Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-06-09 / 23. szám
20i3.'jumus 9. KULTÚRKÖRÖK r ^ ^ N > Evangélikus Élet »MEG NEM FEJTHETŐ, MEG NEM MAGYARÁZHATÓ TITKOS ERŐK MEGLÁTÓJA« Négyszáznyolcvanöt éve fejezte be földi életét Albrecht Dürer ► Ádám és Éva, Bűnbeesés, Káin megöli Ábelt, Sámson, Királyok imádása, Mária élete, A tékozlófiú, Passiók, Négy apostol, Szent Jeromos, Tízezer keresztény vértanúsága, A Szentháromság imádása, Apokalipszis. Csak pár cím felsorolásként azokból a rendkívül jellegzetes és szép fametszetekből, rajzokból, festményekből, amelyek az ember szeme előtt megjelenhetnek a négyszáznyolcvanöt esztendeje elhunyt Dürer nevének hallatán. Kevesen tudják, hogy a reformáció Németországának világhírű művésze - festője, grafikusa, könyvkiadója, művészetelméleti írója - magyar származású. Apja egy dél-magyarországi, Gyula melletti falu, Ajtós aranyműveseként munkálkodott, innen vándorolt ki Nürnbergbe. Albrecht Dürer 1471-ben már itt látta meg a napvilágot. A család neve is a magyar nevükre utal: az idősebb Albrecht Dürert eredetileg Ajtósi Albertnek hívták a szülőfaluból, Ajtósból eredően. Az „ajtó” németül „Tűr”, innen a németesített név: Thürer, amely később Dürerre változott. A Dürer ősök ötvösmesterek voltak, így az ifjú Dürer számára természetes volt, hogy elsajátítsa a szakmát. Apja műhelyében kezdett rajzolni és fafaragással foglalkozni. Kis idő múlva már mester mellé, a jó nevű Wolgemut-féle festő- és grafikusműhelybe került inasnak. Illusztrációkon dolgozott, majd a gyakorlóévek leteltével vándorútra indult. Bejárta Elzászt, Németalföldet, Svájcot, Itáliát. Jelentős élményekkel, tapasztalatokkal gyarapodva hazatérte után műhelyt és boltot nyitott Nürnbergben. Rendkívüli módon vonzódott a kor nagy újdonságához, a könyvnyomtatáshoz. Alkotásai hamar ismertté és kedveltté váltak, az emberek csodálattal nézték kézügyességét, hiszen hihetetlen részletességgel, valósághűen ábrázolt alkotásait sokszorosított grafikaként, könyvszerűen is árusította, útjain még kereskedett is velük. Művészi nyomatai jelentős hatást gyakoroltak a festészet és az iparművészet minden ágára. Munkálkodása nyomán forradalmi módon alakult át kora még késő gótikus kötöttségekkel bíró német művészete. Vallásosságáról, mély hitéről is tanúságot tett művészetével. Egész életén át hívő, keresztény ember hírében állt. Bár katolikus hitét élete végéig megőrizte, nagy hatással volt rá Luther. Megragadták a nagy reformátor írásai, rendkívüli bizalmat érzett tanításai iránt. Néhány gyönyörű metszetét is Luthernek ajándékozta. Nem véletlen, hogy élete alkonyán szellemi hagyatékként Nürnberg város tanácsára hagyta Négy apostol című táblaképeit, amelyekre az Újtestamentumból vett idézeteket írt Luther Márton fordításában. A keze alól kikerült számos grafikája mellett sokoldalúságáról tanúskodnak különféle építészeti, szobrászati tervei, s még irodalmi vénáját is megcsillantotta: írt útinaplót, illetve családi, önéletrajzi vonatkozású műveket, festészeti és különféle elméleti tanulmányokat. Körzővel és vonalzóval is láttatni szerette volna az igazságot. Még az első tudományos csillagtérkép elkészítésében is közreműködött. Megrendelői, vevői közt hírességek, neves uralkodók sorakoznak. Megtalálható köztük V Károly, Bölcs Frigyes, I. Miksa. Ez utóbbi élete végéig legfőbb pártfogója, megrendelője, támogatója volt. Dürer művészete halhatatlan. Ennyi évszázad távolából is emlékezünk, gondolkodunk, ámulunk s elmélyülünk Isten adta kézügyességének gyümölcsein. Az egykori kiváló művészettörténész, művészeti író, Farkas Zoltán (1880-1969) a Nyugat egyik 1929-es számában írta: „Dürer mindig meg nem fejthető, meg nem magyarázható titkos erők meglátója, aki mögöttük, sőt gyakran önnönmagában is az ördög játékát érzi, és megriad, hogy aztán hosszú időn át vívódjék magamagával és az egész világgal... Krisztus alakjában gyötrődik és kínlódik együtt az egész emberiség fájdalmával, melybe alázatosan belényugszik. Hiszen milyen csekély Jézus megpróbáltatásaihoz képest az emberi szenvedés, melyet csak a hit és megvallása enyhíthet. Csupán enyhíthet, de megszüntetni sohasem tud, mert vallója annyira földi ember, annyira húsból és vérből való, hogy nagy lelki és testi egészségében önkívületbe révülni sohasem tud, és még önkínzása is büntetés, de sohasem eksztatikus gyönyörűség. Ez az erős földiség átjárja minden alakítását még akkor is, midőn a földön túl akarna emelkedni, midőn a kézzelfoghatóan és szemmel láthatólag közvetlen világból eszmei elgondolások ábrázolásához nyúl. Allegóriái, mert beléjük szereti öltöztetni legtitkosabb álmait, a földi megjelenés minden jellegzetességét magukon viselik, eszébe sem jut, hogy alakjaik szebbek, választékosabbak legyenek a hétköznapiaknál, legfeljebb csak annyiban különbözteti, hogy erősebbek, patetikusabbak legyenek. Dürer lelkének heves pathosa majdnem minden ábrázolására kiterjed. Erősen befolyásolja témaválasztását, és elkíséri egész életén át...” Albrecht (Ajtósi) Dürer 1528. április 6-án, négyszáznyolcvanöt éve fejezte be földi életét. Az előbb idézett gondolatok jegyében hajtsuk meg fejünket kegyelettel a reformáció korának egyik legnagyszerűbb - magyar származású - művésze előtt! ■ Kerecsényi Zoltán Magánkiadás, de nem magánügy. Erdélyi Csaba 2012-ben - hetvennyolc éves korában - megjelent, Egy szikrányi fényt! című verseskötete nem kíván „bestseller” lenni. Tulajdonképpen nem is törekszik sehová. Csupán elmondja, hogyan volt, és hogyan van most. Magát „avatatlan” költőnek nevezi, védjegyének a „lelkemből lelkezettséget” tekinti (Utószó: Hetvenhat évesen, 99-102. oldál). Ez az őszinteség az, amely nem indítja a kritikust szakmai futamokra. Ha patikamérlegen vizsgálná tartalom és forma egységét, ha szigorú esztétaként tartaná kezében Erdélyi Csaba kötetét, nem érthetné meg „észrevétlen”, de fontos üzenetét. Erdélyi Csaba nem rejti véka alá, hogy „amíg jól mentek dolgai, eszébe se jutott verset írni” (Utószó). Legitim feldolgozási módja a traumáknak a versbe (s)írás. Hogy miért kívánta mégis nyilvánosságra hozni - elsősorban rokonai, barátai, többek között Rozsondai Béla (a kötet szerkesztője) és Giczy János (a kötetborító Harmadnapon című festményének készítője) volt soproni osztálytársak és bátyja, Erdélyi Attila biztatására - ezeket a vallomásos, fájdalmas verseket, azt a következő néhány sor jól érzékelteti: „Boldog az, ki cseppnyi gyertyalángjával / fényt, meleget áraszt maga körül, / míg kanóca az olvadékba nem merül, / avagy kovászként elegyedve / a nagy tömegbe, / jó ízt visz bele észrevétlenül.” (21. oldal) A versek négy nagy ciklusba renÉszrevétlen hűség deződnek. Az első, A húsvéti asszonyok című rövid ciklus hű felütése a kötetnek. Itt már rögtön láthatja az olvasó, számadó versekkel van dolga. Mi több, istenes, helyesebben: Istenhez forduló versekkel. „íme, itt vagyok!” - szól Az én dolgom lírai alanya, ezzel odabízza magát és - hol erősebb, hol gyengébb - rímeit a lét nagy rímeltetőjére. Hozzá fordul, tőle remél választ és vigaszt. Hogy az olvasó ennek a bensőséges párbeszédnek fültanúja lehet, az önmagában is gesztusértékű. Ez a (felvállalás tehát az olvasót is egy új befogadói beállítódásra sarkallja - már ha nem dermed sznobériába -, együttérzésre, részvétre és valamiféle sorsközösség vállalására hívja. A következő, Forgácsszilánkok címet viselő ciklus a teremtményiség tökélyének kibomlásával játszik el egy találó kép segítségével: a göcsörtös, nyers fadarab szimbolizálja az embert, a Teremtő meg mint fafaragó mester lép elénk. A Mester rendületlenül - és mintha rezzenéstelenül - farag. A forgácsszilánkok leválása a fadarabnak fájdalmas, de talán nem hiábavaló. „Hulljatok, hulljatok, / forgácsszilánkok, / hogy a göcsörtös fadarabból / lassan végre kibontakozzék, / amit Mestere belelátott!” (26. oldal) A szenvedés - a több versben is megidézett Jób és a küldetése elől menekülő Jónás történetének megidézésével - a kötet egyik alapkérdése. De nem csak az egyéni szenvedés miértjei kapnak helyet. A Kalodában énekelni című versciklusban történelmi sebeket szaggató versekre lelhetünk. Talán ez a legkevésbé sikerült része a kötetnek. Habár nemcsak Trianon felett kesergő sorokat találhatunk, hanem vigaszt kereső erőfeszítést és biztatást is. A föntebb idézett Mester-képet egy másik versben, más kontextusban is megtalálhatjuk: „Onnan, a másik lét felől / másként látszanak / gyötrelmes itteni dolgok; / magában értelmetlen / sok kis cserépdarabka / mesteri kézzel összerakva / kigyúl s fenséges katedrális / pompás rózsaablaka máris, / mihelyt a nap fénye átragyog rajta.” (Történelem, 46. oldal) A Nyári napfordulón című ciklus ellenben - el nem leplezett árnyaival együtt is - napsugarasnak mondható. A hársak alatt halkan karikázik a lírai mesélő, aki ezekben a versekben letűnt nyarakat idéz meg: kompolti csendmuzsikát (61. oldal), Kék Madár szárnyának suhogását (64. oldal), Gyuszi bácsi kerek asztalánál töltött teadélutánt (73. oldal). Ebben a ciklusban kap helyet egy a léggel és léttel nagyszerűen eljátszó, könnyed-nehézkedő vers is, a Levegő. „Uram, könyörülj rajtam, / hiába hogy ne kapjam / még most is az áldott levegőt, / s végső lélegzetem ha vettem, / leheleteddel átjárva engem / eleveníts meg szent színed előtt!” (72. oldal) Erdélyi Csaba régi vágású költő, de - a rezignált hangvétel ellenére - nem jellemző rá a lemondás. Épp ellenkezőleg. Nem mond le se édesapja szülőföldjéről, a bánsági határőrvidéken található, Szerbiához csatolt Fehértemplomról, se az ő egyetlen „Nórijáról”. Hiszi, hogy még megpillanthatja azt a kis sárga sapkát (79. oldal), amelyet a Császár fürdőben oly sokszor keresett szemével, hiszi, hogy szorongathatja odaát is azokat „a kicsi, keskeny, áttetsző kezeket” (77. oldal). Hiszi a földi „befejezetlen szimfónia” (95. oldal) végső, gyönyörű harmóniáját. A kötetre egyáltalán nem jellemző az irónia, mégis előbukkan egy helyen, és egyszeriségével hangsúlyossá válik. Itt önnön betegségével ironizál a lírai én: „Édes Barátaim, megbocsássatok! / Lehet, hogy ajtómon már akkor / Mr. Parkinson kopogtatott?” (95. oldal) Azzal, hogy egy pillanatra kilép a néha talán már kissé túlfuttatott bús futamokból, elárulja, hogy egy másik, távolságtartóbb szemszögből is képes élete filmjét nézni. Tárgyilagosan, érzelmektől mentesen. Paradox módon azt mondhatjuk, hogy ha az ilyesféle kilépésekből több volna, ha többször megcsillanna a csupán szikrányi fényre igényt tartó kötetben ez a fajta humor, talán könnyebben beléphetne ebbe a „kalodába zárt" világba az olvasó. Ami leginkább tiszteletreméltó ebben a költői vállalkozásban, az a hűség. A „lírai én” hű önmagához, a versek eredeti „céljához” - az önmagukért valósághoz - és a kötetet megjelentető, önmagán túlmutató vállalkozáshoz: a hasonló nyomorúságokkal küszködő olvasónak „Talán [...] társává lehetek.” (Utószó) Az Egy szikrányi fényt! pont egy szikrányi fényt ad. Ennél többet nem is adhatna. ■ Kinyik Anita Erdélyi Csaba Egy szikrányi fényt! Erdélyi Csaba: Egy szikrányi fényt! A szerző kiadása, Budapest, 2012. Ára 1000 forint. EVANGEL1KUSELET.1 1 U 1 - FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!
