Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-05-26 / 21. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2013. május 26. *■ 7 KIRCHENTAG - HAMBURG -------------------------------------------------------------VISSMPILLAWrÓ Kirchentag a fogyasztói társadalomban Mint arról lapunk két legutóbbi számában említést tettünk, május 1-5. között rendezték meg Hamburgban a 34. németországi evangélikus egyházi napokat, az úgynevezett Kirchentagot. A százhúszezer fős közösségben minden magyar résztvevő átélhette: a nyelvi akadályok ellenére is egy nagy családhoz tartozunk. Az alábbi írások bepillantást engednek - néhány mozzanat felvillantásával - abba a teológiai és kulturális sokszínűségbe, amely a találkozó öt napjára mindvégig jellemző volt. < N < Q O nagy nyereség a megelégedés istenfélelemmel” - írta Pál apostol (íTim 6,6; Károli-fordítás) a korabeli keresztényeknek, és hagyta ránk, a kétezer évvel később élőkre is örök mementóként. Ennek igazságát újra felfedezve és aktualitását meglátva szervezték meg Hamburgban -1953,1981 és 1995 után immár negyedszer - a 34. német evangélikus egyházi napokat, közkeletű nevén a Kirchentagot. Egyik oldalról az emberi kapzsiságot, mohóságot, a javak hajszolását kipellengérezve, másik oldalról a krónikus szegénység problémáira felhívva a figyelmet tartották meg a programsorozatot, amelyen összesen mintegy százhúszezer hívő vett részt. Közülük ötezren érkeztek külföldről, Európán kívül Ázsia, Afrika és Latin- Amerika számos országából. így kapott még nagyobb nyomatékot a rendezvénynek a Mózes második könyvéből vett mottója, a „Soviel du brauchst” - „Amennyire szükséged van” mivel a nemzetközi kapcsolatokat felhasználva a világ szinte minden pontjára eljuthat a fogyasztás visszafogására intő üzenet. Azzal, hogy a résztvevők hazájukba visszatérve elmondják majd közvetlen és tágabb környezetüknek, hogy mennyire fontos az önmérséklet a fogyasztásban, tudatosíthatják a helyi társadalmakban, közösségeikben, hogy a kereszténység legalább annyira komolyan veszi a környezetvédelmet, azaz a teremtett világ védelmét, illetve a klímaváltozásból eredő gondokat, a fogyasztói társadalom, a globalizáció problémáit, mint a különböző zöld mozgalmak. Az ötnapos, szívet-lelket feltöltő programsorozatnak a szervezők politikai nyomatékot is adtak, ezzel hangsúlyozva az üzenet átadásának fontosságát. Joachim Gauck német államfő - aki korábban maga is evangélikus lelkészként szolgált - az egyszerre négy helyszínen zajlott nyitó istentiszteletek egyikén többek között arról beszélt, hogy annak a történetnek, amely bemutatja az Ószövetség választott népének pusztai vándorlását az egyiptomi rabságból való szabadulásuk után - s amelyből a rendezvény mottója is származott -, a mai kor embere számára is aktuális üzenete van. A szövetségi elnök kifejtette: arra is emlékeztet a Kirchentag mottója által felidézett eset, hogy az embereknek a modern világban ugyancsak fel kell mérniük, mely anyagi javakra van feltétlenül szükségük, és melyek a nélkülözhetők. Rámutatott: az ember által birtokolt tulajdonért ugyanakkor hálát kell adni Istennek, mivel minden, amink van, tőle származik, a segítségével szereztük meg, még akkor is, ha az ember - eltávolodva az Úrtól - nemegyszer úgy érzi, ő maga megdolgozott a javaiért. Az üdvösséget elhozó Krisztusra, Isten ajándékára mindenféleképpen szüksége van az emberiségnek - hangsúlyozta Gauck -, mert a benne hívők a felgyorsult modern korban is tőle kapnak erőt sokszor erőn felül vállalt munkájukhoz. Kirsten Fehrs hamburgi evangélikus püspöknő ugyanezen a nyitó istentiszteleten elmondta: Izrael népe nemcsak örömét, de egykori hazáját is elfelejtette a pusztai vándorlás során, amikor méltatlankodott, hogy nem volt mit ennie. Isten gondviselése azonban ez alkalommal sem feledkezett el róluk, és jóllakatta őket. Az Atya ma is gondoskodik a rászorultakról szerte a világon, még ott is, ahol esetleg nem is gondolnánk - ott is, ahol üldözik a keresztényeket, mint például Észak-Koreában és Szíriában, vagy ahol a társadalmi igazságtalanság, a tudatlanság és az ínség pusztít, egyebek mellett Bangladesben, Indiában és Afrikában. A hallgatóságot megdöbbentette, amikor a püspöknő arról beszélt, hogy Hamburgban minden ötödik gyermek szükséget szenved, pedig a város a gazdagságáról ismert. Sőt - tette hozzá - ezek a halmozottan hátrányos helyzetű kisfiúk és kislányok még nem látták a város folyóját, az Elbát... Kirsten Fehrs kiemelte, hogy a mélyszegénységben élőkön csakis úgy lehet segíteni, ha felrázzuk a jómódúakat, feloldjuk lelki ridegségüket, érzéketlenségüket. Az embereknek legtöbbször nincs is fogalmuk arról, mennyire hatalmas a Teremtő, aki lelket és szeretetet ad teremtményének - de nem csak tőle kell várni, hogy az emberek közötti kirívó egyenlőtlenségek megszűnjenek, ehhez hozzá kell járulni mindenkinek, akinek módjában áll. Hamburgban az egész Kirchentag a fenti gondolatok jegyében telt, ezeket támasztották alá a kórusok és a különböző stílusokban játszó zenekarok dalai, az összes prédikáció vagy Angela Merkel német kancellár nagy sikerű, mintegy nyolcezer ember előtt tartott beszéde is. Ezúttal nemcsak a bűntől megszabadító evangélium gondolatai gyönyörködtették az egyházi napok résztvevőit, hanem arra is fel kellett figyelniük, hogy felelősséggel tartoznak a teremtett világért, azért, hogy élhető Földet hagyjanak a következő generációkra. Ezt pedig sokkal könnyebb úgy elérni, ha meglátjuk Isten arcát minden élőlényben, és felfigyelünk teremtő kezére minden természeti kincsben. ■ Csatári Bence Nyitó istentisztelet huzalemberrel ► A négy helyszínen zajló nyitó istentiszteletek egyikén Kirsten Fehrs, Hamburg és Lübeck evangélikus püspöknője úgynevezett „egyszerű nyelven” szólította meg a gyülekezetét, azzal a céllal, hogy mondandója érthető legyen minden ember számára. Az alábbiakban prédikációjának fordítását közöljük. Istenem, Kirchentag van! Annyian eljöttek! Nézd, amennyire csak szükséged van, Istenem! Annyian vagyunk! Százezren. És éneklünk, szeretetedből hangos ének fakad. Ebben az országban. Ebben a városban. A szívünkben. Boldog vagyok, hogy itt vagytok. Isten hozott titeket! Az „én” Hamburgomba. A mi Hamburgunkba. íme, előttünk öt nap. Az idő érték. Akár egy gyöngyszem. Akár egy verőfényes nap. Akár a kedvesed, aki szeret téged. Ilyen érték az idő. Tőled jön, Istenem, hogy mi megtöltsük tartalommal, hogy ne engedjük homokként aláperegni. Mint ahogyan hajdanán Izraellel történt. Annyi órája - mindig csak sivatag. Oly sok idő az életükből - hiába! Elvesztegetve! Panaszkodnak. Mindennap ez a homok. Csikorog a fogak között. Eldugul tőle az emberek füle. A tetejébe még éhesek is. És rosszkedvűek. Úgy viselkednek, mint a kisgyerekek. A vezetőjük, Mózes legalábbis így gondolja. Ismerős ez is, nemde? Hogy az embernek elege lesz a gyerekeskedésből. Főleg ha valójában valami nagyon fontosról van szó. Valami nagyon szépről. Valamiről, amit repesve várunk. Isten ugyanis egy országot ígért Izraelnek. Egy országot, ahol minden ember figyel majd a másikra. Amelyben minden gyereknek annyi jut, amennyire csak szüksége van. Törődésből. Kenyérből. Békéből. Egy országot, melyben nemcsak egyvalaki elégedett, hanem mindenki. Bármennyire különbözők is. Feketék és fehérek, zsidók és muszlimok, harsányak és némák, kicsik, lassúak, okosak. Izrael azonban elfelejtette mindezt. Az országot. Az örömöt. A szépséget. Azt, ami valóban fontos. Manapság is sokan elfelejtették ezt. És csak sivatagot látnak. Csak azt látják, hogy harcolniuk kell. Kínok között. Viszálykodva. Nem találják a kiutat. Azt hallják csak meg, ami csikorog. Azt látják csak meg, ami megbántotta őket. Zsörtölődnek és morgolódnak. És ez egy ponton fenyegetővé válik. Hogyan lesz így béke itt, Istenem? Izrael-Palesztinában, Szíriában, Észak-Koreában? Siralmas a helyzet. A siralom sírveremmé is válhat. Nagyon szűk térré, amely fogva tart. Csak a kínt látja az ember. A sivatag csodái, az élet színei rejtve maradnak előtte. Semmi sem látszik már Istenből. Manapság sokan nem látnak Istenből semmit. Végeztek már vele. Isten azonban nem végzett velük. Ellenkezőleg. Azt mondja Isten: „Észre fogjátok venni, hogy veletek vagyok. Én vagyok a ti Istenetek. Én gondoskodom rólatok.” Isten meghallgat. Nemcsak hajdanán, ma is. Hiszek benne. És meg is tapasztalom. Ezért imádkozom. Isten meghallgat minket. Siralmainkkal együtt, kínunkkal együtt, éhségünkkel együtt. Sokan nem hallanak meg másokat. Még ma is túl sokan éheznek kenyér után. Több mint egymilliárdan. Többen, mint amennyit el tudsz képzelni. De sokan éheznek elfogadás után is. Szerető szó után. Fellélegzés után. Isten meghallgat, és így szól: Te! Te és te, én vagyok a ti Istenetek. Én gondoskodom rólatok. Óriási ígéret ez. (A színpadon megjelenik egy óriás huzalbábu, Teste, melyet öt ember mozgat) Óriási. Akárcsak Te-s-te, „Teste”, a mi szelíd óriásunk. Isten hozott, Teste! Hozzád képest az ember elég kicsinek érzi magát. Én legalábbis. És ahogy itt melletted állok, Teste, egyszerre ezt is tudom: lehet a hit is kicsi. Ha csak egy lábat lát az ember. Vagy ha csak a homokot látja. Vagy ha csak azt, milyen kicsik vagyunk. Pedig annyi minden van még itt. Amit most éppen nem látok. A nagy egész. A fény tebenned. A természet művészete. Mindez minden emberben itt van, mondja Isten, az első lélegzetvételtől fogva. Ezért tudod azt mondani: „te” Nekem, a szomszédodnak, minden egyes embernek, akik oly különbözők: az egyik gazdag, a másik szegény, az egyik nem hall, a másik nem tud járni, az egyik lassú, a másik harsány. Mindnyájan élni akarnak. Ezekre az emberekre van szükséged. Másként kinek is mondanád: „te”? A te és te-nek egy nagy mivé kell válnia. Nagyszerű ez, úgy vélem. És csodálatos, nem igaz, Teste? És te? - kérdezem gyakran Istentől. Megbököm őt. Mert néha nem tudom, hogyan is nagy az Isten. Most jobban megértem a hajdani, sivatagbéli Izraelt. Azért panaszkodnak, mert olyan szívesen látnák, hallanák Istent. Isten azonban felfoghatatlanul nagy. Annyira tágas. Annyira örök. Néha annyira távoli. Belesajdul a szív. Izrael népe azt akarja, hogy Isten ölbe vegye őket. Táplálja őket. Elcsitítsa őket. (Felcsendül Heinrich Schütz Herr, auf dich traue ich című motettája.) Uram, benned bízom. Csitt! Valami serceg - így folytatódik a történet a sivatagban. Valami serceg. „Mán hú?” Mi ez? Esik. Ne aggódj... morzsák ezek, az ízük édes. „Különleges ez a kenyér. Vegyél. Amennyire csak szükséged van” - mondja Isten. Izraelnek a sivatagban. Nekünk. Mennyei. De várjunk csak! Ez egyáltalán nem is olyan egyszerű. Ki az, aki tudja, mennyire is van valóban szüksége? Azután azt is kérdezem magamtól: mire van a többieknek szükségük? Mi mindig azt gondoljuk: vedd el, amit meg tudsz szerezni. így aztán egyesek sokat vesznek. Másoknak pedig túl kevés jut. Úgy, mint a való életben. És mi lesz azután? Ami feleslegként megmarad, megromlik. S amúgy megrontja a jellemet is. Ezért aztán így van ez: amire igazán szükséged van, azt Isten naponként adja neked - mennyei kenyeret. Milyen szép szó. Ugyanis azt jelenti: Isten ad kenyeret és javakat és áldást, vizet és szeretetet. Az élethez szükséges minden dolgot, amelyet nem tudunk megtartani. Hiszen a ragaszkodás megront. Kibillent az egyensúlyunkból. Testünket, lelkünket, emberségünket kibillenti. Az egész Földet kibillenti. Igen, Földünk kibillent egyensúlyából. Ez félelemmel tölt el. Téged is, Teste, nem igaz? Annyi a szemét. Annyi a jogtalanság. Annyi a bomba. A hazardírozás és a lelkiismeretlenség. Annyi - amennyire egy embernek sincs szüksége. És oly kevese, nagyon kevese van másoknak. Afrikában. Dél-Amerikában. Indiában. Bangladesben. Emberek tesznek erőszakot embereken. Emberek hagyják, hogy mások szegénységben nyomorogjanak. Ebben az országban is. Drezdában. Lübeckben. Itt, Hamburgban is. Itt is élnek szegény emberek. Minden ötödik gyerek szegény ebben a gazdag városban. Gyerekek, akik még sosem látták az Elbát. Akik talán sosem tanulnak meg úszni. Vagy harsonázni. Az Elba Filharmónia városában! Szeretett testvérek, össze kell fognunk. Le kell hajolnunk, akárcsak most Teste, szét kell néznünk, együtt kell éreznünk. Aztán pedig: együtt felkelnünk. Értük. Fel kell kelnünk az elnyomás ellen. Fel kell kelnünk a lenézés, a lekezelő beszéd ellen. A fagy ellen. A gyűlölet ellen. A dübörgő szöges csizmák ellen. Csitt! Nem halljátok? A mennyei kenyér halkan hull a kezünkbe. Hiszen oly sok van belőle! Amennyire csak szükségünk van. Színek. Csodák. Életem szerelme. Te és te. Van ennek mélyebb értelme, Teste? Amire az embernek az élethez szüksége van - ennek van értelme. Közelség, amely melegen átjár. Közösség emberekkel, akiket szeretek. Rokonszenv. Irántad, aki olyannyira más vagy. Csodálatosan más. Százezerféleképpen csodálatosan más. Másvalahol laksz, másvalakit szeretsz, máshogyan hiszel, mint én. Amennyire csak szükséged van - másra. Hiszen nem mennyiségről van szó. Tömegről. Hatalomról. Ezeket sokan túl nagyra tartják! Nem, jóságról van itt szó. Barátságról. Értelemről. És áldásról. Életről van szó, amennyire csak szükséged van. Fogadd el. Reménnyel telve. Fogadd el. Imádságban. (Teste imádkozik.) Köszönjük, Istenem, szeretetedet. Erről fogunk énekelni. Hangosan. Mi, mindnyájan. Te, Istenem, azt mondod nekünk: „Amennyire csak szükséged van, annyit adok neked.” Nemcsak a következő öt napban. Köszönjük, Istenünk. Benned bízunk. Ámen. ■ Fordította Bence Áron
