Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-06 / 1. szám

io 4t 2013. január 6.

FÓKUSZ

Evangélikus Élet

Nyertes nőnevelés

► A Magyarországi Evangélikus Egyház Reformációi Emlékbizottsága tavaly - minthogy 2012 a reformáció és nők tematikus éve volt - pályázatot hirdetett női missziói-egyháztörténeti tanulmány megírására az evangélikus nőegyletek és női szolgálat régen és ma témában. A pályázat nyertese Zomboryné Bazsó Rozália nyugalmazott történelemtanár lett. Jutalmát december 8-án a Deák téri gyülekezeti teremben vehette át, a Luther és a reformáció örökségéről rendezett kerekasztal-beszélgetés keretében. Ez alkalomból kérdeztük.- A benyújtott pályamű tulajdonképpen egy hosszabb kutatás összegzése. Még 1994-ben kezdtem a munkát, amikor a Deák Téri Evangélikus

Gimnáziumba kerültem; ekkor vágtam bele az iskola történetének feltérképezésébe. Először a tanítványainknak készítettem egy kisebb iskolatörténetet, majd A pesti evangélikus oktatás krónikája 1788-1823-1998 címmel meg is jelent egy kis kötetem.

Kutatásaim során jutottam el az Evangélikus Országos Levéltárba, amelynek később munkatársa is lettem. Ma már csak itt dolgozom, hiszen tanári állásomból nyugdíjba vonultam. A téma iránti érdeklődésem nem szűnt meg. Az emlékbizottság által kiírt pályázatra Czenthe Miklós, a levéltár igazgatója hívta fel a figyelmemet, az ő biztatására írtam meg a dolgozatot.- Akkor a „Boldog az a nemzet, amelynek van múltja, jelene és jövője” jeligével beadott pályaművét értelmezhetjük egyfajta összegzésként is?- Ez részben igaz. Dolgozatomban összefoglaltam húsz éven át végzett kutatásaim eredményeit. Azt szerettem volna elérni, hogy a múlt megismerésével büszkeség tölthesse el a szívünket. Gazdag evangélikus örökségünk van. De az is a célom, hogy a mai tanárok és diákok „adják tovább a lángot”. Nem zárulhat le a munka. Érdemes lenne feldolgozni iskoláink közelmúltjának történetét.

Lassan huszonöt év telt el, amióta az egyház visszakapta az 1952-ben

kényszerhelyzetben az államnak „felajánlott” Deák téri leányiskoláját. Időszerű lenne az iskola újraindulásának izgalmas időszakában történteket papírra vetni, Schulek Mátyás alapító igazgató egyedülálló munkáját megírni. Nagy tisztelettel tekintek az iskola érdekében kifejtett erőfeszítéseire; ő kezdettől fogva támogatta munkámat, javította első próbálkozásaimat, tanácsokkal m látott el, sőt az „iskola£ múzeum” sem jöhetett 3 volna létre nélküle.

£ - Pályaművében a le-I ányiskolákkal foglalko> zott. Nem gondolja, hogy Ő a mai fiatalok, akik kou edukált iskolákba járnak, o ahol fiúk-lányok együtt í tanulnak, kissé régimódinak, korszerűtlennek fogják találni a régiek példáját?- Nem forgathatjuk vissza az idő kerekét. Ez nem is volt célom. Bár volt abban nagyon sok jó is, hogy a fiúk és a lányok egymástól elkülönítve tanultak. Én magam is lányosztályba jártam. Tapasztaltam, mennyi energiát spóroltunk meg azzal, hogy tényleg a tanulásra, a közösségépítésre összpontosíthattunk. Nem vonta el a figyelmünket, hogy imponálni akarjunk a fiúknak.- Akkor mégis miben állhatnak követendő példaként előttünk régi leányiskoláink? Ön szerint mit lenne fontos újra megtanítani a fiataloknak?- Mint háromgyermekes édesanya elsősorban a nők családban betöltött szerepét szeretném hangsúlyozni. Jobban fel kellene készíteni lányainkat házastársi és anyai szerepükre. Bert francia közoktatási miniszter még az 1880-as években azt mondta, hogy „ha egy fiúgyermeket nevelünk, csak a gyermeket neveljük, de ha egy leányt, akkor az egész családot”. Bánkuty (Böhm) Dezsőtől, a Budapesti (Deák téri) Evangélikus Leánygimnázium igazgatójától a következő gondolatot idézem; „Ha leányt nevelünk, az egész családot neveljük: az anya a család lelke, az anya műveltsége, életrevalósága az egész család értéke.”

■ B. Pintér Márta

► Az alábbi írás a Credo evangélikus folyóiratnak az elmúlt év végén megjelent, 2012/2. számából való, és az Evangélikus Országos Múzeum Hivatásunk az élet - reformáció és nők című tavalyi kiállításáról szól. A tárlat ugyan már nem látogatható, de a kiállítás és a cikk témája még mindig aktuális. A szerző, aki evangélikus lelkészként az egyik legszebb, de legnehezebb hivatást választotta, őszinte vallomásában arról szól, mennyire fontos, hogy a nők panasz és keserűség nélkül, szeretettel, hittel és méltósággal tudják megélni és betölteni szűkebb és tágabb családjukban a számukra rendelt szerepeket.

Kemenesalja üdvözletét hozom nektek. A Ság hegyi és somlói borospincék időtlen békéjét, Weöres Sándor galagonyabokrainak integetését, a celldömölki gyönyörűséges artikuláris templom történelmi hangulatát. Annak a vidéknek szellemét, ahol huszonhét kis faluban ma is a magyar nyelvű evangélikusság legnagyobb összefüggő tömbje él.

Az, hogy lelkésszé lettem, nagyrészt celldömölki szülőházam konyhájában kezdődött: édesanyám - öntudatos evangélikus őseinek buzgóságával - nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy hitét belénk, lányaiba plántálja. Tésztagyúrás és -szaggatás, diótörés és a véget érni nem akaró eltevések ideje így vált házi bibliaórák alkalmává a kommunizmus legsötétebb éveiben.

És az a sok éneklés! A répcelaki konferenciák énekfüzetei és a Dunántúli énekeskönyv megannyi dallama így ment a fülünkbe és - ma már tudom - egészen a szívünkbe. Ahogy nálunk mondják: „bétűve” megtanultuk szinte az egész énekeskönyvet. Édesanyám továbbadta, amit dukai, kemenespálfai őseitől maga is úgy kapott.

így kapott olyan halotti lepedővéget is, amilyenből egy a tárlaton is látható volt: éppen egyik gyülekezetemből, Kemenesmagasiból (mágnesként vonzott a tárlóhoz, ahogy oda beléptem). Amikor kezembe veszem családunk számomra legértékesebb ereklyéjét - legalább százötven éves, mondta róla iparművész öreg barátném -, mélyen megilletődöm. Nemcsak attól a tudattól, hogy anyai őseim holttestét takarta, hanem azért is, mert valamelyik ismeretlen szépanyám a hitvallását hímezte rá: a pávát, amely az örök élet jelképe, és a szegfűt, amely a feltámadás szimbóluma.

Abban a hitben engedték el ők is az elmenőt, ahogy én is búcsúztatom az enyéimet. Nem láttuk soha egymás arcát, és mégis találkozunk abban a lepedővégben, közös hitünkben.

Korán megboldogult apám régi vágású ember volt: nem engedte anyánkat dolgozni menni. Ezért nővéremmel ketten lubickoltunk a figyelmében. De mindig megrettentünk, amikor gyerekkorunk legfélelmetesebb nevelő célzatú mondata elhangzott anyánk ajkán: „Mégiscsak jobb a Köves Irmánakf Mert Köves Irma, a dukai barátnő nemcsak fontolgatta, hanem be is állt diakonisszának, és neki nem kellett ilyen rossz gyerekekkel vesződnie.

Gyerekkorom e legfélelmetesebb nevelő célzatú mondata már átvezet bennünket a tárlat második termébe, ahol is a nőknek a gyülekezeti életben betöltött szerepét mutatják be.

A tárlók előtt járva végiggondoltam: mi maradna három szépséges

Női dolgok

kemenesaljai templomunkban, ha onnan eltávolítanánk az asszonyok keze nyomát? A vörös selyem pünkösdi oltárterítőt, fényes szállal sűrűn telehímezve matyó mintákkal úgy, hogy ragyogásától szinte lángra lobban a pünkösdi oltár! Mi lenne velünk kegyszereink, keresztelőkútjaink nélkül, amelyeket a nőegylet adományozott a gyülekezeteknek? És e mögött az adományozás mögött sok-sok bál volt, színdarab-előadások, felolvasóestek, melyektől önmagában is épült a gyülekezeti közösség!

Az első teológushallgató-nők leckekönyvei a húszas és harmincas évekből megindító látványt nyújtottak. Find your place! - „Találd meg a helyed!” - biztatott bennünket a kiállítás utolsó darabja, a kortárs textilművész, Benczúr Emese installációja. Milyen hosszú volt az út, amíg a teológushallgató-nők megtalálták a helyüket az egyházban, ahol talentumaikat kamatoztathatták: hogy az ige megteremje gyümölcsét bennük,

ve elárvultak süteménysütő formáim. Hímzőtűm is berozsdásodott. Gazos a kertem, és tavaly már uborkát sem raktam el. És tudom, hogy emiatt egy kicsit ridegebb, hidegebb lett a világ. Anyaként, lelkészként, tanárként hányfajta szerepet kell eljátszanunk? Biztosan többet, mint amennyit szeretnénk.

Ezért örültem annyira, amikor Bora Katalin sorait olvastam, aki tréfásan egyszer ezt mondta férjének, Luther doktornak: „Hét részre kell magamat osztanom, és hét hivatalt ellátnom, mert én földművelő, sörfőző, szakácsnő, fejőlány, kertész, vincellér és minden wittenbergi koldus alamizsnaosztogatója és doctorissa is vagyok, egy híres ember felesége, akinek iparkodnia kell, hogy méltó legyen híres férjéhez.”

Nagyszerű szavak. Mert bennük nyoma sincs panasznak, keserűségnek, de annál több bennük a méltóság, az erő, az öntudat. De beszélhet-e máshogy az az asszony, akinek a jegygyűharminc-, hatvan- vagy százannyit (lásd például Martos Katalin gobelinképét a középső teremben).

Apám halála évében, 1981-ben nem volt túl boldog pályaválasztásomtól. Mert nem látta az egyházban a helyemet. Kevés volt még a példa. „Se ló, se szamár nem leszel!” - idézgette gyakran a szólást. És íme, itt állok most, huszonhat éve lelkészként, és huszonnégy évig papné is voltam.

Amikor férjem indult vasárnap

reggel az istentiszteletekre (hetente váltottuk egymást), három feladatom volt: 1. kipucolni a cipőjét, 2. megírni a hirdetést és 3. kiállni a kocsival a garázsból. Persze a húsleves akkor már gyöngyözött. Aztán amikor én mentem a következő héten, ő végezte az aprómunkákat. A húslevest persze akkor is én főztem. Hazatérve a harmadik istentiszteletről, délután egy óra körül, mindig az Úristen extra csodájaként éltem át, hogy a húsleves is ehető. Sőt néha kifejezetten finom.

Nem egyik vagy másik feladat, nem versengés, hanem, ahogy férjem idézte annyiszor: „Az egész az igaz."

Mostanában néha poros marad a cipőm. Tér és idő keresztjére felfeszítrűjét a megfeszített Krisztus keresztje díszíti, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,28).

Hol van szerepük a nőknek ma az egyházban? Hol van feladatuk a felügyelőknek és presbitereknek, tanárnőknek és lelkésznőknek, az istentiszteleteink látogatottságát leginkább kitevő asszonyoknak? Mindenhol, ahol elfogadásra és befogadásra van szükség. Ahol hiányzik a közösség és a lélekápolás. Ahol szükség van helytállásra és kreativitásra. Ahol testet ölthet a szépség - Isten arca -, és kézzelfoghatóvá, érezhetővé tehetjük, hogy „jó az Úr! Boldog az az ember, aki őbenne bízik” (Zsolt 34«9)

A kiállítás szervezői azt mondták: nemigen volt még kiállításuk, ahol ennyi tárgy, ennyi apróság lett volna kiállítva. És ha megnézzük, elidőzünk előttük, szinte valamennyi nagyon időigényes, nagyon munkás darabnak látszott. Ezért számomra ez a kiállítás a szeretet kiállítása. Hogyan is írja Gibran, a libanoni misztikus?

„A munka a láthatóvá tett szeretet. (...) És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?

Úgy szőni a gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a gyolcsot az viselné majd, akit szeretsz.

Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz.

Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a gyümölcsöt, akit szeretsz.

A magad képére alakítani mindent, saját lelked leheletével.

És tudni azt, hogy körülötted állnak mind az áldott halottak, és figyelnek téged.”

Ahogy múzeumunk mottója mondja: „Hic mortui vivunt - muti loquntur.”

■ Kovácsné Tóth Márta