Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-06-16 / 24. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2013. június 16. » 5 Éltető találkozás a kúriában Tudósítás egy könyvbemutatóról A dunaharaszti Laffert-kúria barokk díszterme adott otthont június 8-án, szombaton Varsányi Ferenc evangélikus lelkész (képünkön) Éltető című könyve bemutatójának. Zentai Károly zongoraművész jóvoltából Johann Sebastian Bach örök dallamai vezették be a beszélgetést, melynek keretében Bíró László római katolikus tábori püspök és Nagy Péter budafoki református lelkipásztor - a szerző barátai - méltatták a művet. Bíró László püspök örömét fejezte ki, hogy ilyen szép számmal jelentek meg a harasztiak Varsányi Ferenc művének bemutatóján. A könyv szerzőjét a terem freskóit helyreállító művészekhez hasonlította: ahogy az évszázadok alatt felhordott festékréteg alól előtárták az eredeti képeket a restaurátorok, úgy tárja az olvasó elé, hozza közelebb Varsányi Ferenc az igazságot korunk egyre elidegenedőbb világában. Megállapította, hogy a bibliaolvasáshoz hasonlóan a könyv hordozza az emberi szerző, az isteni szerző és az egyház hármas egységét. Az irodalmi erényekkel bíró mű igazi evangélizációs könyv, az emberért van, a szerző - megfelelve legfőbb feladatának - nyitott szívvel, tiszta, világos beszéddel hirdeti az evangéliumot. Nagy Péter református lelkész kiemelte, hogy a könyv prédikációs mű, az író igazi szószéki ember, akinek több évtizedes igehirdetői tapasztalata jelenik meg az írásokban. A teológiai bázist nem a külön“ böző hittudományi iskolák válts tozatos világa, hanem a mai kor lí alapkérdése, a kereszténység léte vagy nem léte adja. A prédikációk bibliai ala< púak és Krisztus-központúak, az igehirdető személyisége nem öncélúan, hanem hivatása gyakorlásának minőségében mutatkozik meg. A stílus nem kánoni. Az értelmiségi embernek is szól a könyv, de a szerzőnek a komlói bányászok között vagy börtönlelkészként szerzett tapasztalatai is megjelennek a sorokban, a kötet a „nyelvi bátorságnak” köszönhetően mindenki számára érthető. A prédikációkban diszkréten, de karakteresen kirajzolódik az író magyarsága is. Igehirdetése személyes, gyakorlatias, jó arányban jelennek meg saját tapasztalatai, nem nélkülözi a humort sem, de ha kell, drámai, prófétai hangon szólal meg. Varsányi Ferenc tanító és lelkigondozó alkat, aki műveltségét nem fitogtatva tesz eleget legfőbb feladatának, az igei üzenet átadásának. ■ Gall Sándor Jónás & Jézus Nem akarták, mégis meglett ► Már a kilencvenes években rongyosra hallgattuk azt a kazettát, amelyen a Jónás és Jézus rockoratórium dalai csendültek fel. Az évek múltával kezdett elfelejtődni a mű, ám nemrégiben egy könnyűzenei táborban felelevenítették, majd 2013 tavaszán végül CD-re is rögzítették az anyagot. Sokan akarták, sokan nem, végül mégis meglett. Nehéz egy olyan CD-ről bármit is írni, amelyet már régen vártunk. Nehéz szavakat találni akkor, amikor az embernek gimnazista-egyetemista éveire kell visszaemlékeznie, ha e hanganyagra gondol. így voltak ezzel az alkotók is, amikor beszélniük kellett a régmúlt, szerzeményről, az újrafeldolgozásáról és megjelenéséről A Luther Kiadó igazgatója, Kendeh K. Péter is diákéveit elevenítette fel az oratóriumról szólva a CD június 7-i bemutatóján a Deák téri gyülekezeti teremben. Akkor a Jónás és Jézus egyet jelentett számára azzal az egyházzal, illetve egyházképpel, amelyet szeretett volna maga körül tudni. Gáncs Péter elnök-püspök is az egykori nagytarcsai felvételt emlegette, amely az első lépéseket jelentette a darab népszerűségében. De Ócsai Zoltán, az egyik szerző is nehezen találta a szavakat, amikor arról kellett vallania, miért csak most lett ebből kézzel fogható anyag. Mert Jónásként menekültek a feladat elől, tologatták maguk előtt, hogy rászánják magukat: igen, ezt végre össze kell hoznunk, és fogyaszthatóvá kell tennünk. Idén a konfirmáló gyerekek ezt a CD-t kapták a gyülekezetekben egyházunktól, ajándékként, konfirmációi emlékként. Sokan a Bibliát hiányolták. Ezt a lelkészüktől, gyülekezetüktől és keresztszüleiktől megkaphatták már korábban. Most a CD azonban ajándék volt az egyháztól, igazi hangzó Biblia - ahogyan Gáncs Péter mondta. Tessék kézbe venni, betenni a lejátszóba és hagyni, hogy a zene megérintsen. A CD-n a korábbi kazettához képest számos meglepetés is lesz. Blaskó Péter és Kubik Anna színművészek a narrátorok. Ferenczi György a krónikás. Van egy új zenei nyitány. A zenekari tagok és a szólisták között is számos új név lesz, hiszen az évek során sokan és sokféleképpen adták elő a szerepeket. Az országos evangélikus könnyűzenei tábor kórusa és a szólisták is változtak. Egy azonban nem változott: ma is ugyanaz az oratórium lényege és mondanivalója: varjútollal írt dallamra járni a tavasz táncát. Ugye értitek? ■ Horváth-Bolla Zsuzsanna Evangélikus.hu Ünnepi könyvhét A budapesti Vörösmarty téren nem csak a Luther Kiadó standján találkozhattak olvasóink az Evangélikus Életben (is) publikáló szerzők köteteivel június 6. és 10. között. Az Accordia Kiadó a 84. ünnepi könyvhétre jelentette meg másodjára Ozsváth Sándor írásainak válogatott gyűjteményét Mik vagyunk? címmel. (Alábbi jegyzete azonban elsőként hetilapunkban lát napvilágot.) ■ Károly György Tamás felvétele Ott túl a rácson Az eklézsia A hatvanas években gyakran dúdolta atyánkfia a Gül baba című operett híres betétdalát, hogy ott túl a rácson egy más világ van, meg hogy ott túl a rácson van a mennyország. Persze ez akkoriban nála a vasfüggönyön túli világot jelentette, melyről csupán hallomásból tudott, meg ha „külföldet” hallgatott a család, s halkan megbeszélték a friss híreket - így csipegetett magának tiltott morzsákat arról a titokzatos, Lajtán túli világról. Idős, még a régi időkből való gimnáziumi tanárai is gyakran meséltek ’45 előtti utazásaikról, hogy milyen is volt Münchent, Párizst vagy Rómát látni, sétálni a Szajna-parton meg fényképezni az Örök Várost. E fotókat aztán irodalom-, történelemmeg művészettörténet-órán episzkóppal ki is vetítették, ezalatt régesrégi bakelitlemezekről húszas, harmincas évekbeli muzsika szólt, vagy németül, franciául, olaszul szavaltak el egy-egy híres költeményt... Ilyenkor ha atyánkfia behunyta a szemét, szinte érezte a sült gesztenye illatát a Place Pigalle-on vagy a Tirréntenger fuvallatát a genovai kikötőben. Vágyott látni ezt a világot! Aztán ifjú felnőttként, a hetvenes évek közepén, amint valamivel szabadabb szellők kezdtek füjdogálni, néhány barátjával rögtön bele is vágott. Az útlevélkérelemhez szükséges igazolásokat jó előre összegyűjtötték, az illetékes szervek - miután mindent ellenőriztek s rendben találtak - pár hétre rá már engedélyezték is a kiutazást. Végre nyugati útlevélhez jutottak! Már csak a vízumokat kellett beszerezni, követségről követségre járva, meg a Magyar Nemzeti Bank hetvendolláros valutakeretét némi ügyeskedéssel a duplájára hizlalni, s már mehettek is. Egy Zsigulival meg egy Skodával vágtak neki a harminc napra engedélyezett útnak (a kocsikat persze jól megpakolták konzerwel meg egyéb tartós hazaival, hogy erre se költsenek), s mindenféle térképpel meg útikönyvvel felszerelkezve, nem csekély izgalommal lépték át Hegyeshalomnál a határt. Odaát kiadták a jelszót: „Enni és aludni otthon is tudunk!” Ennek szellemében aztán napi tizenhét-tizennyolc órát utaztak meg műélveztek, szinte habzsolva mindent arról a „Terülj, terülj, asztalkámf-ról, melytől addig megfosztotta őket a kényszerű, vasfüggöny mögötti lét. Pár nap Ausztriában, pár nap Svájcban (itt atyánkfiát maradásra csábította egy zürichi színházrendező, de hiába), majd kereken húsz nap Itália kék ege alatt! Miután a Lago Maggiore mentén leereszkedtek az olasz csizmára, egészen a Ligur-tengerig szaladtak. A „nagy nekirugaszkodás” előtt pihenésképpen eltöltöttek itt pár gondtalan napot, Deiva Marinán fürdőzve meg helyi kulináris élvezetekben elmerülve, aztán irány Pisa, Róma, a Vatikán, majd Firenze, San Marino, Ravenna és Velence - hogy csak a nagyobb állomáshelyeket említsük! Szinte rájuk szakadt az ókor, a középkor, a reneszánsz és a barokk összes itáliai csodája, elvarázsolta őket a toszkán táj, világháborús családtörténeteket idézett a Piave völgye, s mindig mindenütt előtolakodott emlékeikből egy-egy vers vagy dal, no meg a Rómeó és Júlia. Velence volt a desszert e lucullusi lakomán... „Jugón” keresztül, Trieszttől Pulán át Fiúméig körbeutózva az Isztriaifélszigetet, Zágráb érintésével a harmincadik napon tértek a haza. Szombat este volt, atyánkfia csak bezuhant az ágyba - végre kipihenheti magát! Délelőtt arra ébredt, hogy már nemcsak csöngetnek, de dörömbölnek is az ajtaján. A munkahelyéről küldtek érte. Harminchét órát aludt egyhúztomban. A lakosság felekezeti megoszlása szinte reformáció korabeli: nyolcvan százalékban protestáns, a maradék jobbára római katolikus vagy görög, csak töredéke a két kisegyházé. Két templomuk is van a többségieknek, két önálló gyülekezettel, két lelkésszel. Nyakas kálomisták, parancsra vagy kényszerre még nagy időkben sem hajoltak, s a kurucos tartás ma is jellemzőjük. A kistemplomot a Kádár-éra egyházellenes éveiben építették, torony nélkül, mert azt végképp nem engedélyezte a hatalom, de a helyét jól megalapozták, falát tetőig felhúzták, s amint enyhültebb idők jöttek, azonnal megépítették. Atyánkfia e templomba jár, bár még a régi „fentiben” konfirmált (az orgonát is fújtatta olykor, ha a nagyobbak megengedték). Már vagy húsz éve egy többgyermekes házaspár pásztorolja a két gyülekezetét, közmegelégedésre - a kistemplomiban többnyire a tiszteletes asszony szolgál. Szeretik is nagyon, mert szép szavú, jó hangú, barátságos. A. hívek zöme idősebb, de feltűnően sok a kisiskolás korú, s igen népes a konfirmandusok köre - velük a KIE-ben foglalkozik a nagytiszteletű úr, miként a gimnazistákkal is. Bár a templom új, a rend azért a régi: szószékről nézvést balra a férfiak, jobbra a nők s a gyerekek. A mózesszék előtt már elektromos orgona díszeleg, a lelkészek szükség szerint kántorizálnak, de az istentiszteletet megelőző közéneket ma is a kurátor vezeti, ki évszázados tradíció szerint diktál. E szerepkör még a kálvini őseklézsiák idejéből való, az írástudatlanság korából, mikor a kántor vagy valamelyik jó hangú literátus atyafi soronként recitálta a dicséretet, mit aztán a gyülekezet szépen kiénekelt. így zajlik ez mindmáig! Zsoltárreform ide, bibliareform oda, biz' itt a régi módon zengik, andante, hoszszan kitartva a sorvégeket. A hetven felé ballagó kurátor - egyben a mindenkori temetések funerátora, kisebb alkalmakkor a tiszteleteséket is helyettesíti, ha kell - közmegbecsülésnek örvend, s mint mondják, „tálentumos” férfiú, pedig csak egyszerű faipari szakmunkás volt. Vasárnap van, már a biciklitömegből látni, hogy bent lehetnek vagy háromszázan, a virágdíszből meg hogy keresztelnek is. Korszakos újítást jelentett be idejövetelekor nagytiszteletű úr: a cigánygyermekeket is „szabályosan” az úrasztalánál kereszteli eztán, a teljes gyülekezet előtt, nem pedig a torony alatti kis szobában, mint elébb - Isten báránykái ők is! Az első két sort ezért tölti meg ma széles rokonság. De az úri imádság még mindig a régi módon szól, ahogyan azt Károli közreadta volt: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...”
