Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-02-17 / 7. szám
Sv x . • % . , . • ► . . . . 2 -m 2013: febFuäf 17. ' ‘ forrás ~ Evangélikus Élét BÖJT 1. VASÁRNAPJA (INVOCAVIT) - JÓB 1,8-22 Jóbtól Jézushoz Oratio oecumenica Örökkévaló Atyánk! Hozzád kiáltunk, halld meg könyörgésünket! Segítségért esedezünk, kérünk, mutass utat nekünk. Hozzád fordulunk a böjti időben, mikor bűneink mélységével szembesít igéd, és hirdeti Fiad határtalan szeretetét, aki még a sátán kísértéseinek is ellenállva véghezvitte megváltó munkáját. Kérünk, add, hogy a kísértő feletti győzelme nekünk is erőt adjon kísértéseink közepette, hogy mindenkor a te utadon járjunk, és hűségesen cselekedjük akaratodat. Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked azért, hogy naponként gondot viselsz rólunk, és körülveszel minket szereteteddel. Hisszük és valljuk, hogy minden gyermeked értékes számodra, Urunk, mégis oly sokszor aggódunk a holnapért. Bocsásd meg kicsinyhitűségünket, és taníts meg önmagunkon túl is meglátni világodat. Kérünk, figyelmeztess, ha kenyérgondok vagy az anyagi javak utáni hajsza miatt távolodni kezdünk tőled, és vezess vissza arra az útra, melyet kijelöltél számunkra. Könyörgünk hozzád a teremtett világért, add, hogy parancsod szerint bánjunk vele, hiszen ránk bíztad. Segíts, hogy - amíg nem késő - rendbe hozhassuk mindazt, amit leromboltunk belőle. Segíts, hogy észrevegyük: felelősséggel tartozunk rendjéért és épségéért. Hálát adunk neked szent igédért, amely segít eligazodni életünkben, munkánkban, tanítványságunkban. Add, hogy ne csak halljuk, de éljük is, amit üzen számunkra. Adj erőt, kitartást, reménységet mindazoknak, akik evangéliumod szolgálatában állnak. Segítsd őket, hogy munkájuk nyomán épüljön egyházunk, épüljenek gyülekezeteink. Küldd el Szentlelkedet a téged keresőkhöz és azokhoz, akik közömbösek, hogy hitet ébresszen a szívükben. Kérünk, Urunk, ajándékozd nekünk a szív és a szó böjtjét. Tudjunk hallgatni, ha szükséges, elhallgatni, ha csak a magunk igazát védi ajkunk, és meghallgatni a közösségre és megértésre vágyó embertársainkat. Segíts lemondani kedvteléseinkről is, ha időnk, erőnk, figyelmünk odaszánásával így a másik terhén könnyíthetünk. Mutass utat a menny felé, ahova tartunk. Örök országod jövetelét várva könyörgünk azokért, akik a magány, a szenvedés, a gyász és a halál terhei alatt roskadoznak. Könyörgünk azokért is, akiket természeti katasztrófák sújtottak, s akik gondjaik, problémáik miatt nem tudnak rád figyelni. Kérünk, légy velük, áraszd rájuk áldásodat, kegyelmedet, hogy a bajok közepette is ki tudják mondani: „Én Uram, én Istenem!” Urunk, kérünk, vezess bennünket tovább böjti utunkon, és segíts bennünket is a te utadon járni, hogy elnyerjük kegyelmedet a te Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus érdeméért. Ámen. Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. Tivaneélikus Élet®Evans* ^ Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében Iván (a legműveltebb Karamazov fiú) elméleti beszélgetést folytat öccsével, Aljosával (a legtisztább lelkű, szent életű Karamazov fiúval). Iván az „örök kérdéseket” feszegeti, és egyszer csak eljut az egyik legfájdalmasabb témához, a kisgyermekek szenvedéséhez. Hangsúlyozza, hogy a felnőttek esetében érti a szenvedés tényét, a felnőttek - úgymond - megérdemlik a szenvedést, mert „ettek az almából, sőt most is eszik azt”. így fejezi ki Iván a felnőttek bűnösségét, de nem tud mit kezdeni a gyermekek szenvedésével, mert „ők még semmiben sem bűnösök” Rettenetes példát idéz: a földbirtokos tábornok egy falka vadászkutyával tépetett szét egy alig nyolcéves cselédgyermeket, mert az véletlenül kővel eltalálta a tábornok egyik kopójának lábát. A történet borzalma - meséli Iván -, hogy „a kutyák cafatokra marcangolták a gyermeket”. S Iván ezzel fejezte be hosszadalmas fejtegetését: „Én semmit sem értek!" Böjt első vasárnapján elcsendesedve állunk meg a negyvennapos böjti időszak lelki kapujában, és a zsoltár szavai szerint „segítségül” hívjuk az Urat (91. zsoltár), mert az egyházi esztendő olyan időszakát kezdjük meg, amikor valóban nehezen emészthető kérdésekkel szembesülünk. Jób könyvének segítségével ma a rejtélyes szenvedés megrendítő valóságával. Mi a rejtélyes és megrendítő? Az, hogy itt nem általánosságban a szenvedés a téma, hanem - és ez a rejtélyes - az igaz ember érthetetlen szenvedése. Ha Ivánt a gyermekek szenvedése indítja lázadásra (Lázadás a címe az említett résznek a regényben), mert a kisgyermekeket ártatlannak tartja, akkor Jób könyve egy olyan földi főszereplőt mutat A VASÁRNAP IGÉJE be, aki - a könyv ihletett szerzője szerint - többszörösen igaz és páratlanul istenfélő ember. Iszonyú illusztráció, ahogy jönnek a hírnökök, és egymás után számolnak be a halálos csapásokról. Kifulladva jön az első hírnök, hozza a hírt a rablásról, a legények legyilkolásáról. Még be sem fejezte, érkezik a második, és pusztító tűzről olvasunk; közben máris itt a harmadik, jelenti, a tevék is odavannak emberestül. Még beszél, amikor a következő azt adja hírül, hogy meghalt Jób minden gyermeke. És ekkor elhangzik Jób részéről a sokszor idézett kijelentés, amelyre csak egy mélyen hívő, Istenében határtalanul bízó ember képes: „Áldott legyen az Úr neve!” Jób még ebben a helyzetben sem vétkezik. A lelkész itt befejezi a textus felolvasását, a gyülekezet tagjai helyet foglalnak, és rémülten mérik fel lelki helyzetüket, hogy márpedig erre a lelki hőstettre közülük senki sem lenne képes. De fordítsuk el a figyelmünket magunkról, és ne magunkat vessük össze Jobbal, hiszen alázattal bevallhatjuk: a felsorolt szenvedések közül a legkisebb is összeroppantana bennünket. Ám böjt első vasárnapján arról van szó, aki még Jóbnál is igazabb, feddhetetlenebb, tisztább volt, mert igei megállapítás szerint teljesen bűntelen volt (bár „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt” - Zsid 4,15). Jóbról tehát fordítsuk figyelmünket Isten Fia, Jézus felé, aki nem hasonítható össze Jób nemes emberi alakjával, mert tudjuk, hogy istenfiúi létében minden tekintetben felette áll Jóbnak. Böjt első vasárnapjától kezdve az egész böjti időszak alatt arra készülünk, hogy majd a nagyhéten magunkba szállva, bűnbánattal kövessük lélekben azt a názáreti Jézust, aki Isten Bárányaként magára vette a világ bűneit, bár örök isteni léténél fogva neki semmilyen bűne nem volt. Keresztelő János tanít bennünket (Jn 1,29 kk.) arra, hogy Jézus „hordozza a világ bűneit”. Saját bűne nem volt, de magára vette szent ártatlanságában a mi bűneinket, hogy felszabadítson minket e rettenetes teher alól. A szakértő bibliatudósok a mai napig vitatják Jób könyve keretelbeszélésének történetiségét, és mint lenni szokott, ellentétes állítások feszülnek egymásnak. Talán a legelterjedtebb felfogás az, hogy ez a kerettörténet költőien drámai bevezetés a következő fejezetekhez, ahol a szenvedő Jób értetlen barátaival vitatja meg az emberi lét nagy kérdését, az igaz ember szenvedését. A barátok kétségbe vonják, hogy egyáltalán lenne igaz ember, szerintük Jób is titkol valamit, jobb lenne, ha magába szállna. Nekünk itt és most, böjt első vasárnapján nem kell állást foglalnunk e diskurzusban, de érzékelhetjük, mennyire messze, a názáreti Jézus háta mögött áll Jób. Bármennyire tiszta és igaz ember is Jób (a könyv bizonyságtétele szerint), mennyivel inkább más minőség Jézus! Jóbot a sátán Istennél vádolja be, Jézust személyesen kísérti, próbálgatja (Mt 4,1—11: a napi lekció). De semmiképpen se bonyolódjunk bele egy okoskodó satanológiába, mert az elméleti okoskodás helyett sokkal fontosabb felfedeznünk a magunk számára - böjt első vasárnapján - a Jób és Jézus történelmi személye és szenvedésük értelme közötti különbséget. Jób esetében a lényeg - és ez akár lelki házi feladatként is értelmezhető -, hogy a hosszas vita után maga Isten szólal meg, és rendezi Jób ügyét, aki kitartóan várta is Isten megszólalását. De Jézusnál sokkal többről van szó! Jóbra váratlanul szakad rá a szenvedés, és tehetetlenül viseli, nem is tud mást tenni. Jézus azonban Isten Fiaként önként vállalja a szenvedést, hogy ezzel bizonyságot tegyen a hitetlenkedő ember számára Isten menteni akaró szeretetéről, kegyelméről. Jób ember, a názáreti Jézus Isten Fia és emberfia egyszerre, és így vállalja azt a sok fizikai és lelki fájdalmat! Nagy tisztelettel vagyunk Jób iránt, de teljes figyelmünkkel forduljunk oda Jézushoz, és ragyogjon fel számunkra, hogy mit tett ő értünk önként és csupa szeretetből. Jézus szenvedése és kínhalála a mi megváltásunk, bűnbocsánatunk és örök üdvösségünk. így készüljünk a nagyhétre, hogy boldog feltámadási ünnep legyen a szívünkben is, s mindenek végén a valóságban is. ■ Ribár János Imádkozzunk! Drága Jézus, köszönjük neked mindazt, amit értünk tettél, a betlehemi jászoltól a golgotái kereszten át feltámadásodig és mindörökre! Ámen. Közösségépítés a zenén és az imádságon keresztül ► 1996 hetvened vasárnapján kezdődött a kelenföldi imádságos istentiszteletek hetenkénti gyakorlata. Most ebbe a munkába tekinthetünk be. Hálásan emlékszem vissza a kezdetekre, amikor fiatal felnőttként kerestük a módját, hogyan mélyíthetjük el a húsvétvárás időszakának gyakorlatát. Ahhoz nem kellett különleges liturgikus érzékenység, hogy tudjuk: hitünk alapja a nagypénteki esemény, az „elvégeztetett” felszabadító valósága, Krisztus váltsághalála. S hiába tette aszottá a haszonelvűség kora az evangélikus liturgiát, hiába korlátozta az államszocializmus a gyülekezeti életet, s hiába igyekeztek még tanítóink is néha nevetségessé tenni az elmélyülés és imádat gyakorlatait - azt az ismeretet, hogy Jézus áldozattá tette magát értünk, mindez nem tudta elhomályosítani. A kelenföldi ifjúság és énekkar bázisán formálódtak az első zsoltározó istentiszteletek, eleinte csak böjtben és a nyári táborokban, majd adventben is. Többrétegű öröm és elégedettség forrása lett ez a kezdeményezés: 1) méltó formát találtunk a közös imádsághoz; 2) a formai igényesség hitelesebbé tette igyekezetünket; 3) széles kapu tárult a liturgián keresztül minden idők keresztyénéi felé. 1) A közös imádság a gyülekezet egyik alaptevékenysége, s nem minden korosztálynak természetes az egymás előtti teljes önfeltárás. Nem is célja ez a gyülekezeti életnek, közösen imádkoznunk mégis elengedhetetlen, ha élő gyülekezetei képviselünk. 2) Tudtuk, hogy az imádság „elfogadottságát” nem befolyásolja a formája. A dadogó szó nem kisebb súlyú az Úr előtt, mint a teológiai bölcselkedéssel átitatott körmondat, mégis nekünk, az imádkozóknak fontos, hogy a tőlünk telhető legnagyobb odaszánást tanúsítsuk. 3) Ajándék, hogy részesévé lehettünk a zsoltározva imádkozok téren és időn átnyúló nagy közösségének (azt formát használjuk, amelyet reformátor eleink fontosnak tartottak megőrizni a középkori liturgiából). A két nemzedékkel előttünk járók örömmel emlékeztek vissza arra, hogy ifjúsági vezetőjük, Bottá István hogyan tartotta össze őket zsoltározó istentiszteletekkel. S közösségbe kerülhettünk még saját kortársainkkal, a katolikus liturgikus mozgalmak fiataljaival is, mert úgy tetszett Istennek, hogy ezekben az években a hagyományőrzés és -felújítás eszközével szólongassa az ifjúságot. A kilencvenes évek elején tehát még csak adventban és a böjti időben volt zsoltározó istentisztelet Kelenföldön, amikor 1995 végén Dobszay László professzor szervezőmunkájának köszönhetően felkérést kaptunk, hogy terjesszük ki ezt az istentiszteleti formát a munkaév egészére. Református kollégámmal, Bódiss Tamással állítottuk össze a ma is használatos rendet, s kezdtük a szolgálatot kottaolvasásban járatos fiatalokkal. így született meg a Fővárosi Protestáns Kántorátus. Ferenczi Ilona alapvető kutatásai és hasznos CANTATE Eged Klen diczerűnc. közreadásai adták a megszólaltatott anyag legnagyobb részét; ezt saját ismereteink szerint bővítettük korálokkal, genfi zsoltárokkal, többszólamú kórustételekkel. Az imádságos istentisztelet egyik súlypontja a zsoltározás: recitálva énekeljük a bibliai szöveget vagy - Szenei Molnár Albert szavaival - a verses változatot (genfi zsoltárok). Az igeolvasás, igehirdetés természetesen az egyházi évhez kötődik, és ezt erősíti meg az ünnep éneke (korái és feldolgozása) s a díszes, többszólamú motetta is. Az esti imádság állandó eleme Mária hálaéneke, a Magnificat. Általános könyörgés, áldás és esti ének zárja az alkalmat. Az énekes szolgálattevők másfél órával az istentisztelet kezdete előtt gyülekeznek össze. Lendületes munkával, oldott hangulatban telik a készülés ideje, s az istentisztelet komolysága csak erősíti a közösséget az énekesek között. Életünkben különböző útjaink vannak, de az imádságban, a szolgálatban eggyé válunk. Az énekelt többszólamú anyag mindig alkalmazkodik a kis kórus összetételéhez (az évek alatt jelentős kottatár gyűlt össze az egyházi év témáihoz igazodó kórusművekből). Külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy olyan gyülekezetekben erősödött meg a közös imádság, ahol nem egyedül a zenészek kezdeményezték az újításokat, hanem a papság érezte szolgálata részének a teljes gyülekezettel való lelki közösségvállalást és a nagyobb áldozatot igénylő előkészületet. Kelenföldi gyakorlatunk is ezt mutatja: a szolgatárs lelkész nyitottsága a liturgiára, az alázatos összeszedettség mindig áldott alkalmakat és időszakokat eredményezett. Tudtuk a kezdetekkor, hogy több évre, évtizedre van szükség ahhoz, hogy ez az istentiszteleti forma ismét természetes legyen templomainkban. Másfél évtized múltán mondhatjuk: felnőtt egy új generáció, melynek tagjai belenőttek a zsoltározó istentiszteletbe. A fóti kántorképző fiatalsága ma már egymást tanítva ismerkedik a tételformákkal, a tanfolyamok elmaradhatatlan eseménye a reggeli és esti közös zsoltározás. Amióta a Gyülekezeti liturgikus könyv megjelent, egyetlen kötetben megtalálható szinte minden, ami a közös imádságok megvalósításához kellhet - bár némi gyakorlatra azért szükség van ahhoz, hogy tudjuk, mikor és hova kell lapozni a kötetben vagy az Evangélikus énekeskönyvben. Évek alatt sok mindent fejből is megtanulnak a résztvevők, lelkűk részévé válik a liturgikus szöveg, az alázatos dallam. Mint a kántorképzősök többségének az állandó esti imádsággá lett Nunc dimittis antifóna, mely az örök életre készülés éneke is lehet: „Tarts meg, Uram, virrasztásunkban, őrizz meg alvásunkban, hogy Krisztussal virrasszunk, és békességben nyugodjunk!” (GyLK 783) ■ Dr. Bence Gábor
