Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-02-03 / 5. szám
io 4t 2013. február 3. luther-konferencia Evangélikus Élet LUTHER-KONFERENCIA A félreértett Luther Bűnbánat - bűnbocsánat - úrvacsora ■ Vég helyi Antal Luther célja nem egy új egyház létrehozása volt, hanem az „egy, szent, katolikus és apostoli” egyházat kívánta Rómának mint az új Babilonnak az igájából felszabadítani. Ha ezt szem elől tévesztjük, félreértjük és félremagyarázzuk sok kijelentését, köztük a bűnbánatról, a bűnbocsánatról és az úrvacsoráról vallott nézeteit is. Bűnbánat Luther Hogyan szemléljük Krisztus szent szenvedését? címmel megjelent, 1519-ből származó passióprédikációjában kifejti, hogy Krisztus szenvedésének szemlélése mindenekelőtt önismeretre kell, hogy juttasson bennünket: annak felismerésére és elismerésére, hogy Krisztus minden szenvedését a mi bűneink okozták. De Luther hozzáteszi, hogy ez nem áll a hatalmunkban. A Szentlélektől kell kérnünk, hogy vezessen el bűneink megismerésére és töredelmes megbánására. Amíg Róma a bűnbánatot a kegyelem előfeltételeként követeli meg, addig Luther a bűnbánatot és töredelmet a Szentlélek kegyelmi ajándékának mondja. Bűnbocsánat Luther bűnbocsánatról szóló kijelentéseit is félreértjük, ha a Rómával való vitájától elvonatkoztatva akarjuk értelmezni. Róma a bűnbocsánatot kizárólagosan a kulcsok hatalmához köti, a kulcsok hatalmának letéteményeseként pedig - Mt 16,19-re hivatkozva - Péter apostolt és mindenkori utódát, a római pápát jelöli meg, aki aztán ezt a hatalmat továbbadja a püspököknek, ők pedig a papoknak. Luther kritikája nem vonja kétségbe, hogy elsőként Péter kapta meg a kulcsok hatalmát, hanem annak a ténynek a mellőzését veti Róma szemére, hogy Jn 20,22-24 szerint húsvétkor a feltámadt Krisztus ugyanezt a hatalmat a többi apostolnak is megadta. A többi apostol tehát nem Pétertől kapta, hanem ők is közvetlenül Krisztustól vették. Krisztus nem Péter és nem is a római pápa személyéhez kötötte ezt a hatalmat, hanem az apostoli szolgálat részévé tette. Elsősorban tehát az egyház hivatalos szolgáit illeti a kulcsok hatalmával való szolgálat joga, mint amely a rájuk bízott szent szolgálat része, és nem önmagáért való hatalom. De Luther tudja, hogy lehetnek olyan sürgősséget igénylő helyzetek, amikor az egyház hivatalos szolgája vagy egyáltalán, vagy idejében nem érhető el: ilyenkor bármelyik hívő keresztény a keresztsége jogán végezhet apostoli szolgálatot, és a kulcsok hatalmával élve az életveszélyben levőknek érvényes feloldozást adhat. A másik - nem kevésbé fontos - korrekció, hogy Luther rámutat: Isten a kulcsoknak az apostoli szolgálat részeként gyakorolható hatalmától függetlenül, mindig és minden körülmények között fenntartja magának a jogot, hogy bűnbocsátó kegyelmét közvetlenül, emberi közvetítés nélkül is gyakorolja. A föloldozásban való részesülés tehát nem a bűnbocsánat elnyerésének egyetlen és kizárólagos módja - mondja Luther -, de hozzáteszi: mégis ez a legbiztosabb módja. Mert a föloldozásban Krisztus szava garantálja a bizonyosságot. Ezért a reformátor azt ajánlja: aki bizonyos akar lenni bűnei bocsánata felől, az menjen gyónni, kérje a föloldozást, és hittel fogadja. Mert a bűnbocsánat ezen az egy dolgon áll: a hiten. A bűnbocsánatot Isten Krisztus halálának gyümölcseként mint ajándékot kínálja, de ezt az ajándékot átvenni csak a hit tudja. Luther azt a kijelentést is megkockáztatja, hogy ha a hitünk elég erős volna, akkor a föloldozásra nem is lenne szükségünk. Akkor elég lenne, ha Isten előtt lélekben megvallanánk és megbánnánk bűneinket, és Krisztus értünk, a mi bűneinkért elszenvedett halálára tekintettel kérnénk bűneink bocsánatát. De a realitás talaján marad, mert tudja, hogy a hitünk ehhez nem elég erős. Inkább csak bátorításként mondja mindezt azok számára, akiknek veszélyhelyzetben nincs lehetőségük arra, hogy gyónjanak. Luther lelkipásztori vigasztalásnak szánt szavaival visszaélnek, akik erre hivatkozva úgy gondolkodnak: „Minek gyónjak? Isten úgyis megbocsát, ha imádságban kérem.” A gyónás és föloldozás módjáról a Schmalkaldeni cikkekben Luther ezt írja: „Minthogy az absolutio privata (személyes /eloldozás) a kulcsok szolgálatából ered, nem szabad megvetnünk, hanem nagyra kell tartanunk, és meg kell becsülnünk, mint a keresztény egyház minden más szolgálatát” Mára mégis hitvallási irataink gyakorlati következmények nélküli cikkelye lett, hogy az egyházban a személyes gyónást fenn kell tartani. Luther viszont élete végéig gyóntatott. Arra azonban gondja volt, hogy a gyóntatószéket Róma lelki kínzókamrájából a vigasztalás és a békesség elnyerésének helyévé változtassa. Ezért írja a Schmalkaldeni cikkek 8. cikkelyében: „A /eloldozás... segít és vigasztal a bűnnel és rossz lelkiismerettel szemben, mert így rendelte Krisztus az evangéliumban. A gyónást és a /eloldozást semmi áron sem szabad ezért az egyházban megszüntetni” Luther itt a négyszemközti személyes gyónásról beszél. Melanchthon még tudta, hogy így van, amikor az Ágostai hitvallásba bevette ezt a mondatot: „Az egyházban a személyesgyónást/enn kell tartani” Az 1580-ban tartott trencséni zsinat II. kánona ennek szellemében rendelkezik úgy, hogy a lelkészek a szombat esti ima után vagy vasárnap reggel hallgassák meg a gyónókat. Hazánkban a négyszemközti személyes gyónást kiszorító közgyónást csak 1763-ban kezdték meghonosítani. Érdemes elidőzni ennél a dátumnál. Huszonhat évvel később tör ki a francia forradalom. A felvilágosodás és a racionalizmus eszméi már széltében-hosszában hódítanak. Egyházunk - és általában a protestantizmus - sokkal inkább áldozata a felvilágosodás eszmeiségének, mint előidézője. Téved, aki a felvilágosodás és a racionalizmus eszmevilágának kialakulását a reformáció számlájára írja. * ft * Szót kell ejtenünk Luther egyik leggyakrabban idézett és egyben legtöbbször félreértett szókapcsolatáról, a „simul iustus etpeccator”-ról is. Ez a Római levél magyarázatában fordul elő, amikor Luther Róm 4,7-et magyarázza, ahol Pál apostol a 32. zsoltárt idézi: „Boldogok, akiknek megbocsáttattak törvényszegéseik.. ."Luther ezt mondja:„»Csodálatos az Isten a szentjeiben«, akik előtte egyszerre igazak és nem igazak! (...) Mivel a szentek bűneiket mindenkor szem előtt tartják, és az igazságot Isten irgalmasságából óhajtják elnyerni, éppen ezért tekint rájuk Isten mindig mint igazakra. (...) Tehát Isten igazaknak tudja őket, ők viszont nem igazaknak tudják magukat. (...) Úgy vagyunk ezzel, mint a beteg aki bizalmat szavaz az orvosnak, aki megígéri neki, hogy meg/og gyógyulni. A megígért gyógyulás reményében követi orvosa parancsait, és megtartja mindazt, amit rendelt, nehogy gyógyulását veszélyeztesse, s ezzel a betegségét súlyosbítsa. így tesz mindaddig amíg az orvos az ígéretet be nem teljesíti. Az ilyen beteg talán már egészséges? Nem! Egyszerre beteg és egészséges. Beteg a valóságban, ugyanakkor egészséges az orvos szavának ereje által, amelyben bízik, aki neki az egészséget mintegy előlegezte, mert teljesen biztos abban, hogy betege megfoggyógyulni. (../Pontosan úgy, ahogyan a mi samaritánusunk, Krisztus a /élholtra vert embert és többi betegét is ápolás céljából menhelyre szállította, és megkezdte gyógyításukat, miközben az örök életre szóló teljes gyógyulást ígérte nekik. Nem halált érdemlőként tartja számon bűneiket (bűnös vágyakozásukat), sőt inkább a gyógyulás ígéretének reménységével akadályozza meg őket, hogy azt tegyék, ami a gyógyulásukat késleltetné, ami a bűnt, a gonosz indulatot csak fokozná bennük. Akkor tehát ők már tökéletesen igazak? Nem! Ők egyszerre bűnösök és igazak. A valóságban bűnösök, ámde mégis igazak Isten erejére való tekintettel ígéretének bizonyossága által, aki őket a bűntől fololdozta, amíg egészen meg nem gyógyulnak’.’ Úrvacsora A témának mindenekelőtt azt a szeletét emelem ki, amelynek külön aktualitást ad, hogy idei Luther-konferenciánk az egyetemes imahétre esik. Arra a kritikára gondolok, amelyet római katolikus testvéreinkkel szemben az oltáriszentség imádása miatt gyakran hangoztatunk. De vajon megállja-e a helyét ez a kritika, ha elolvassuk Luthernak A Krisztus szent teste szentségének imádásáról címmel 1523-ban - tehát a pápa átokbullájának átvétele után - a huszitáknak írt válasziratát? Az időpont azért fontos, mert ha igaz is, hogy korábban Luther gondosan ügyelt rá, hogy Róma a huszitizmus halálos ítélettel egyenlő bélyegét ne süthesse rá, 1523-ban ennek az óvatoskodásnak már semmi értelme sem lett volna. Luther egy pontban mégis ellentmond a huszita tanoknak, és ezért a huszitákkal az unióról való tárgyalást elutasítja. Ez az egy pont pedig az, amelyben a husziták az oltáriszentség imádását bálványimádásnak minősítik. Nézzük, mi áll erről Luther válasziratában: „A kenyér a Krisztus teste; emellett megmaradunk. (...) Aki nem hiszi, hogy a Krisztus teste és vére jelen van, az jól teszi, ha sem lélek szerint, sem test szerint nem imádja. De aki hiszi, amint hogy eléggé ki is lett mutatva, hogy lehet hinni, az természetesen vétkezés nélkül nem tagadhatja meg tiszteletét a Krisztus testétől és vérétől. Mert bizony be kell ismernem, hogy jelen van a Krisztus, amikor jelen van az ő teste és vére. Az ő szavai nem hazudnak, és ő az ő testétől és vérétől nincsen elválasztva’.’ Ami pedig az imádást illeti, „maga mondja: »az embernek fia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki...« De nem következik ebből, hogy nem kell őt imádni. Imádták is sokan a földön, és ő elfogadta. (...) Kellett is, hogy szabadjára legyen hagyva imádása vagy nem imádása, mert nem volt parancsolat, hogy dicsőségéért imádtassék; így aztán hol engedte, hogy imádják, hol meg nem. (...) Annak okáért azt mondjuk már most, hogy ne kárhoztassák, és eretneknek se csúfolják azokat, akik a szentséget nem imádják, mert erre nincsen parancsolat, és Krisztus nem ezért van. (...) Viszont ne kárhoztassák, és ne csúfolják eretneknek azokat sem, akik imádják. Mert ha ezt a Krisztus nem parancsolta is, de meg sem tiltotta, sőt gyakran elfogadta. Szabad, szabad dolog legyen ez, valahányszor áhítatosságod és alkalmad van. Vétkesek azért mindketten, kik ekét irányban széjjelválnak, efölött veszekednek, egymást kárhoztatják, és a középutat eltévesztik. Amazok erővel akarják kieszközölni, hogy ne imádják, mintha Krisztus jelen sem volna; ezek meg az imádást erőszakolják...” Azt hiszem, Luther szavai önmagukért beszélnek. * # # Szólnunk kell a lutheránus teológiának arról a vétkes mulasztásáról is, amellyel - Luther szavait félreértve - hallgat Krisztus keresztáldozatának az úrvacsorában való jelenlétéről. Igaz, hogy Luther kitörölte a misekönyvből a pap áldozatbemutatására vonatkozó mondatokat. De nem győzte hangsúlyozni, hogy az úrvacsorában - amikor Krisztus értünk megtört testét és értünk kiontott vérét vesszük - minden alkalommal a valóságosan jelen lévő Krisztus egyszeri, de az eucharisztiában mindig kiábrázolódó keresztáldozatában részesülünk. Abban az örök érvényű áldozatban, amelynek bemutatásakor Krisztus maga a pap, az oltár és az áldozati Bárány. Végül szólnunk kell 5 még egy félreértésről, < amely abból adódik, •< hogy Luther számtalan < írásában és prédikációjá< ban támadja Rómát a misék nagy száma miatt. Félreértés, hogy Luther ilyenkor általában a miséről mint eucharisztikus istentiszteletről beszél. Valójában mindig a megrendelésre, pénzért és egyéb javakért a megrendelő céljára mondott, „privát” misékről szól, amelyeket gyülekezet jelenléte nélkül mutatott be a pap. Luther ezt a misével való durva visszaélésnek tartotta. Sajnálatos, hogy a racionalizmus korában mégis erre hivatkozva csökkentették egyházunkban a gyülekezet részvételével tartott eucharisztikus istentiszteletek számát. Ez ellentétes Luther szándékával, aki csak a hétköznapi miséket tartotta szükségesnek a kátét tanító alkalmakkal felváltani, de azt is csak átmenetileg, amíg a gyülekezetek meg nem tanulják, mi a szentségek értelme, és hogyan kell Isten tetszésére élni velük. Lehetséges, hogy egyházunkban ez a tanulási folyamat még ma sem ért véget?
