Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-06-16 / 24. szám
6 ■m 2013. június 16. FÓKUSZ Evangélikus Élet Egy fáradt-szép arc Beszélgetés Móser Zoltán fotóművésszel ► Vékony, szikár férfi, örök mosollyal az arcán. Nagy hátizsákkal, nem tudni, honnan érkezőben: Bicskéről, ahol lakik, vagy a világ távoli részéből, veszendő értékekkel a képein. Legszívesebben magához ölelne földrészeket, hogy semmi ne vesszen kárba. Nem a pillanatban ragadja meg a lényeget, hanem a pillanatot növeli lényegivé. Hétköznapi kis csodákkal, mert tudja, a halálon nem a halhatatlanság, az élet emelkedik felül.' Emléktábla a költő tiszteletére Az elmúlt hétvége Fehérváron Weöres Sándorról szólt. A ragyogó nyári ég, a népes hallgatóság és a tündér óvodások, mindenki nagy költőnket köszöntötte. A Szent István Király Múzeum, ahol 1945-46-ban igazgató volt, június 7-én, pénteken emléktáblát avatott tiszteletére. A múzeum panteonjába új dombormű került: Nagy Benedek szobrászművész a töprengő és új „kalandokba” vágó költőt ábrázolja, idézve a gyerekeknek írt versét, a Kutyafülü Aladárt, amelyet ott vetett papírra. A második világháborúban az ország nagyon sok gyűjteménye megsérült - szerencsére a székesfehérvári anyag nem, de az intézménynek nem volt vezetője. így került oda Weöres Sándor, munkás hónapokra, hiszen két fontos kiállítást szervezett, és három új kötete is megjelent. Az ünnepségen a költő megzenésített verseiből Sebő Ferenc Kossuth-díjas előadóművész játszott, bizonyítva, hogy a pergő ritmusok, a vidám, zengő sorok nem csak a legkisebbek szívében élnek. Dr. Demeter Zsófia múzeumigazgató, dr. Cser-Palkovics András, a város polgármestere és Vargha Tamás államtitkár, a Fejér Megyei Múzeumegyesület elnöke koszorúzása után a közeli Csók István Képtárban folytatódott a pénteki ünnep. A Weöres Sándoremlékülés tudós előadói a hatalmas életmű egy-egy szeletét villantották föl. Dr. Sebők Melinda Weöres Sándor pályakezdéséről beszélt. Formálódó költészete állandóan változott, megújult, csiszolódott. Az előadó Kosztolányi- és Babits-levelekből idézett, egy-egy példával figyelmeztetve, hogy olykor a költő is küszködött versei befejezésével. Dr. Petőcz András a zeneiséget emelte ki, azt a korai fölismerést, hogy Weöres versei számtalan variációs lehetőséget hordoznak. És azt az üzenetet, hogy a költészet művészet is, gyönyörködtet, és a magyar nyelv az egyik legcsodálatosabb, leggazdagabb a világon. Dr. Kenyeres Zoltán most megjelent, bővített Weöres-nagymonográfiáját ismertette (a professzorral lapunk június 2- i számában közöltünk interjút). Szólt az alkotó rendkívüli pályakezdéséről, ragyogó pályaívéről. Weöres sokfélesége arra biztat, hogy szabadon válasszuk ki életművéből a nekünk tetszőt. Az alkotás derűje jellemzi nagy költőnket - állapította meg az irodalomtörténész -, a töretlen, rendíthetetlen íráskedv, hogy abban a zsarnoki időben is elmondja igazát: nem reménytelen az élet! Havas Judit előadóművész, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa régi találkozásait idézte föl. A költő gyerekverseit, magának az írónak a kudarcát: cérnahangja miatt kinevették a legkisebbek, de amikor csodazengésű versei megszólaltak, kitavaszodott az arcuk, a felnőttekével együtt. És ez ma is igaz: Weöres Sándor mindenkié, mindenki szereti, olvassa és hallani akarja. Ifjú és öreg szívekben él. ■ - Fenyvesi -Móser Zoltán a hazai fényképezés nagymestere. És fáradhatatlan tanítója, hiszen gazdag albumait remek szövegekkel kíséri. Előszóval, költői idézetekkel. Minden mindent kiegészít, fölerősít, kapcsolatok teremtődnek a dolgok között. A fotóművész elénk tárja a sokféleségben felfedezett egységet. Kérdeznek a másodpercek, és válaszolnak az évszázadok. Közel kétszáz kiállításon mutatta be képeit, több mint ötven könyvben vallott világjáró útjairól, mestereiről, írókról, művészekről. A félkör vége című esszékötetét a budavári Litea könyvesboltban ismerhettük meg. A családias hangulatú est után kérdeztem új munkájáról, az elmúlt évtizedekről, találkozásáról a költővel, Weöres Sándorral.- Én mindig keresek valamit, és mindig mást találok - kezdi az emlékezést. - így vagyok a fotóval, és így állnak össze a könyveim is. Nagyon bánt, ha valamit nem fejezek be, és csak kéziratban marad, ha marad. Bármilyen különös, egy könyv akkor jó, ha van eleje, közepe és vége. És ez érvényes a kiállításaimra és fotóalbumaimra is. Zenét szerető ember vagyok, és szeretem a szimfóniához hasonlítani a nagyobb munkáimat: egy kupola legyen, elindul valahová, fölmegy, és a végén valahol megnyugszik. Azok közé tartozom, akik 1989 előtt a fióknak dolgoztak. Annyit sejtettem, hogy egyszer talán egy albumom meg fog jelenni, és titokban napvilágot is látott: Vannak utak címmel, a pannonhalmi bencések támogatásával jelent meg a bicskei nyomdában, ahol még ólombetűkkel szedték a szöveget. A legtöbb munkám úgy épül föl, hogy irodalmi élmény van mögötte. Albumot készítettem Balassiról, József Attiláról, Nagy Lászlóról, Madách Tragédiájáról az ő szövegeikkel...- Akiket lehetett, fölkeresett?- Sok íróval voltam együtt. Az én Trabantomban majdnem mindenki ült, és én lefényképeztem őket. Soha nem akartam írni, de László Gyula professzor megkért, hogy a Szent László-legendákról írjak a gyerekeknek. Tízéveseknek nagyon nehéz jól írni, ahhoz Kormos Istvánnak, Lázár Ervinnek kell lenni. Az öt oldalt öt hónapig írtam, azt hittem, soha nem lesz kész. Aztán annyira megszerettem, hogy a szegedi Kincskeresőben Kodály Zoltánról elindítottam egy sorozatot. Középiskolások között voltam huszonhét évig, az egyetemen tizennégy évig, úgy érzem, az ő hangjukon írok, ahogyan a rádióban is évtizedeken át voltak különféle népzenei műsoraim. Tudtam úgy fogalmazni, hogy más is értse. Ástam, gereblyéztem, ezek voltak a nagy élmények, s gereblyézés közben ráakadtam egyegy mondatra, fénylő gondolatra, évszázados üzenetekre. Fontosnak érzem azt a sorozatomat a Magyar Nemzetben, amelyből most jelenik meg az ötödik kötet. Négy évig ment szép sikerrel, két évig pedig az Új Emberben. Harminckét sor, plusz egy kép, ebből ezerötszáz oldal kerekedett ki, kis magyar középkori művelődéstörténet. Én képeket látok, s ahhoz keresek szövegeket.- Régóta jár Erdélybe...- 1968-ban voltam először Erdélyben és Lengyelországban, azóta, amikor csak tehetem, mindig megyek. Csíkszeredában van egy kiadó, eddig tíz könyvemet jelentette meg, ők teremtették meg ehhez az anyagi feltételeket. Tanítottam Kolozsvárott is, havonta jártam a mindenre figyelő fiatalokhoz. Amikor a fotók alá nem szabad volt odaírni, hogy Erdély, én egy ötven köbcentis motorral jártam be a főbb és ismert helyeket. De gyorsan rájöttem: le kell menni a főútról, és az ismeretlen, középkori Magyarország tárul eléd. Magyar-történelem szakon végeztem, a középkorról szinte semmit nem tanultunk, amíg egyszer csak egy román kori templom boltívében megláttam valamit. Röviden: megszólíttattam. A fotósnak egy darab tégla, egyetlen töredezett kő is rengeteget mond. Egy téglát úgy fényképezni, hogy az egész templomról vagy egy fejezetéről szóljon. Rólam azt is mondják, hogy néprajzi fotós is vagyok. Ebből annyi igaz, hogy ha már valahol ott vagyok, és látok egy régi csűrt, népviseletet, egy különös fejfát egy eldugott falu temetőjében, akkor azt lefényképezem. Ebből is hatalmas anyag gyűlt össze észrevétlenül.- Kikkel találkozott még az írók kö- „A stószi remete” Fábry Zoltán volt az első, Illyés Gyula a második, akit fölkerestem. Jékely Zsoli bácsival összebarátkoztam Erdély kapcsán. Egyszer bejött hozzá egyik kora délután Mészöly Miklós. Éppen volt nálam fényképezőgép, és két jó képet készítettem, azóta is mindenütt ezt közük róla. Tudtam, hogy egy helyen születtünk, s attól kezdve haláláig sokat voltunk együtt. Csoóri Sándorhoz, Nemes Nagy Ágneshez, Kormos Pistához gyakran fölugrottam, és ezek nekem nagyon fontos találkozások voltak. Sok kedves emlék fűz Nagy László-kötetemhez is. Ágh Istvánnal jó barátságban vagyok, vele kerestem föl szülőföldjüket. Édesanyja még élt, de már nem otthon lakott. Most nagy vita van, hogy a házról melyik képet közöljem, mert nekem a romos épület sokkal többet mond, mint az emlékmúzeum. Az elárvult ház az alkonyaiban szívszorító, a költő versei is erről szólnak.- Weöres Sándort hogyan sikerült lefényképeznie ?- Nehezen jutottam el hozzá. Én azon kevesek közé tartozom, akik már a kezdetkor a legnagyobbak közé sorolták. Ő, teljesen megérdemelten, a Nobel-díjra esélyes volt, Illyés és Juhász Ferenc is, de végül egyikük sem kapta meg. A Kortársban volt egy sorozat, Tárgyaim címmel, ehhez a képeket én készítettem, így jutottam el Weöreshöz, a Törökvész úti házba. Kavicsokat adott, karkötőt, amit egy cigány kovács készített, egy szép korpuszt, Martyn Ferenc rajzát, látszólag egyszerű dolgokat. Utána sokáig nem találkoztunk; később lehetőség nyílt arra, hogy lefotózzam, de nem tudtam megcsinálni. Olyan meglepetés volt a költő, az élő ember, hogy „megbénultam”. Nekem nem volt kötelező senkit lefényképezni: csak a magam örömére dolgoztam, de így is összegyűlt közel háromezer íróportrém. WEÖRES SÁNDOR 100- Weöres Sándort mivel nyerte meg?- Azt mondtam, beszélgetni jöttem. Éppen kis társaság volt nála, nagyon kedvesen fogadott, és akkor egy sorozatot készítettem. Úgy nem lehet portrét készíteni, hogy az illető nem adja az arcát, nem engedi magát közel. Akkor csak a maszkját fényképezem. Weöres nagyszerű társ volt, remek beszélgető, pedig nagyon fárasztó két-három órát társalogni. A fotósnak több helyre kell egyszerre figyelni, s közben nyomogatni a gombot. Szerencsém is volt, mert akiket lencsevégre kaptam, azokkal néhány perc alatt barátként voltam együtt. A költő kis idő múlva már szólt: Zolikám így, Zolikám úgy, és én jó kedvvel, fesztelenül dolgozhattam.- Milyen ez az idős, fáradt arc?- Borzasztó nehéz volt lefényképezni, hiszen egész éjszaka írt és fordított, délután négy órakor kelt föl. Ötkor kijött, akkor már alig volt fény, elbújt egy lyukba, az ő kis szobájába. Alig tudtam elkapni, mert én műfényt nem használok. Ennek ellenére sikerült, és ő is szerette ezeket a képeket. Másik alkalommal kimentünk az udvarra. Sokkal könnyebb, ha van ott valaki, egy harmadik személy, aki beszélget, kérdez, és én közben dolgozom. Azt mondom mindig, nem kell rögtön fényképezni, egy jó képet kell csinálni. Abban benne legyen az egész ember. Ez a Weöres-arc is beszédes, mintha azt mondaná: nézd, ilyen vagyok, sokat dolgoztam, megfáradtam... Néztem a kis embert, egy örök gyerek ült velem szemben. Alig szólalt meg, de akkor mindig valami fontosat közölt. írtam róla egy tanulmányt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban lesz egy műsorunk, amely a népköltészet és Weöres gyermekver- 1 seinek kapcsolatáról szól. Vajon ez a cérnahangú emberke, aki jól egy nótát se tudott, hogyan bírt ennyi húron játszani? Senki a magyar iroda- j lomban a nyomába nem léphet. Folyton kérdezem magamtól, másoktól, ( hogyan lehetett valaki ösztönösen ilyen zseni! Más költők talán töprengtek napokon át, gyötrődtek, Weöres Sándorban megszólalt egy ritmus, és jöttek a hömpölygő sorok, és egyből kész volt egy új költemény. Örök üzenetei: nem reménytelen az élet! És az élet, a történelem drámái között is lehet játszani, egymásra figyelni, egymást segíteni. ■ Fenyvesi Félix Lajos
