Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-02-03 / 5. szám

8 * 2013- február 3.

LUTHER-KONFERENCIA

Evangélikus Élet

LUTHER - KO

Luther és a tolerancia

!► Folytatás a 7. oldalról

Három olyan esetet emelek ki a következőkben, amellyel kapcsolatban Luthernak ahhoz hasonló problémával kellett szembenéznie, mint amelyet mi ma a tolerancia kérdésének tartunk. Olyan helyzetek voltak ezek, amikor nem is biztos, hogy használta a tolerancia szót.

Az egyik: a reformáció továbbvitele Wittenbergben. Míg neki Wartburg várában kellett védőőrizetben élnie, a wittenbergiek erőszakosan és kötelezően akartak érvényt szerezni a reformáció némely tanításának. A kolostorból el akarták űzni az ott maradt szerzeteseket, ezért szinte ostromgyűrűbe fogták. A reggeli misét lehetetlenné tették azzal, hogy elvették a papok misekönyveit. Kötelezően bevezették a két szín alatti úrvacsorázást. A fából készült oltár egy részét lerombolták.

A wartburgi fogságából visszatérő Luther 1522. böjt első vasárnapjától kezdve nyolc napon át prédikálva foglalkozott a kérdéssel. Ezekben a vasárnap latin nevéről elnevezett Invocavit-prédikációkban Luther a hit és a szeretet együttes fontosságáról beszélt. Ezzel kijelölte az alapvető szempontot a tolerancia megközelítéséhez.

Nem szembeállítja, hanem egymás mellé állítja a hitet és szeretetet. Mivel a hit Istenre irányul, ezért az őrá vonatkozó dolgoknak az ő akarata szerint kell történniük. Ezekben nem lehet engedményt tenni, mert akkor Istennel kerül szembe az ember. A kialakult szokások és gyakorlat helytelenségéről, valamint a reformok szükségességéről nem volt vita Luther és a képrombolók között, bár ő ezekről a kérdésekről azoknál is határozottabban foglalt állást. Ennyiben elmondható, hogy nem volt közöttük hitbeli különbség.

Luther szerint azonban szükség van a szeretetre is, mely az emberre irányul, és ezért az ember belátására van bízva. A szeretet nem kényszeríthet, nem lehet túl szigorú, nem alkalmazhat erőszakot. A szeretet megkívánja, hogy a gyengére tekintettel legyen az erős, vagyis türelmet gyakoroljon vele egy ideig, eltűrje gyengeségeit, és segítsen neki azokat elhordozni. Vagyis- az apostol szavával - tejes ételeket kell neki adni.

Erre azért van szükség, amint mondta, ,,[m]ert nincs hatalmamban vagy kezemben az emberek szíve, mint a fazekasnak az agyag hogy saját tetszésem szerint bánjak velük. A füleknél tovább én nem juthatok, a szívekbe én be nem férkőzhetem. Hisz a hitet nem önthetem a szívekbe, nem tudok hitre kényszeríteni senkit, és nem is szabad, mert egyedül Isten teheti azt, és adhatja, hogy az ige a szívekben éljen. Ezért kell az igét szabadon engednünk, és cselekedeteinket nem szabad hozzátennünk. Az igehirdetés joga nálunk van ugyan, de nincs végrehajtási jogunk. Prédikálnunk kell az igét, de a következmény egyedül Isten tetszése szerint történjék’.’

Az emberek szívét kell megnyerni az igének, Isten rendjének. Ezért- tanítja A jó cselekedetekről szólva egy más alkalommal - az igazi böjt módját és mértékét is mindenkinek magának kell megtalálnia. Azt ugyanis mások vagy törvények nem képesek megfelelő módon előírni. Addig

pedig, amíg ez nem történik meg, el kell viselni egymást.

A változásokat akkor kellett volna bevezetni - mondja a wittenbergieknek -, ha már sikerült meggyőzni mindenkit a helyes istentiszteletről, a helyes úrvacsoravételről és a szobrok hiábavalóságáról. Amíg ez be nem következik, hagyni kell a dolgokat a régi, bár helytelenített formájukban. Ezért javasolja, hogy aki nem hitből, nem hitbeli meggyőződésében veszi két szín alatt az úrvacsorát, az vegye továbbra is egy szín alatt, ha ezt hittel teszi.

Mi más Luthernak ez a tanítása, mint tolerancia, a mai szakkifejezéssel dialogikus tolerancia, amely nem közömbösen mindenbe beletörődő, hanem szenvedélyesen és értelmesen hirdeti az igazságot, de közben tekintettel van azokra, akik nem vagy még nem jutottak el annak felismeréséig és elfogadásáig?

A Wittenbergben történt események csak az előjátékot jelentették a későbbiekhez. Az erőszakos fellépés támogatója és részben ötletgazdája, az akkor még professzortárs Karlstadt lelki rokona volt annak a Müntzer Tamásnak, aki mennyei sugallatra hivatkozva a Messiás ítéletének végrehajtására buzdított. Müntzer ezt úgy értette, hogy pusztulniuk kell, el kell pusztítani azokat, akik nem az ő felfogása szerint vallják és élik a keresztyén hitet. Sok tárgyalás folyt velük, számos irat keletkezett, egyre szenvedélyesebb hangon zajlott ez a dialógus.

A helyzet odáig éleződött, hogy Luther kimondta: lázadást szítanak, felforgatják nemcsak az egyházi, hanem a társadalmi rendet is. Egyre szűkült a tolerancia esélye, majd vége is lett a toleranciának, amikor kápolnákat gyújtottak fel, embereket bántalmaztak. Luther rendteremtésre bátorította a világi hatóságokat.

Nemcsak a mi szekuláris korunk számára, hanem keresztyénségünk számára is kérdés, hogy hol van a tolerancia határa. És mit jelent, mivel járjon, ha elérjük ezt a határt?

* * *

A másik eset, amellyel kapcsolatban a tolerancia fogalma felmerülhet: az egyház belső építkezése. Néhány évvel a wittenbergi események után, 1529-ben, a Kis kátéhoz írt előszavában, miután korholja a papokat, akik elhanyagolják a tanítás feladatát, Luther kijelenti, hogy nem tekinthető keresztyénnek, nem bocsátható úrvacsorához, nem lehet keresztszülő, aki nem akarja megtanulni a kátét. Ez ugyanis Krisztus megtagadása. Az ilyeneket vissza kell küldeni „a pápához és szolgáihoz, sőt magához az ördöghöz”. Ugyan „senkit sem lehet és nem is szabad a hitre kényszeríteni”, de mivel a káté tartalmazza annak az országnak-városnak a rendjét, ahol laknak, dolgoznak és élnek, ezt a rendet mindenkinek ismernie kell, és meg is kell tartania.

A Nagy kátéban odáig megy, hogy a családfők kötelességévé teszi, hogy hetenként legalább egyszer gyermekeiket és házanépüket sorra kikérdezzék és kihallgassák, hogy mit tudnak vagy tanulnak belőle, s ha nem tudják, komolyan rászorítsák őket. A Tízparancsolat magyarázatában mutassanak rá arra, hogy milyen testi veszedelmekkel jár, ha nem tartják be őket, hiszen még inkább eluralkodik a földön a rossz, és milyen lelki veszedelem, mert kárhozat a következménye, ha nem engedelmeskednek Istennek.

Az úrvacsora elhanyagolásával kapcsolatban nem az időre vagy helyre vonatkozó előírásokat és azoknak a számonkérését tartja megoldásnak, hanem az ösztönzést prédikálással, tanítással, hogy az emberek maguk akarjanak szabadulni bűneiktől, és vágyódjanak az úrvacsora ajándékai után. A kényszer ellenzése, a hinni vagy nem hinni szabadsága Luther szerint az igehirdető és a családfők részéről nem jelenthet közömbösséget vagy tétlenséget, hanem csakis fokozott erőfeszítést, munkát és Isten előtti felelősséget. A tolerancia azt jelenti, hogy az ember megtegye azt, amit neki kell megtennie, vagyis tanítsa és hirdesse Isten igéjét, és ne kényszerrel akarja elérni azt, amit megtenni egyedül Istennek van hatalma.

Korunkban már nem megkérdőjelezetlen az az állítás, hogy a kérésztyénség adja a társadalom rendjét. De nem szabad feladnunk azt a meggyőződésünket, hogy Isten igéjéhez ragaszkodva, Jézus Krisztust hirdetve a világban a szükséges jó rendet és minden ember javát szolgáljuk.

Egyesek felvetették, hogy a tolerancia helyett nem inkább a misszió kérdését kellett volna-e kitűzni témaként, és nemcsak erre az évre, hanem 2017-ig minden évre. A felvetés jó. Viszont nem beszélni kell a misszióról, hanem végezni. A tolerancia témája kapcsán is. Mert mi más az evangélium, mint jó híre Isten toleranciájának, aki nem hagyja, hogy az ember és világa belefulladjon abba, amiben van, és Isten tesz azért az evangéliummal általunk is, hogy megújuljon a világ és az ember. Ezt vajon tudja-e és komolyan veszi-e evangélikus egyházunk, amelynek létszámbeli fogyatkozása miatt annyian sírnak?

* * *

Sok elmarasztalás éri Luthert - ez a harmadik ügy - a zsidókkal kapcsolatos késői állásfoglalásai miatt, amelyek valóban nem toleranciáról tanúskodnak. Egyik viszonylag korai írásában, 1523-ban még szívhez szólóan buzdította toleranciára honfitársait:

„Ezért így szól szerény kérésem és tanácsom: ha méltányosan bánnánk velük [a zsidókkal], és a Szentírásból tisztán oktatnánk őket, néhányuk megtérhetne. De mivel erőszakkal űzzük, és rágalmakkal pocskondiázzuk őket, szemükre vetjük, hogy keresztény vérre volna szükségük ahhoz, hogy ne büzhödjenek, s nem is tudom, még miféle egyéb ostobaságból bánunk velük úgy, mint a kutyákkal, mi

jót érhetünk el ezek után náluk? Hasonlóképpen, ha tilos nekik közöttünk dolgozni, ipart űzni s más emberi kapcsolatotfenntartani, amivel csak uzsorára ösztönözzük őket, hogy is várhatunk tőlük javulást?

Ha segíteni akarunk rajtuk, akkor nem a pápa, hanem a keresztény szeretet törvényét kell gyakorolnunk,

barátsággal fogadva őket, hadd dolgozzanak és boldoguljanak, hogy lehetőségük és terük nyíljék körülöttünk és közöttünk keresztény tanításunkat és életünket hallani és látni. Ha néhányuk nyakas is, mit számít? Mi sem vagyunk mindnyájan jó keresztények

Luthernak ezek a szavai arról tanúskodnak, milyen fontosnak tartotta még 1523-ban a toleranciát a zsidók irányában. Jelzik azt is, hogy keresztyének és zsidók viszonya már akkor súlyosan leterhelt volt. Ez tehát hosszú múltra visszatekintő, nagyon régi történet. Az ezután következő húsz év során ez a viszony - úgy tűnik - nem javult, hanem inkább csak romlott.

Messzire vezetne annak megállapítása, hogy az, amiben a reformátor a zsidókat később elmarasztalta - a keresztyén hit, Jézus Krisztus és Mária gyalázása vagy különböző szélhámosságok miatt -, mennyiben alapult saját tapasztalatán, mennyiben mások rosszindulatú híresztelésén. Kutatni kellene azt is, hogy mennyire voltak ezek az esetek egyediek vagy általánosak. Luther mindenesetre úgy érezte, hogy olyan vétkekkel áll szemben, és olyan vétkekhez ragaszkodtak a korabeli zsidók, amelyek nem tolerálhatok. A fejedelmeket ezért arra buzdította, hogy ne engedjék be őket tartományaikba, sőt üldözzék el őket. Bár nem riadt vissza attól sem, hogy a keresztyéneket is korholja bűneikért, ezt az utókor legtöbbször figyelmen kívül hagyta.

Luthernak ezek az idős korában tett megnyilatkozásai ebben a kérdésben nem felelnek meg a tolerancia mai értelmezésének. Ennek súlyos következményei lettek, elsősorban abban, hogy később mások, különösen a nemzetiszocialisták, őrá hivatkoztak a zsidókat üldözve.

# # #

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Luther toleranciaértelmezése, amely korábbi éveiben magabiztosan, vagyis az igazság győzelmének reményével telten tág felfogású volt, későbbi éveiben bizonyos kérdésekben szőkébb lett. Korábbi felfogása az újkor felfogása felé nyitott ablakot, de későbbi felfogását nem az áttörés jellemzi.

A reformációnak és Luthernak óriási jelentőségű és máig érvényes felismerése, hogy az igazságot nem lehet erőszakkal érvényre juttatni, lelkiismereti döntéseket nem lehet erőszakkal kikényszeríteni, a hitet nem lehet senkire sem ráerőszakolni. Ha bárhol a világon így akarják akár a világnézeti, akár a politikai, akár a vallási egységet létrehozni, az egyrészt a totalitarizmus és diktatúra veszélyét rejti magában, másrészt rövid távon képmutatáshoz vezet, hosszú távon pedig bizonyosan lehetetlen is.

A16. század még csak a keresztyénségnek a keresztyénségen belüli küüj lönbözőségével találta > magát szembe, és egy^ másnak az egy birodal- I mon belüli tolerálása * mellett döntött az augs^ burgi vallásbékében. A 21. század pluralista társadalmában szinte végtelen azoknak a különbözőségeknek a sora, amelyek toleranciát igényelnek. Még ha ebben a helyzetben nem lehet is mérték számunkra Luther toleranciahatára, nekünk is kérdés marad, hogy hol kell vagy hol lehet meghúzni azt a határt, amelyen túl a tolerancia már a társadalom épségét veszélyezteti.

Külön kérdés, hogy mit tegyen a keresztyén szeretet, amikor igével, igehirdetéssel, meggyőzéssel, szép szóval, jó példával sem sikerül a tévelygőt az általunk igaznak és jónak tartott útra téríteni. Olyan helyzetekben tehát, amikor dialogikus toleranciát akarunk, de sem dialógus nem lesz belőle, sem igazi tolerancia. S ez nemcsak a keresztyénségnek, hanem a modern társadalmaknak is életbe vágó kérdése.

A tolerancia egyrészt az egyén erénye, aki személyes türelemmel, elnézéssel, jóindulattal viseltetik a tőle eltérő, a más ember iránt. De vajon az egyén csak akkor tekinthető toleránsnak, ha a maga legszűkebb életterében éppoly toleráns, mint tág közösségében, vagy lehetnek ebben különbségek? Másrészt a pluralista társadalomnak teljesen közömbösnek kellene lennie a benne megjelenő minden különbözőséggel szemben? Lehet-e, kell-e intoleranciának tekinteni az egyet nem értést?

A reformáció kiemelkedő vezetőjeként Luther több vonatkozásban is az emberek közötti tolerancia egyik előfutára, előharcosa volt. Nem mérhetjük a mi korunk értékítélete és felfogása alapján. Ne ismételjük meg hibáit. Ne kövessük korlátaibán. Figyeljünk arra, amit Krisztus evangéliumára figyelve és ahhoz hűségesen Isten minden ember iránti szeretetéről, az ember lehetőségeiről s korlátáiról és a másik ember iránti szeretetről tanított.