik egy nyugdíjasakadémia is, ahol a programban részt vevők saját érdeklődési területüknek megfelelően kapcsolódhatnak be a közös tanulásba. A 20ii-es köznevelési törvény után a minisztérium illetékes osztálya hídprogramok megvalósításába kezdett, amelyek segítségével minél többeket igyekeznek visszavezetni a munkaerőpiacra. A felnőttképzés kidolgozásával a közoktatásért felelős államtitkárságot bízták meg. 2014 és 2020 között új stratégiát kívánnak életbe léptetni. A csupán nyolc általánost végzett felnőtteknek a tervek szerint tematikus hétvégék keretében nyílik majd lehetőségük a hiányzó alapkompetenciák pótlására, közel hatvan részszakképesítés megszerzésére. A program szervezői emellett azonban az erkölcsi nevelésnek is hangsúlyt kívánnak adni. Az új felnőttképzési törvény jelenleg a parlament előtt van. Az osztályvezető asszony jókívánságai után Bak Péter tartott prezentációt a felnőttképzés egyházunk életében nyomon követhető alakulásáról. A felnőttképzés előfutárainak mondhatók az EKE-bibliaiskola és a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület által szervezett konferenciák. Különösen fontos tényező a szarvasi (Ótemplomi Szeretetszolgálat) népfőiskola munkája. Mérföldkőnek tekinthető az evangélikus presbiterek országos találkozója, a 2009- ben útjára indított EPOT, ahol egyértelmű igényként fogalmazódott meg a felnőttek, elsősorban a presbiterek képzése. Bak Péter kiemelte a felnőttképzés ötletadóinak munkáját, többek között D. Szebik Imre nyugalmazott püspök tevékenységét, aki a gyülekezetimunkatárs-képző tanfolyamok elindítójaként s mind a mai napig szervezőjeként végzi fáradságos munkáját. Az igényt legelőször Fabiny Tibor, a Magyarországi Luther Szövetség elnöke artikulálta 2008. november 3- án mondott beszédében. Kocsis Istvánnak, egyházunk országos irodája pályázati referensének tanulmánya is iránymutató volt, amelyben a felnőttképzés szakmai koncepcióját fejtette ki, továbbá Pángyánszky Ágnesnek, az EHE doktoranduszhallgatójának publikációi is jelentősek a témában. Mára már az ehhez a képzési formához szükséges akkreditációt is megszerezte egyházunk, így tavaly november 25-től felnőttképzési intézményként is működik. A megkezdett folyamat továbbfejlesztéséhez célszerű lenne csökkenteni a személy - és helyszínfüggőséget és tisztázni a költségvetésre vonatkozó kérdéseket is. A továbblépéshez a már megteremtett keretek tartalommal (képzések és célok) való feltöltése az elsődleges feladat - mondta a felnőttképzési ügyintéző. A konferencia folytatásaként ennek szellemében zajlottak a kiscsoportos beszélgetések. Három témakörrel foglalkozhattak a résztvevők három moderátor vezetésével. A hitépítő programokról Pángyánszky Ágnessel, a kompetenciaépítő programokról Fábri Györggyel, az Északi, a közösségépítésről pedig Mészáros Tamással, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület felügyelőjével folytathattak diskurzust az érdeklődők. A csapatok szóvivői később negyed órában ismertették dialógusuk gyümölcseit. Nagy ívű, rendszerbe foglaló igyekezet, még több kérdés jellemezte a lelkes összefoglalókat. Kreatív ötletek is elhangzottak. Kocsis István például elárulta csoportjának, hogy a konferencia és az evangélikus egyházi felnőttképzés feje, Bak Péter vizsgázott vitorlásoktató is - ennek kapcsán felvetette, hogy vitorlázni vágyó gyülekezeti tagokat lehetne toborozni vitorlája alá. Az egyház belső kapcsolati tőkéje igen gazdag, de nem használjuk ki - állapították meg a résztvevők. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke a lifelong learning, vagyis az élethosszig tartó tanulás eszméjét illusztrálva négy alakot idézett meg beszédében. Rabbi Akiba nyolcvanéves korában tanult meg írni-olvasni unokájával, aztán a zsidóság egyik legelismertebb írástudója lett. Nikodémus, a tekintélyes farizeus titokban kereste fel Jézust, és kérdéseket tett fel neki, mert meg akarta érteni. A püspök szerint a jobb lator története is azt példázza, hogy „soha nem késő” Az utolsó megidézett pedig Bucski Manci néni volt, a nemrég elhunyt siófoki pénztáros hölgy, aki önzetlen szeretetével és egyházért folytatott munkálkodásával lehet példaadó. A püspök szavait követően Bak Péter foglalta össze a nap tapasztalatait. Megköszönte a jelenlevők aktív hozzájárulását a feladatok felvázolásához. Az elkövetkező napokban, hetekben sor kerül az itt elhangzottak feldolgozására és rendszerbe foglalására - jelentette ki -, feltérképezik azokat a képzéseket és képzési elgondolásokat, amelyek a konferencia révén váltak ismertté. Valamennyit olyan formába lesz szükséges szerkeszteni, hogy majd egy felnőttképzési katalógus részeként kerülhessenek az egyház nyilvánossága elé. A felnőttképzési ügyintéző elképzelése szerint az együttműködés alapja a jelenlevők adatait tartalmazó levelezőlista, amelyre már az elkövetkező napokban kiküldi a konferencián bemutatott anyagokat és a hivatkozott cikkeket. így válik majd lehetségessé a résztvevők hozzájárulása a felnőttképzés fejlődéséhez a jövőben is. A zárszót Kákay István országos irodaigazgató mondta. Elsősorban a felnőttképzés szervezését elindító Varga Mártának és Buda Annamáriának, az országos iroda nevelési és oktatási, illetve diakóniai osztálya vezetőjének munkáját emelte ki. Az úti áldást iß. dr. Hafenscher Károly, a zsinat lelkészi elnöke adta az útra kelő közönségnek. ■ Kinyik Anita Kényszerpihenő Nem szeretjük, ha valami váratlanul keresztezi utunkat, felborítja terveinket, átrendezi programjainkat. Életünk útját járva persze meg-megtapasztaljuk, hogy vannak kényszerhelyzetek, amikor kicsúszik kezünkből az irányítás. Egy váratlan betegség látogatott meg engem is, éppen az ökumenikus imahéten. Borzasztó kínos volt hetekkel, hónapokkal korábban lekötött és eltervezett alkalmakat az utolsó pillanatban lemondani. Átéreztem, milyen kellemetlen ez a házigazdáknak és azoknak a kollégáknak is, akiknek helyettesítőként kellett beugraniuk. Az ismert közmondás a kényszerhelyzetek előállásáról így szól: „Ember tervez, Isten végez...” Ez megérne egy mélyebb teológiai elemzést, erre azonban ebben az írásban nyilván nem vállalkozhatom. Az mindenképpen elgondolkodtató, hogy kényszerpihenőink általában kérdéseket vetnek fel bennünk, amelyekre válaszokat keresünk. Isten életünkbe való direkt beavatkozásainak gondoljuk ezeket, vagy esetleg meglátjuk bennük életvitelünk, aktuális döntéseink következményeit is? Mit tanulunk belőlük, mit értünk meg, mit látunk általuk másként? Tizennégy éves koromban egy iskolai tornaórán focizás közben eltörtem a lábamat. Annak a napnak nemcsak a dátuma, de sok részlete is rögzült bennem. Például az, hogy életem egyetlen mentőautós kalandját miként rontotta el, hogy a kora tavaszi út tele volt kátyúkkal. A Lajoskomáromtól Székesfehérvárig tartó utazás nagyon hosszúnak tűnt. Minden döccenő szúrós fájdalmat jelentett a lábamban. Miután megkaptam a gipszcsizmámat, még aznap haza is vittek. Házon belül fél lábon ugrálva próbáltam közlekedni. Iskolába járáshoz mozgássérült testvérbátyám tolókocsiját kaptam kölcsön. Emlékszem, milyen nehezen viseltem a kiszolgáltatottságot. Készült egy családi fénykép abban az időszakban. Otthonunk teraszán ül együtt a család néhány tagja. Többek között én is a begipszelt lábamat felpolcolva, mellettem a bátyám a tolókocsijában. Ott és akkor rövid időre sorstársak vagyunk. Ez a pillanatkép nagyon sokszor eszembe jut. Az én lábamról hat hét után levették a gipszet, lassan visszatért bele az erő. Sokat focizhattam vele középiskolásként, a teológusévek alatt a jól ismert „dühöngőben” vagy a katolikus és református teológusokkal, de hittantáborokban a gyerekekkel, sőt néhányszor még - immár lelassulva - püspökként is a győri péterfys tanárokkal. A bátyám viszont tizennégy éves kora óta, már több mint négy évtizede folyamatosan tolókocsijához kötötten, mások segítségére szorulva él... A kényszerpihenők kibillentenek. Új nézőpontból láthatjuk környezetünket vagy akár a saját életünket, helyzetünket. Olyasmit is észreveszünk, amit előtte nem. Ajándékká válik az, ami azelőtt fel se tűnt, mert természetes volt. Talán felelősség is ébred bennünk, hogy az Istentől kapott ajándékainkkal egymás segítésére és javára éljünk. Az ökumenikus imahéten kapott kényszerpihenőnek is több hozadéka volt. Egyrészt megtapasztaltam, hogy nélkülem is minden szépen, ékes rendben ment. Köszönettel tartozom azoknak a testvéreknek, akik a szolgálatok ellátásában kisegítettek. Köszönöm nekik. Másrészt a betegágyon nagyon sokak szeretetét is megtapasztaltam. Megható, hogy az egyház jó családként tudja hordozni rászoruló tagjait. így hordozott engem is. Átéltem, és erőt adott az emberek jóindulatú érdeklődése, és hogy nagyon sokan hordoztak imádságukban. Kaptam egy kis időt olvasásra, kikapcsolódásra, pihenésre - és persze egyházi gyakorlatunk végiggondolására is. A kényszerpihenő a pihenéshez való egyházi viszonyulás kérdését is felvetette bennem. Néha talán a szükséges pihenők elmaradása miatt kopogtatnak be hozzánk a kényszerpihenők. A „menedzserbetegségként” jegyzett tünetegyüttes a folyamatos készenléti helyzetben, elsősorban a folyamatos stresszben élő emberek között szedi áldozatait. A lelkészi szolgálatban állókat (különösen a hivatásukat komolyan vevőket) valóban fenyegeti ez a veszély. Nemcsak a folyamatos és sokirányú terhelés és stressz miatt, hanem mert az egyházban fals módon idealizálódott a szolgálat oltárán való önkizsákmányolás. Idős lelkészkollégától hallottam - büszkén mesélte -, hogy ő negyvenévi szolgálata alatt soha nem volt szabadságon... Sok rossz példát lehetne mondani arra, hogy a gyülekezet pásztorolásának felelőssége közben nem egy lelkész elhanyagolta magát és a családi kapcsolatait is. Sajnos ennek nagy ára van. Rámehet az egészség, de a család, sőt még a szolgálat hitele is! Ifjúkoromban sokat kerékpároztam. Akkor tanultam meg a nyeregmagasság beállításának bölcsességét. Ennek lényege: a nyerget úgy kell beállítani, hogy tekerés közben a lábunkat ki tudjuk nyújtani. Menet közben ugyanis ez egy kis pihenési fázisnak felel meg. Ettől az alig észrevehető apróságtól, a kis pihenéstől lényegesen megnő a teljesítmény. A bibliai teremtéstörténetben azt olvassuk, hogy Isten a teremtés hatodik napja után megpihent (íMóz 2,2). Az ószövetségi tradíció ezt egyfajta mintaadásként értelmezte, amelyet az embernek is követnie kell. A Tízparancsolat „szenteld meg az ünnepnapot” (2MÓZ 20,8) parancsát szigorú munkaszünetként értelmezték. Az Újszövetséget olvasva ta-ÉGTÁJOLÓ Ián van, aki meg is ütközik azon, hogy Jézus korában a szombatnapi munkatilalmat milyen szigorúan próbálták betartani és betartatni. Isten igéjében a testünket és lelkünket védő szándékát érdemes felfedezni. Nekünk, egyházi szolgálatban állóknak is komolyan kell ezt vennünk! Mi, akik hétvégén és ünnepnapokon is szolgálatot teljesítünk, nem állunk Isten törvényei felett. Testi és lelki pihenésre, erőgyűjtésre, töltekezésre nekünk is szükségünk van. Ezért kollégáimat, hittestvéreimet és magamat is a munka és a pihenés egészséges egyensúlyának keresésére bátorítom, hogy Istennek lehetőleg ne kelljen elmulasztott pihenés miatt kényszerpihenőre küldenie minket! Szemerei János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
