Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-02-03 / 5. szám
Evangélikus Élet LUTHER:KONFERENCIA 2013. február 3.. !►. 7 U T H E RNFERENCIA !► Folytatás az 1. oldalról A Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán is tanító Fabiny Tibor előadása sokakban keltett vágyat a Gritsch-könyvek olvasása iránt... A lutheri teológiához való szellemi kapcsolódásra nem csak az előadások kínáltak alkalmat Révfülöpön: a résztvevők közösen olvasták a Mi az evangélium? című Luther-írást a konferencia háziasszonyának vezetésével. A feldolgozás elősegítette a valódi evangéliumi üzenet felismerését. A tanulmányt Luther válogatott műveinek 5. kötetéből választotta Isó Dorottya (a könyv 2011- ben jelent meg a Luther Kiadó gondozásában). Az oktatási központ igazgatója még „altatódalról” is gondoskodott. Az esti áhítat után Händel Messiásából és Bach Máté-passiójából csendült fel egy-egy tétel. A búcsúzás napján, vasárnap istentisztelet zárta a rendezvényt. Ittzés János igehirdetésében (lKor 3.1-8 alapján) a gyülekezeti tagok és lelkészek szívére helyezte biblikus intelmeit, melyek a gyülekezetben megjelenő lelki kiskorúság jelének, a viszálykodásnak ellenszerei lehetnek. Még az istentisztelet előtt lehetőség nyílt a konferencia tapasztalatainak összegzésére. A résztvevők éltek is az alkalommal, hiszen maradt még kibeszéletlen gondolat az előadásokat követő konzultációk után is. A hatodik Luther-szimpózium fejeződött be január 27-én a Balaton északi partján. Többeknek nem kell egy újabb esztendőt várniuk a következő konferenciára, mivel számos gyülekezetben működik a tanácskozás inspirálta „mini Luther-konferencia”: az úgynevezett Luther-olvasókör. Ezeken az alkalmakon is Luther teológiai munkáit veszik górcső alá. (A konferencián elhangzott négy előadás szerkesztett változata közül három tudósításunk alatt, illetve a 8-10. oldalon olvasható, Fabiny Tibor referátumát pedig következő számunkban közöljük.) ■ Bállá Mária Luther és a tolerancia Az imádkozó Luther ■ Dr. Reuss András A tolerancia [tolerantia] latin szó jelentése „elviselés, elszenvedés, eltűrés”. Társadalomtudományi szakszóként egyik meghatározása: „A tolerancia az az erény, melynek gyakorlása azt jelenti, hogy tartózkodunk a hatalom és az erő gyakorlásától mások véleményével kapcsolatban, még abban az esetben is, ha az a miénktől számottevően eltér, esetleg morálisan sem tudunk [vele] egyetérteni.” Nem feltétlenül olyan dolgok eltűrését jelenti, amelyek valaki vagy valamely csoport számára rosszak, kedvezőtlenek, hanem amelyeket igazságtalan, jogtalan vagy nem helyeselhető voltuk miatt az egyén vagy a csoport a maga értékrendjével összeegyeztethetetlennek tart, és azokat mégis - nem gyengeségből, tehetetlenségből vagy kényszerűségből, hanem tudatosan - elviseli. A tolerancia ebben az értelemben nem valaminek az elmulasztása, hanem erény. A 16. században egyesek szerint először Luthernál bukkan fel. Egyik disputációjának tételeiben ő Isten toleranciáját említi, aki az emberek nem igaz cselekedeteit inkább eltűri azért, hogy elkerülje a még rosszabbat. Amint az emberek is elszenvednek egy kelést, bicegést vagy gyógyíthatatlan betegséget — így mondhatjuk: tolerálnak - azért, hogy élhessenek. Ennek alapján állíthatjuk, hogy a tolerancia beletartozik Isten világfenntartó munkájába, hiszen Jézus szavai szerint a mennyei Atya „felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak” (Mt 5,45). Az ilyen toleranciát a modern diskurzus pragmatikus tolerancia fogalmával lehet azonosítani, amely bölcs belátás alapján, politikai megfontolásból, érdekből eltűri és élni hagyja a másikat. Ez történt 1555-ben az augsburgi vallásbéke megkötésekor, amikor a rómaiak mellett az Ágostai hitvalláshoz ragaszkodókat is a birodalom elfogadott részének ismerték el. Ilyen volt II. József türelmi rendelete 1781- ben, amely bizonyos megszorításokkal biztosította a vallásgyakorlás jogát a protestánsoknak Magyarországon. Amikor Isten toleranciájáról beszélünk, akkor persze erre nem teljesen illik a pragmatikus tolerancia fogalma. Ezzel ugyanis óhatatlanul együtt jár a közömbösség, amely tulajdonképpen teljes mértékben ráhagyja a másikra, hogy mit gondol vagy tesz. Isten részéről azonban nem beszélhetünk közömbösségről. Nem gondolhatunk rá úgy, mint aki azt mondja, csináljatok, amit akartok, nekem mindegy. Hiszen Isten toleranciájának határozott célja van. Pál szerint ugyanis azt kellene az embernek észrevennie, hogy Isten jóságának, elnézésének és türelmének gazdagsága, „az Isten jósága megtérésre ösztönöz” (Róm 2,4). A reformáció ezért is beszélt úgy Istenről, hogy ő megszólítja az embert, és válaszát várja. Ez beleillik a mai diskurzus dialogikus tolerancia fogalmába. Ez azt jelenti, hogy miközben tolerálják egymást a felek, aközben állandó párbeszédet, dialógust folytatnak egymással: megbeszélik, vitatják, kritizálják egymás álláspontját és magatartását, hogy megértsék egymást, sőt lehetőleg meggyőzzék egymást a maguk igazáról. Bizonyára nem kell ecsetelni, hogy ez mennyire dinamikus, azaz egymásnak mennyire mozgalmas, izgalmas, feszültségekkel teli tolerálását jelenti. A mai diskurzus megkülönbözteti még a konszenzusos tolerancia fogalmát is, amely az egymástól eltérő felek valamely közös tulajdonságán alapszik. Ez a fajta tolerancia egyrészt átfogó és alapvető kategóriákból indul ki, mint például abból, hogy mindannyian emberek vagyunk, vagy magyarok, fiatalok, idősek, istenhívők vagy keresztyének. Másrészt nagyon törékeny ez a tolerancia. Hiszen pontosan a felsorolt kategóriákon belül jelentkeznek azok a roppant feszültségek, különbségek és ellentétek, amelyek azzal fenyegetnek, hogy az emberek nem hajlandók vagy nem képesek egymást elviselni, azaz tolerálni. * * * Amikor most azt vizsgáljuk, hogy miként viszonyult Luther a tolerancia erényéhez és követelményéhez, akkor csaknem lehetetlen feladatra vállalkozunk. Először is azt kell látnunk, hogy olyasmit kérünk rajta számon, ami úgy, ahogyan azt a mai kor érti, az ő korában ismeretlen volt. A 16. század nem pluralista világ volt. Nem ismerte azt az elvet, amely teljesen még ma sem valósult meg, de amelyhez többé-kevésbé mindenki ragaszkodik: hogy minden embert bármiféle különbségtől függetlenül egyenlő jogok illetnek meg. Az emberek persze a 16. században is különbözők voltak. A társadalom mégis sokkal egységesebb képet mutatott, és az azonos társadalmi szinten levőknek sokkal egységesebb elvárásoknak kellett megfelelniük. Mivel a mai pluralizmus csírái éppen ebben a korban jelentek meg, tanulságos belepillantani. Folytatás a 8. oldalon ■ Dr. Hafenscher Károly A Luther-konferenciákon szinte refrénszerűen visszatér a téma: hol az istentisztelet, hol a zsoltárok magyarázata, hol pedig a zsolozsma kapcsán. Mégsem túlzás, hogy a 2013-as Luther-konferencia tematikájába is felvettük az imádságot, hiszen most személyes megközelítésben tárgyaljuk, és amúgy sem tudunk a reformátor életének semelyik aspektusáról beszélni anélkül, hogy el ne jutnánk a wittenbergi pap professzor imádságos életéhez. Az istentisztelet ügye kapcsán a torgaui várkápolna felszentelésén elhangzott igehirdetést emlegettük, ahol Luther a liturgia dialógus voltáról beszél. Isten megszólít minket, mi pedig válaszolunk. „... hogy abban [ti. a kápolnában] ne más történjék, mintáz, hogy maga a mi kedves Urunk az ő szent szava által velünk beszél, mi pedigfordítva: vele beszélünk az imádságban és a dicsérő énekben’.’ Az imádság Luther ezen megfogalmazásában válasz - az Istennel való beszélgetés eszköze. A zsoltárok magyarázatával összefüggésben is előkerült az imádság ügye. Ehhez hadd idézzem Luthernek a Zsoltárok könyvéhez írt harmadik előszavát 1545-ből: „Méltán lehetne a Zsoltárok könyve minden imádságot és ájtatosságot szerető keresztyén napi imádságoskönyvecskéje. (...) Mert úgy igaz, hogy ha az ájtatos szív imádkozni szeretne, itt illő és kedves zsoltárokra és igékre talál, méghozzá olyan formában, amilyennek egyetlen ember, sőt a világ összes embere sem alkothatta volna meg azokat. Mindamellett tanít és vigasztal az imádságban, és a Miatyánkhoz sok részben olyannyira hasonlít, hogy egyik a másikat világosan magyarázza, és pompásan egybeillenek. (...) Aki ezeket tanulja meg igazán imádkozni, az valóban megtanult imádkozni, s feledhet minden egyéb imádságot’.’ A zsolozsmával kapcsolatban a közösségi imádság hagyományos formáiról beszéltünk. Luther nemcsak élt a hagyományos zsoltározós imádság gyakorlatával, hanem meg is tisztította azáltal, hogy a csak motorikusán mondott szövegeket Krisztus imádságaként átértelmezve folytatta és tanulta. A megtanult szövegek a fejébe, szívébe, leikébe ivódva, Krisztussal együtt mondva az igazi imádság folyamatává váltak. Luther használatában ezek nem az elkeseredett mennybe kapaszkodás eszközei vagy üres formulák voltak. Az imádság Isten nagy tetteibe való bekapcsolódássá, részesedéssé vált. A kiindulópont Gerhard Ebelingí r arról, hogy müyen fontos volt Luther számára az önmaga előtti, az emberek előtti, a vüág előtti lét. Mégis, a reformátor számára mindent összefog a coram Deo (Isten előtti) létforma. Ez pedig már az imádság létformája. A hit bizodalmának kifejezője az Istennel való őszinte, gyermeki beszélgetés. Luther erről nemcsak elméleti tanítást adott, hanem imádságos életében be is mutatta. Ezt tapasztaljuk közismert imádságaiban (reggeli és esti imádsága), ezt látjuk a kevésbé elterjedt, de annál sokatmondóbb imádságaiban. Ha Hermann Dietzfelbínger Luthert hitben atyánknak nevezte, akkor ezt joggal alakíthatjuk így is: Luther imádságban atyánk. Az imádság mintája Luther számára a Zsoltárok könyve és a Miatyánk volt. Mindkettővel sokat foglalkozott élete során. A zsoltárelőadások végigkísérték az életét. A Miatyánk önálló magyarázatban, parafrázisként és igehirdetési textusként is foglalkoztatta a reformátort. A Krisztus-központú ember számára a Miatyánk nem csupán mintaimádság, hanem a legfőbb imádság, amelyet Krisztus után mondani és folytatni kell. Továbbimádkozni. Erre nagyszerű példa az így imádkozzál - Egyszerű útmutató az imádságról. (Az új Luther-sorozatban Balikó Zoltán kiváló fordításában jelent meg.) Minden magyar evangélikus számára kötelező olvasmánnyá kellene tenni! Igazi tanfolyam, szívet-lelket megmozgató kurzus az imádság tantárgyában. Először a Miatyánk továbbimádkozására tanít, majd egy lendülettel továbblép a Tízparancsolatnak mint imádságtárgynak a bemutatásával. Amit a Kis kátéban és a Nagy kátéban elméletben, mégis életközeli tanításként megismerhettünk, azt itt gyakorlattá tehetjük az imádság csodálatos világában. A Nagy káté bevezetésében így fogalmaz: „Hogy azonban megtudjuk, mit és hogyan kell imádkoznunk, Krisztus Urunk maga tanított meg minket az imádságmódjára és szavaira. Noha bűnösök vagyunk, imádságunk mégis biztosan tetszik Istennek, mert Ő parancsolta. (...) Ha nem akarná meghallgatni, nem szólítana fel imádkozásra, és nem adna rá ilyen szigorú parancsot. (...) Nincs tehát a földön jobb imádsága mindennapi Miatyánknál, mert az a kitűnő bizonyossága van, hogy Isten szívesen hallgatja’.’ Folytatás a 9. oldalon
