Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-20 / 3. szám
Evangélikus Élet ÖKUMENIKUS IMÁHETI MELLÉKLET 2013. január 20. !► 7 ♦ ♦ jKUMENIKUS (T>nr \ TJ | ^ ^ I ^ a Krisztus-hívők I Ivl f \ I I I I egységéért * JLJL T JL JL Il^JL JL J,_á X 2013. január 20-27. Részletek a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa kiadásában megjelent imafüzet anyagából Bevezetés az imahét bibliai gondolatkörébe Krisztusban kedves Testvérek! A teremtett világ szépsége és gazdagsága Isten bölcsességét és jóságát hirdeti. Az ember azonban nem csupán a természetes ész fényénél keresheti az Alkotót. Teljesebb, biztosabb, igazabb módon ismerhetjük meg őt a kinyilatkoztatásból. A mindenség teremtője ugyanis személyes kapcsolatba kívánt lépni az emberrel. Szeretetére választ kell adnunk egyénileg és közösségileg egyaránt. Teljes szívünkből, teljes lelkűnkből és minden erőnkből viszont kell szeretnünk a Mindenhatót. Hódolatunkat fejezzük ki iránta az istentisztelet végzésével, amikor lélekben és igazságban imádjuk őt. De Krisztus feltárta előttünk, hogy Isten iránti szeretetünk megvalósulhat embertársaink segítésében is: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40) - tanította. Az Isten szabadító jóságát megérző ember tudja és akarja szeretni Urát, és szereti embertársát. Ez a törvénynek és a prófétai tanításnak is a lényege. Aki eszerint jár, az szabadságban, szeretetben és az Úr előtti alázatban jár. Ez az alázat azonban nem megalázó, hanem reményteljesen felemelő. Aki az Úr előtt hajt fejet és térdet, az könnyebben tud ellenállni annak, hogy illúziók, önpusztító indulatok és a teremtett világot, benne az embertársat sértő ambíciók előtt hajtson fejet. Változó világunkban valami nem változik. 2013-ban is arra hív bennünket az ökumenikus közösségben is megszólító Szentlélek, hogy figyeljünk akaratára, mert nem mondott le rólunk. Nem mondott le a teremtett világról sem, s abban különleges szerepet ad nekünk. Küldetésünk van, amelynek betöltése jelenti életünk méltóságát és boldogságát. Erre az útra lép az, aki mindennap tudni akarja, hogy mit kíván tőle az Úr, és ahhoz igazítja lépteit. így járjuk az imahét istentiszteleteit, és így éljük meg életünk mindennapjait. ■ Dr. Erdő Péter bíboros, prímás, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke Steinbach József református püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke Az Indiai Keresztény Diákmozgalom azzal ünnepelte százéves fönnállását, hogy bekapcsolódott az ökumenikus imahét anyagának elkészítésébe; a munkára meghívást kapott az Indiai Katolikus Egyetemi Szövetség és az Indiai Egyházak Ökumenikus Tanácsa is. Az előkészületek során, végiggondolva az egyetemes imahét jelentőségét, egyetértettek abban, hogy - Indiában, abban a környezetben, ahol a dalitoknak súlyos igazságtalanságot kell elszenvedniük országukban és az egyházban is - a látható egységért való küzdelem nem választható el a kasztrendszer megszüntetéséért való küzdelemtől, valamint az egység olyan megélésétől, amelyre a legjobb példát a legszegényebbek adják. A dalitok azt a közösséget alkotják Indiában, amelyet úgy neveznek: „kaszton kívüliek”. Őket érinti legfájdalmasabban a kasztrendszer, azaz egy megcsontosodott osztályrétegződés, amely a rituális tisztátalanság és rituális tisztaság gondolatára épül. A kasztrendszerben az egyik kaszt magasabb, a másik alacsonyabb rendű. A dalitok közösségére úgy tekintenek, mint amely a legtisztátalanabb, s egyben a legszennyezőbb. így a kasztrendszeren kívül helyezték el és „érinthetetleneknek” nyilvánították őket. Mindezek következtében a dalitok társadalmilag számkivetettek, politikailag alulreprezentáltak, gazdaságilag kizsákmányoltak és kulturálisan alárendeltek lettek. Az indiai keresztények majdnem nyolcvan százaléka dalit hátterű. A jelentős 20. századi előrehaladás ellenére az indiai egyházak az Európából és máshonnan örökölt tanbeli megosztottságban élnek. Az indiai keresztény megosztottságot ezen túlmenően tovább terheli a kasztrendszer. Ez komoly kihívást jelent az indiai keresztények egysége számára, így az egyház morális és missziós bizonyságtétele számára is, hiszen nem tud úgy megjelenni, mint Krisztus egy teste. Mint egyházmegosztó tényező, a kasztizmus akut tanbeli ügy. Ebben az összefüggésben hívott minket az egyetemes imahét annak megvizsgálására, hogy mit üzen Mik 6,6-8, s így arra a fő témára figyeljünk, hogy „mit kíván tőled az Úr”. A dalitok tapasztalata az az olvasztótégely, amelyben a bibliai üzenetek és a rájuk épülő teológiai megfontolások a jelenben valóságos felhívássá lesznek. Mikeás az Ószövetség tizenkét kisprófétájának egyike. Kr. e. 737-690 körül prófétáit Júdeábán Jótám, Áház és Ezékiás júdeai királyok uralkodása alatt (Mik 1,1). Jeruzsálem délnyugati részéből, Móresetből származott. Ugyanazon politikai, gazdasági, morális és vallási körülmények között élt, mint kortársa, Ézsaiás. Vele együtt prófétáit Samária lerombolásáról, a déli királyságnak az asszírok általi lerohanásáról Kr. e. 701-ben. Szomorúsága, amint népe gyalázatán kesereg, meghatározza könyvének hangnemét, s haragját a vezetők és a papok ellen fordítja, akik elárulták népét (2,1-5). Mikeás könyve az írott prófétai hagyományba tartozik. Üzenetének szíve az ítéletmondás. A könyv három részre oszlik, kifejezve egy folyamatot az általános ítélettől (1-3. fejezet) a megszabadulás meghirdetésén át (4-5. fejezet) a szabadulás ünnepléséig (6-7. fejezet). Az első részben Mikeás keményen megfeddi a politikai és vallási hatalom azon birtokosait, akik visszaélve hatalmukkal meglopják a szegényeket. Azt mondja róluk: „lenyúzzátok az emberekről a bőrt” (3,2), és „megvesztegetve bíráskodnak” (3,11). Mikeás könyvének második része zarándoklatra hívja a népet: „Jöjjetek, menjünk az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Tanítson minket útjaira, hogy ösvényein járjunk!” (4,2) Isten ítélete a harmadik részben jelenik meg erőteljesen, amelyet azonban az üdvösségre való reményteljes várakozás kísér Istenbe vetett hittel, „aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését. Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad” (7,18) Ez a reménység a Messiásra koncentrál, aki maga lesz a „békesség” (5,4), s aki Betlehemből jőve (5,1) hozza a megváltást. Mikeás végül a világ minden népét meghívja ebbe a zarándoklatba, hogy osztozzanak az igazságosságban és a békében, amely egyben az ő üdvösségük. Mikeás erős elhívása az igazságosság és a béke mellett a 64-7,7. versekben fejeződik ki, s ez egyben az ez évi egyetemes imahét főtémája. Az igazságosság és a béke fogalmát Mikeás az Isten és az emberiség történelemben megjelenő kapcsolatába ágyazza, de hangsúlyozza, hogy ez a történet szükségessé tesz és megkövetel egy erős etikai jelleget. Hasonlóan a többi prófétához, akik az izráeli királyság alatt éltek, Mikeás is emlékezteti a népet, hogy Isten szabadította ki őket az egyiptomi rabszolgaságból, és arra a szövetségre hívta őket, hogy egy méltóságra, egyenlőségre és igazságosságra épített társadalomban éljenek. így az Istenbe vetett igaz hit elválaszthatatlan a személyes kegyességtől és a társadalmi igazságosságra való törekvéstől. Istennek a szolgaságból és napi megalázottságból való szabadítása nemcsak istentiszteletet, áldozatot és égő áldozatot követel, hanem azt, hogy igazságosságot és szerető kedvességet éljünk meg, s alázattal járjunk együtt Istennel. „...mit kíván tőled az Úr!” (Mik 6,6-8) Az a történelmi és társadalmi helyzet, amellyel Isten népe Mikeás idejében szembesült, sok szempontból összehasonlítható az indiai dalit közösség helyzetével. A dalitoknak is elnyomással és igazságtalansággal kell szembesülniük azok részéről, akik meg kívánják fosztani őket jogaiktól és méltóságuktól. Mikeás azoknak a kapzsiságáról, akik kizsákmányolják a szegényeket, így szól: „megettétek népem húsát, lenyúztátok róluk a bőrt, csontjaikat összetörtétek” (3,3). A próféta - visszautasítván azokat az üres rítusokat, áldozatokat, amelyekből hiányzik az igazságosság lelkülete - Istennek arról az elvárásáról beszél, hogy az igazságosságnak vallásunk és rítusunk központi kérdésévé kell lennie. Mikeás üzenete prófétai erővel bír abban az összefüggésben is, hogy a dalitok diszkriminálása vallási alapon, valamint a tisztaság-tisztátalanság gondolata alapján minősül törvényesnek. A hit aszerint nyeri vagy veszíti el jelentését és jelentőségét, hogy miként viszonyul az igazságossághoz. A mai dalitok helyzetében Mikeás ragaszkodása a hit morális eleméhez azt kívánja tőlünk, hogy megkérdezzük magunktól: „Mit kíván tőlünk Isten: csupán áldozatot vagy azt, hogy vele járjunk igazságosságban és békében?” A keresztény tanítványság ösvénye azt jelenti, hogy az igazságosságnak, az irgalmasságnak és az alázatnak az útján járunk. Az úton járás hasonlat összekapcsolja az imahét nyolc napját, s a maga aktivitásával, folyamatos cselekedetével világosan utal arra a dinamizmusra, amely a krisztusi tanítványságot jellemzi. Az Egyházak Világtanácsa 2013-ban a koreai Busanban (Pusan) rendezendő 10. nagygyűlésének főtémája így hangzik: „Élet Istene, vezess bennünket igazságosságra és békességre!” Ez egybecseng a Szentháromság Istenképével: Isten együtt jár az emberiséggel a történelemben, miközben meghívja a népeket, hogy egymással partnerségben járjanak. Az imahét nyolc altémája - amelyek az úton járás különböző módozatairól beszélnek - képessé tesz bennünket arra, hogy a hiteles keresztény tanítványság különböző szempontjaira fordítsuk figyelmünket, amelyek végül is a helyes ösvényen az életre vezetnek (Péld 12,28a). Tekintettel arra, hogy az ez évi ökumenikus imahét az indiai dalit közösségre összpontosít, a tanítványságnak ez az útja jelképesen fogalmazva egy „olyan út, amelyet a dalit dobok ritmusa kísér”. Számos dalit közösséget az indiai falvak professzionális, rituális dobolásával azonosítanak. A dalit dobolás nemcsak az isteni erő jelenlétét hívja, hanem a közösség biztonságos útját biztosítja azáltal, hogy megvéd a gonosz erőkkel szemben. Ma úgy tekintünk a dalitok dobolására, mint a dalit kultúrának és önazonosságnak az ünneplésére. Amikor tehát a tanítványságnak arról az útjáról beszélünk, amelyet a dalit dob kísér, a tanítványságnak arra a formájára utalunk, amely arra emlékezik, hogy az Isten megtartó jelenléte a kivetettekkel van. A tanítványságnak arra a formájára is emlékeztet, amely elismeri a dalitok öngyógyító erejét, amikor a gonosszal konfrontálódnak, s ezzel hozzájárulnak a szélesebb közösség jólétéhez. A tanítványságnak egy olyan formájára nyerünk elhívást, amely igent mond a dalit kultúrára és önazonosságra mint Krisztus jelenléte megtapasztalásának váratlan terére (Mt 25,40). Ez a tanítványság fog elvezetni a keresztény egység igaz szolidaritásához és formáihoz, amelyekben nincsen igazságtalanság, diszkrimináció és kitaszítás. A szandálvarrás egyike azoknak a foglalkozásoknak, amelyeket bizonyos indiai dalit közösségekkel társítanak. Nemcsak a túlélésük egyik eszköze, hanem a megalázó és lealacsonyító feltételek közötti reménység szimbóluma is ez a tevékenység. A napi imádságainkban a dalitok túlélésének ajándéka legyen a mi reménységünk is. „A keresztények közötti, kasztrendszerre emlékeztető mindennemű előítélet ellenkezik a hiteles humán szolidaritással, veszélyezteti az alapvető spiritualitást, és komoly akadálya az evangélizáció egyházi missziójának” - mondta II. János Pál pápa. Az igazságosságnak, egységnek és békességnek Istene tegyen képessé bennünket arra, hogy hiteles jelei legyünk az emberi szolidaritásnak azáltal, hogy arra erősít meg bennünket, hogy az ő akarata szerint éljünk.
