Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-06-16 / 24. szám
2*2013-júniusió. I , ÚT/TfíRS I Mi a neve? Kelló Gusztáv evangélikus lelkész 1927. szeptember 11-én azt kérdezte a szüleimtől: „Mi a gyermek neve?” Akkor tartottak ugyanis keresztvíz alá a szarvasi evangélikus újtemplomban. „István” - felelték szüleim, és ezt az általuk adott nevet erősítette meg a lelkész ily módon: „István, megkeresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében.” Azóta - törvényesen és hivatalosan - én és a nevem szorosan összeforrtunk. István vagyok, és szeretem a nevemet. Sőt büszke is vagyok egy kicsit rá, amióta tudom, hogy mit jelent. István a görög sztefanosz szónak a magyar változata. Eredetileg azt a koszorút jelentette, amelyet az olimpiai játékokon fontak a győztesek fejére. Sztefanosz-István tehát annyit tesz, mint „győzelmi koszorú”. Újabb öröm ért, amikor a Szentírásból megtudtam, hogy volt már a bibliai korban is egy István nevű „elődöm”, akit ma is a legelső keresztény vértanúként tisztelünk, minden év karácsony másnapján emlékezve rá. A magyar történelem tanulásakor pedig hamar megtanultam a legeslegelső magyar király nevét: ő is ezt a nevet kapta, miután Vajkként keresztvíz alá tartották. Nem gondolom, hogy nevem kiválasztásánál minderre gondoltak volna a szüleim. Nekem egyszerűen azért adták ezt a nevet, mert első fiúként születtem bele a családba, és a családi szokás szerint a legidősebb fiú mindig is az édesapa nevét kellett „továbbvigye”. Édesapám pedig szintén István lett annak idején, miután a nagy vértanú ünnepén, karácsony másnapján született. Az ókorban nagyobb tisztelettel gondoltak a névre, és a kiválasztásánál céltudatosabban jártak el. Összekapcsoltak vele egy személyt, akinek valamely jellembeli tulajdonságára vagy a külsejére emlékeztetett a név. Az volt ugyanis az általános meggyőződés - szinte minden kultúrában -, hogy a névben titokzatos erő rejtezik. Ha tehát valaki megtudta a nevemet, akkor fölöttem már mintegy szabadon rendelkezhetett. Mert a nevem megismerésével birtokába jutott a benne rejtőző erőnek. Furcsának tűnhet számunkra az ilyesfajta gondolkodás. De gondoljunk csak a népmesékre. Ott is igen sokszor van szó arról, hogy egy „elvarázsoltat” a kedvese csak egy név, egy jelszó kitalálásával „válthat” meg. S valami ehhez hasonlót ismerünk meg mai kutatóktól is. Lelki betegeknél gyakran fordul elő, hogy nem tudják, tulajdonképpen mitől is félnek. Ha viszont jó tanácsadók segítségével rájönnek valamiképpen betegségük okozójának nevére, az már fél gyógyulást jelenthet számukra. Félünk az ellenségtől, de kétszeres a félelmünk, ha nem is tudjuk, ki vagy mi az, s mi a neve. Még akkor is, ha mi már nem osztjuk a régiek véleményét a névben rejlő erőről. Következő lapszámunkban a bibliai nevekkel foglalkozunk majd. Addig is azonban, amolyan házi feladatként, keressük meg a következő bibliai személyt. Hogy megtudhassuk: mi a neve? Részeges férje udvariatlanul viselkedett a királlyal szemben. Számolnia kellett azzal, hogy ezért büntetés, feltehetőleg véres megtorlás jár. Ebben a fenyegető válsághelyzetben egyedül neki volt helyén az esze. Magára vállalta férje vétkes magatartását, és ajándékokkal ment a férje elpusztítására vonuló, sértett király elé. A közvetlen veszély így elhárult, sőt a királynak annyira megtetszett az asszony „ önfeláldozó ” magatartása, hogy elállt eredeti tervétől, és a férjét büntetlen hagyta. Annak hamaros halála után pedig a király még feleségül is vette a „ jó eszű és szép termetű” özvegyet. Ki volt tehát ő? (Segítségként eláruljuk, hogy a történetről Sámuel első könyvében olvashatunk...) Gémes István mm Köszöntés - köszönet Balázs Zoltán, a balogpádári evangélikus gyülekezet tagja, egykori gondnoka március 14-én töltötte be a mindenható Úristen kegyelméből 85. életévét. Keresztelésekor Járossy Mihály evangélikus lelkész szolgált a faluban, ő részesítette Zoli bácsit a szent keresztség áldásában. Persze azóta sok víz folyt le a kis Balog-patakon. Fiatalkor, konfirmáció, házasságkötés Herczeg Mártával. Az Úristen megáldotta őket gyermekekkel, és együtt örülnek szeretett nejével gyermekeik családalapításának, majd az unokák érkezésének. Köszönetét mondunk a mindenható Úristennek Balázs Zoli bácsiért. Köszönetünket fejezzük ki neki is mindazért a fáradságért, melyet e most már kicsinyke evangélikus közösségért tett. A mindenható Úristen áldja meg őt s szeretteit, vezesse őket azon az úton, amely a mennyországba vezet. „Az ifjaknak dísze az erő, az öregek ékessége pedig az ősz haj. ”(Péld 20,29) Rusznyák Dezső evangélikus lelkész (Sajógömör) „A minoritásban új kihívások elé kerül az európai kereszténység” Beszélgetés D. dr. Hafenscher Károly nyugalmazott evangélikus lelkésszel, az ökumenikus kapcsolatok szakértőjével Az interjúra érkezve a Deák téri parókiaépület második emeletén kávéillat fogad. „Pontos kislány vagy” — mondja Veronka néni, amikor ajtót nyit. O Hafenscher Károly bácsi hatvankét éve hűséges felesége, aki ottlétem alatt finom falatokkal és nem utolsósorban - az illatáról már az ajtóból ismerős — kávéval kínál. A patinás bútorok között pedig az idős professzor mesél...- Ön evangélikus lelkészként az ökumenikus egyházi kapcsolatok ismert és elismert kutatója. Milyen út vezetett odáig, hogy szakmai munkájának alappillére az egyházközi - elsősorban a római katolikus és evangélikus felekezet közötti - párbeszéd vizsgálata és elősegítése lett?- A fasori evangélikus gimnáziumba jártam, ott is érettségiztem. Teológiai tanulmányaim végeztével 1948-ban ösztöndíjat nyertem az Egyesült Államokba, a pennsylvaniai Gettysburgbe. Itt új irányt vett az életem. Ellentmondásként éltem meg, hogy tanulmányaim során mintegy háromszáz felekezetről hallottam, a Credóban pedig naponta egy egyházról vallottunk. Megérett bennem a döntés: ezentúl - az akkor kibontakozó - egységmozgalom híve leszek, más szóval hídépítő leszek a felekezetek között. 1949-ben hazajöttem, és két hónapig állás nélkül voltam, mert abban a politikai légkörben „amerikásnak” számítottam, és a budapesti kollégák nem mertek alkalmazni. Az év őszén aztán maga mellé vett Scholz László zuglói lelkész, majd 1954-ig, a Deák térre kerülésemig öt helyen voltam segédlelkész.- Már Deák téri lelkészként hogyan munkálkodott az ökumené terén?- 1962-től 1965-ig tartott a II. vatikáni zsinat, amely a múlt század legjelentősebb eseménye volt a kereszténységben. Korfordulót, újraéledést jelentett ez a római katolikus világegyházban. A Lutheránus Világszövetség és a katolikus egyház közös bizottságot hozott létre a zsinatot követően, 1967-ben. Ennek voltam tagja tizenegy éven keresztül. Ez komoly feladatot jelentett, hiszen nemcsak a katolikus tanítást, hanem az evangélikus álláspontot is mindennél jobban ismernem kellett, hogy képviselni tudjam. 1969-ben Svédországba kaptam ösztöndíjat a svéd államegyház segélyszervezetétől, a Lutherhjalpentől. Három hónap alatt negyven gyülekezetét ismerhettem meg. Egyházunk vezetőségének nevében hivatalosan meghívtam Ruben Josefson érseket, hogy újra felvehessük a kapcsolatot a svéd államegyházzal - a kapcsolat Ordass püspök börtönbe kerülésével szakadt meg. 1970-ben az érsek hivatalos látogatást tett nálunk, és az egyházi vezetők részéről megtörtént az újbóli kapcsolatfelvétel. E látogatást 1984-ig továbbiak is követték. A hetvenes évek végén új terület nyílt meg számomra, amikor a református teológián tarthattam órákat helyettes tanárként a felekezettudományi intézetben. Itt később mariológiát és homiletikát is tanítottam. A professzorokkal éppúgy, mint a diákokkal jó viszonyban álltam, és sok baráti beszélgetést folytattam a testvéregyház képviselőivel. Egyébként itt, a Károli Gáspár Református Egyetemen kaptam 2005-ben díszdoktorátusomat is.-A fiatalabbak kedvéért megemlítene néhány olyan momentumot a 20. századból, mely fontos volt az ökumené alakulása szempontjából?- Mint említettem, nemcsak a katolikus egyház, hanem az ökumené szempontjából is a II. vatikáni zsinatot tartom a legjelentősebb eseménynek. XXIII. János pápa már a zsinat előtt három évvel, 1959-ben meghirdette az úgynevezett „aggiornamento” - naprakészség, korszerűsítés - szükségességét és azt, hogy nyitni kell más felekezetek és a világ felé is. Jól szemlélteti egyébként a II. vatikáni zsinat előtti állapotokat az 1938-ban a budapesti Eucharisztikus Kongresszuson eszkalálódó Regnum Marianum-Regnum Christi-vita. Egy neves jezsuita igehirdető, Bangha Béla ezt mondta a Hősök terén több ezer ember jelenlétében: „Inkább lennék ateista, mint protestáns.” Ezt a kijelentést a protestáns egyházak részéről érthető felháborodás követte. A II. vatikáni zsinat fényében mindezek már teljesen felesleges belharcoknak tűnnek a hazai kereszténység életében. Fontos megemlíteni még az úgynevezett evangélikus-római katolikus Közös nyilatkozatot, melyet 1999-ben írtak alá. Ebben a katolikusok is elismerik, hogy a megigazulás a Szentháromság Isten műve, és hogy mindez egyedül kegyelemből, nem saját érdemből történik.- Miért fontos az ökumenikus kapcsolatok ápolása ma ?- A statisztikai adatok szerint apad a keresztények lélekszáma, nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában. A minoritásban új kihívások elé kerülünk. Amit a katolikusok a magyarországi protestánsoktól tanulhatnak, az éppen az, hogy miként lehet megszólítani az embereket kisebbségben, mivel a protestánsok itt mindig kisebbségben voltak. Most nem a protestantizmus, hanem maga a kereszténység a minoritás.- És mit tanulhatunk mi más felekezetektől, jelesül a római katolikus egyháztól?- Nagy reménységgel tekintek a vatikáni őrségváltás elé. A márciusban megválasztott Ferenc pápa új nyitásra szánta el magát. Egyszerű ember akar lenni egyszerű emberek között. Tudatában van az egyház európai kisebbségi létének, tudja, hogy a névleges hívek eltűnnek az egyházból, és azokat kell komolyan venni, akik nem csak a pletykákra, a visszaélésekre kíváncsiak. Új mentalitást és új reménységet hozott Ferenc pápa. Példaképének Assisi Ferencet jelölte meg, aki „Isten szegénykéje” és egyben Olaszország védőszentje. Az új pápa jezsuita, aki komolyan veszi hivatását, fegyelmezett, egyszerű életet folytat, egyszerűen étkezik, egyszerűen lakik, egyszerű közlekedési eszközökön jár, mint általában a szegény emberek Rómában. Népszerű és szókimondó. Úgy látszik, valóban tud érthetően beszélni - nemcsak nyitott autóval jár a Szent Péter téren, nemcsak elvégzi a pápaság lábmosás-szolgálatát még a fiatalkorú bűnözők fegyintézetében is, hanem meri hirdetni - kemény szóval vagy szelíden - Isten törvényét és evangéliumát.- Az ökumené után engedjen meg egy személyes kérdést, Professzor úr! Mivel tölti nyugdíjas napjait az egyháztudós professor emeritus ?- Az utóbbi időben a kétszáz évvel ezelőtt született Sörén Kierkegaard-ralfoglalkozom, és újra végiggondolom azt, amit tőle tanulhattam. A közösségek kapcsolatában ő három stádiumot, státust különböztet meg: az esztétikait, az etikait és a vallásit. Ezt a három kategóriát lehet ma is használni. Pozitívum, hogy az esztétikai státusra jelentős példák vannak Magyarországon. Például a Lutheránia énekkar szolgálata a ciszterci templomban vagy közös vonulás ősi református magyar énekek éneklésével a Kálvin térről a budai Szent Annatemplomig. Reméljük, hogy az etikai és a vallási státus is bekövetkezik egyszer. Sz.P.
