Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-05-19 / 20. szám

Missziói nap mindhárom egyházkerületben I* 4-5. oldal

Egyház és közélet... !► 3. oldal

Az MEE Diakóniai Osztályának melléklete ^ 8-9. oldal

Szlovák és német oldal 7. és 10. oldal

Láthatóan evangélikus W 12. oldal

A vallás szerepe Európában 13. oldal

200 éve született Seren Kierkegaard ► 14. oldal

Pünkösdi püspöki pásztorlevél

Köszöntjük Testvéreinket az anyaszentegyház születésnapján, a Szentlélek által nekünk ajándékozott közös nyelv, a megértés, az Istenre és egymásra találás ünnepén!

Napjainkban is létszükséglet az egészséges kommunikáció, hogy jobban megértsük egymást családban, egyházban, hazában. Nélkülözhetetlen a közös nyelv annak érdekében is, hogy érthetően tudjuk továbbadni a reánk bízott örömhírt. A legutóbbi népszámlálás adatai szembesítettek minket azzal, hogy egyre többen közömbösek az egyház tanítása és szolgálata iránt. Komoly missziói kihívás továbbá az a több tízezer hittestvérünk is, akik a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az evangélikus egyházhoz tartozónak vallották magukat, de nem ismerjük őket, még nem találtunk utat egymáshoz.

Küldetésünk, hogy minden evangélikus érzésű testvérünk „láthatóan evangélikus” legyen, igazi lelki otthonra találjon valamelyik gyülekezetünkben. Ennek érdekében erős várainkat vonzó hívogató lelki otthonokká kell formálnunk, ahol a keresők nyitott szívű, befogadó testvérekre, igazi közösségre találnak.

Nem elég csupán hazavárnunk az egyelőre számunkra név és arc nélküli hittestvéreket. A pünkösdi Lélek mozgósíthat minket, hogy feltámadott Urunk, a Jó Pásztor

nyomában induljunk el mi is az elveszett, elkallódott, elrejtőzött családtagok felkutatására. Ebben a kereső szolgálatban segítség lehet a szerveződő hit- és erkölcstanoktatás éppúgy, mint a korszerű kommunikációs eszközök, amelyek azonban nem pótolhatják a személyes, lélektől lélekig forduló hívogatást.

Pünkösdkor esélyt kapunk, hogy Jézusra és egymásra találjunk. Ezzel az élő és éltető reménységgel imádkozzunk kitartóan az erő, a szeretet és józanság Leikéért, aki egyedül képes megőrizni és megújítani egyházunkat.

Isten élő Lelke, jöjj!

Budapest-Győr, 2013. pünkösd

Szemerei János püspök ♦ dr. Fabiny Tamás püspök« Gáncs Péter elnök-püspök

PÜNKÖSDVASÁRNAP - JN 4,4-19.28-30

Túlcsorduló korsó

A VASÁRNAP IGÉJE

Nem véletlenül akadnak gondjaink pünkösd megünneplésével, hiszen egészen más jellegű ünnep, mint karácsony, nagypéntek vagy éppen húsvét.

Jézus születése, halála és feltámadása egyszeri, páratlan, megismételhetetlen esemény. Elegendő hálás szívvel, illő módon megemlékezni róla. Pünkösd viszont nem csupán emlékezés egy kétezer éves csodára, hanem bárhol, bármikor újra megtörténhet. Isten kiszámíthatatlan meglepetése, hogy hol, hogyan és mikor árasztja ki ránk Lelkének ajándékait.

Mindez különösen is megfigyelhető János evangéliumában, ahol a legváratlanabb élethelyzetekben olvashatunk a Lélek munkájáról. Már a harmadik fejezetben a Jézust titokban felkereső Nikodémust megérinti a Lélek szele: „...ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába'.’ (Jn 3,5)

Édesapám gyakran mutatott ne-L kém egy német grafikát erről a történetről: Jézus és Nikodémus ültek és beszélgettek egy asztalnál, amelyen furcsán lobbant a gyertya fénye... Gyerekfejjel eleinte nem értettem, hogy mit kell észrevenni az egyszerű rajzon, míg fel nem hívta figyelmemet a nyitott ablak körül lebbenő függönyre a képen: „A szél arra fúj, amerre akar..!’ (Jn 3,8) Minden bizonnyal azon az éjszakán a Lélek szele valamit megmozdított Nikodémusban, aki későbbi élete során a legnehezebb helyzetekben is hű maradt Mesteréhez egészen a sírig.

Fontos felismernünk, hogy a pünkösdi csodához nincsen szükség feltétlenül tömegre, tüzes lángnyelvekre, szélzúgásra, nyelveken szólásra, rendkívüli eseményekre. Elegendő Jézus élő és ható szava és akár egyetlenegy arra szomjas, nyitott emberi szív.

Ezért beszélhetünk alapigénk kapcsán is egyfajta pünkösdi csodáról Jákob kútjánál, a samaritánusok földjén. A névtelen, ismeretlen sikári asszony a frissítő víznél összehasonlíthatatlanul többet, fontosabbat kap a fáradt vándornak látszó idegentől a rekkenő déli hőségben. „Élő vízzel” Isten éltető Leikével kínálja meg, aki megvilágosítja Jézus személyének és szavának titkát: „...vajon nem ez*e a Krisztus?”

Az asszony megsejti benne a prófétát is, akinek ígérete sokak számára hamarosan megtapasztalható valóság lesz: „...aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne’.’ fjn 4,14) Ezért hagyja ott az asszony a vizeskorsót, hiszen amit Jézustól kapott, már nem fér bele a legnagyobb tárolóedénybe sem. Ő maga lesz drága kincset hordozó és továbbadni kész korsóvá.

vizű hegyi patak, ahogy erről már Jóéi próféta is jövendöl: „...kitöltőm majd telkemet minden emberre’.’ (Jóéi 3,1) Ezt a csodát énekli meg a zsoltáros is: „Ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek, és megújítod a termőföld felszínét!’ (Zsolt 104,30) Éppen pünkösd havában szinte naponta tapasztalhatjuk ezt a csodát: a pompás színeket, illatokat, az élet virulását a természetben.

De a Lélek kiáradása kezdődhet szűk, szinte intim körben is, ahogy láthattuk Nikodémus és a samáriai asszony esetében. Később viszont az Isten ujja által megérintettek akár ellenséges környezetben is bátran vállalják mindazt, amit/akit a Lélek fényében megismertek és felismertek, így valósul meg az apostoloknak tett jézusi ígéret: „... megadatik nektek abban az órában, hogy mit mond-Ez a kiégett, kiszáradt asszony túl- jatok. Mert nem ti vagytok, akik be

csorduló, kiapadhatatlan forrássá válik mindazok számára, akik korábban talán lenézték, megvetették, semmi: be vették. Az ő bizonyságtétele nyomán indulnak ki a városból a kúthoz, az élő víz forrásához. Személyesen akarnak meggyőződni arról, hogy valóban a várva várt Messiás, a világ üdvözítője érkezett városuk határába. Ha úgy tetszik, ezzel veszi kezdetét Samária ébredése, evangélizálása.

Mert a szél arra fúj, amerre akar... Nem mi szabjuk meg irányát, erősségét, érkezését. Ahogy Szennay András szellemesen írja: a Szentlélek nem hajt végre „kényszerleszállást”... A Szentlélek - az Atyához és Fiúhoz hasonlóan - szuverén Úr, akit kérni lehet, de utasítani nem.

Ugyanakkor már ószövetségi igékből is kiviláglik, hogy a Lélek nem „csöpög”, nem „szivárog”, hanem gazdagon kiárad, mint egy friss, bő

széliek, hanem Atyátok Lelke szól általatok(Mt 10,19-20)

Húsvét után a feltámadott Úr is először csak szűk körben, a bezárt ajtók mögött rejtőzködő tanítványoknak kínálja fel a Lélek ajándékát. Ahogy a teremtés hajnalán Isten Lelke lebegett a vizek felett, és a Teremtő az élet leheletét lehelte Ádámba, úgy az Űjjáíeremtés nyitányaként az új Ádám, a feltámadott Krisztus is tanítványaira lehel a jánosi pünkösdi történetben: „Vegyetek Szentleiket!” (Jn 20,22)

A Mester az egyház születésénél bábáskodó Pétert is először csak négyszemközti „magángyónásra” hívja: „...szeretsz-e engem?”Majd szűk tanítványi körben „keni fel” újra apostoli, pásztori szolgálatára: „Őrizd..., legeltesd az én juhaimat.” (Jn 21,16.17)

Folytatás a 2. oldalon

... mint a sasé

■ Prőhle Gergely

Évszázados szokás szerint a családi születésnapok alkalmával a köszöntés előtt a 103. zsoltárt olvassuk, újra és újra tudatosítva a mező virágának s egyúttal magunknak a múlandóságát, ugyanakkor az isteni kegyelem végtelenségét.

Bevallom, gyerekként mély nyo- * mókát hagyott bennem a zsoltár képi világa, a sas megújuló ifjúságának ígérete pedig különösen. Az öregedés jól látható jeleit egyre inkább magukon hordozó ünnepeltek állapota és a szárnyra kapó tekintélyes madár képzetének ellentéte egészen valószínűtlenné tette a megújulás lehetőségét, ugyanakkor - ahogy a sas és „rokonai” a főnix és a turul mitologikus jelentősége olvasmányaim alapján egyre inkább világossá vált - az ígéret nagyszerűsége is egyre élesebben rajzolódott ki.

Egy városi gyerek már csak így közelít a természethez, holott a népi bölcsesség, a természettel együtt élő ember mindennapos tapasztalata nyilván sokkal inkább hatott a zsoltáros szavaira. Egyre jobban érdekelt tehát a kérdés: vajon miért éppen a sas megújuló ifjúságáról szól a születésnapi igehely?

Némi keresgélés után találtam egy amerikai - internetes - madártani szakfolyóiratot, amely részletes magyarázattal szolgált. Egyes hiedelmek szerint a sas idősebb korában elveszti tolláit, csőrét és karmait, hogy aztán öt hónap után visszanyerje régi erejét, szépségét.

Tudósok azonban bebizonyították, hogy ez teljesen valószínűtlen, hiszen ennyi idő alatt elpusztulna az állat. A sas legendás megújulásának inkább az lehet a magyarázata, hogy különböző életfázisaiban a célnak leginkább megfelelő színű tollazatot visel: először a környezetébe leginkább belesimulót, majd a párosodáshoz a lehető legfeltűnőbbet, mely élete alkonyán újra elhalványul.

A megújulás titka tehát nem más, mint az Isten adta alkalmazkodóképesség az aktuális életkor jellemző helyzeteihez.

Amikor idén pünkösdkor az egyház születésnapját ünnepeljük, talán még inkább szükségünk van az igei megerősítésre. Népmozgalmi adataink, amelyeket az állami népszámlálás eredménye országos szinten is szomorúan igazolt vissza, nem adnak okot a felhőtlen ünneplésre.

Meglepve nem vagyunk, hiszen a számsorok tendenciáját már évek óta ismerjük, figyeljük, s nagyon kevés az olyan gyülekezet, ahol növekedésről szólnak az adatok. Növekvő számú intézményeink - bennük az egyház által intézményesen megszólítható tanulókkal, ápoltakkal - nem tudnak kellő eredménnyel részt venni a misszióban, s a kötelező hit- és erkölcstanoktatás bevezetését megelőző toborzó beszélgetések sem az

evangélikus egyház növekvő vonzerejéről szólnak. Hogy próbáljuk hát mindezek fényében a sas megújuló ifjúságának ígéretét születésnapos egyházunk javára érvényesnek tekinteni?

A május elején lezajlott hamburgi Kirchentagon végig azt firtatták, miben is áll az alkalmazkodókészség, mit tehet az egyház annak érdekében, hogy Istentől kapott feladatát napjainkban is beteljesítse. „Amennyire szükséged van" - szólt az ótestamentumi mottó abban az országban, ahol az ország címerében is az a bizonyos kétfejű sas tűnik fel; azé az országé, amely a jó helyzetfelismerés és a tudatos építkezés által napjainkra

Amikor idén pünkösdkor az egyház születésnapját ünnepeljük, talán még inkább szükségünk van az igei megerősítésre.

ismét Európa vezető ereje lett. (Tegyük hozzá csendben: élén egy evangélikus lelkésszel és egy evangélikus - tisztesség ne essék szólván - papgyerekkel.)

A hamburgi igei útmutatásnak számos gyakorlati „áthallása” van. A világszerte tapasztalható gazdasági válságban nem lehet a fogyasztói társadalmak „amennyit csak akarsz” mentalitását folytatni, nem lehet a gazdasági növekedés bűvöletében élni. A válságjelenségek láttán vissza kell hát térni az alapkérdéshez: mire van szükséged?

S amikor ki-ki a saját gyülekezetében hallgatja, olvassa a püspöki pásztorlevelet, akkor átgondolhatja, hogy kire, mire van, mire lenne szüksége az egyházban. Nem kétséges, hogy a népszámlálás riasztó számai mindnyájunkat gondolkodóba ejtenek, s e gondolkodó, imádkozó közösség alapélményé nem lehet más, mint hogy az isteni iránymutatáson kívül egymásra van nagyon nagy szükségünk. Vitáinkkal, nehéz természetű testvéreinkkel, idősebbekkel és fiatalokkal, betegeinkkel, lelkészeinkkel és világi tisztségviselőinkkel együtt nem engedhetjük meg magunknak a széthúzás luxusát.

A közös imádság és a közös gondolkodás, útkeresés kéz a kézben jár, nem játszható ki egymás ellen, még a különböző kegyességi irányok által sem. Az evangélikus stratégia eredeti szándéka évek óta ez, ami a mai helyzetben különösen hangsúlyossá válik.

A sas megújuló ifjúságának születésnapi ígérete legyen tehát biztatás mindnyájunk számára, hogy képesek leszünk együtt alkalmazkodni mai körülményeinkhez, képesek leszünk a gubbasztás helyett szárnyra kapni, fészket rakni, fiókákat nevelni s a magasban szárnyalva távolabbra látni.

A szerző egyházunk országos felügyelője, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára