Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-05-12 / 19. szám
2 41 2013. május 12. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Urunk, aki azt ígérted, hogy meghallgatod néped kiáltását, biztass, bátoríts és erősíts bennünket, hogy könyörgésünk kedves előtted, és mindent megteszel életünkért és üdvösségünkért kéréseinken felül is. Hozzád kiáltunk, Urunk, a világért. Emberhez méltó életért, tápláló élelemért, az otthon melegéért, befogadó közösségekért minden embernek. Könyörgünk a természetért, amelyben otthont adtál nekünk, és felelősséggel ruháztál fel érte. Add, hogy megtaláljuk környezetünkkel a harmóniát, és ne kirabolni akarjuk erőforrásainkat. Hozzád kiáltunk, Urunk, azokért, akik szenvednek földi életükben. Azokért, akik éheznek és szomjaznak, azokért, akik nem élhetnek szerető emberi közösségben, azokért, akiknek menekülniük kell otthonukból, azokért, akik elveszítették munkájukat, megélhetési lehetőségüket. Urunk, ne engedd, hogy közönyösen nézzük mások szenvedéseit, ajándékozz meg bennünket irgalmassággal és leleményes szeretettel. Hozzád kiáltunk, Urunk, azokért, akik nem tudnak hozzád kiáltani, mert nem ismernek téged irgalmas Istenként, mert életük terhei, fájdalmuk és szenvedésük minden reménytől megfosztotta őket. A szenvedés mélységes némaságában állj melléjük, biztasd és bátorítsd őket, hogy amikor mindent elveszítettek, benned és általad akkor nyerhetnek meg mindent. Hozzád kiáltunk, Urunk, egyházadért. Óvd meg a széthúzástól, a tőled idegen tanítástól és mentalitástól, a terméketlenségtől, a szeretetlenségtől. Hozzád kiáltunk, Urunk, szeretteinkért és magunkért. Ajándékozz meg minket is naponként a hit örömével és biztonságával, bűneink, hibáink meglátásának lehetőségével és az elszánással, hogy ki tudjuk javítani, amit elrontottunk. Hozzád kiáltunk, Urunk, mert nem tudunk és nem akarunk máshoz kiáltani. Hálát adunk neked, hogy szerető mennyei Atyánk vagy, és életünket és üdvösségünket akarod, és mindent megtettél értünk Jézus Krisztus által. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Zsolt 51,3: Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem! Az őszinte és bűnbánó szívet semmi sem foglalkoztathatja jobban, mint bűne és lelkiismeretének nyomorúsága. Ezért e szavakat senki sem mondhatja komolyan, aki szívében érez még valamilyen képességet vagy kiutat, ezért nem süllyed a nyomor mélyére, hanem talál még vigasztalásmorzsát Isten irgalmasságán kívül. Az ige értelme tehát ez: Ó, Istenem, senki emberfia, semmilyen teremtmény nem képes segíteni rajtam vagy megvigasztalni, oly nagy a nyomorúságom. Hiszen bajom nem testi, sem átmeneti, ezért könyörülj hát te rajtam, aki Isten vagy és Örökkévaló. És egyedül te segíthetsz rajtam. Irgalmad nélkül minden dolgom borzalmas és keserves. De nem »csekély« kegyelmet kérek tőled, amely testi és átmeneti nyomorúságomon megkönyörül - hanem könyörülj rajtam a te nagy irgalmasságoddal, amellyel lelkem ínségén könyörülsz.” M Luther Márton: A negyedik bűnbánati zsoltár (Zsolt 51) (Weltler Ödön fordítása) HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP (EXAUDI) - 4MÓZ 20,6-13 Szomjazok sziklája Halld meg, Uram, hívó hangomat! Szomjazom! Mind szomjazunk! Nincs vizünk, végeláthatatlan a sivatag. Forró szél fújja arcunkba a homokot. Csak vándorlunk évek, évtizedek óta. Lábunk, izomzatúnk már teljesen megszokta és felvette lépteink ritmusát, talán még álmunkban is megyünk, egyre csak megyünk. Nem tudjuk, meddig tart ez még. Nem tudjuk, miért kell sivatagi vándorokként élnünk, és miért nem találunk haza. Minden új nap küzdelem az életért. Egy korty vízért, árnyékos oázisért, reményt adó szóért, egy kis kényelemért. Küzdelem vándorlásunk értelméért. Te, aki ígéretet tettél arra, hogy velünk mész az úton, és bevezetsz a jó földre, tágas otthonunkba, halld meg, Urunk, hívó hangunkat! Szomjazunk! Mirjám, a prófétanő itt halt meg a pusztában. Ő, aki a tenger partján győzelmi éneket zengett neked, s aki egykor féltőn őrizte öccsét, a kicsi Mózest a Nílus partján, és megmentette őt a pusztulástól, itt, ebben a kietlen sivatagban fejezte be az életét. A puszta lett a sírjává, szomjazó népe körében temették el. Mi pedig itt állunk, vízre várunk, mert még élünk, és élni szeretnénk. Halld meg téged hívó hangunkat! Neked van hatalmad arra, hogy életet adj, hogy vizet fakassz nekünk. A te szavadra feltörnek a mélység forrásai, a te szavadra könnyezni kezd a szikla is. A-te szavadra megváltozik a sivatag. Látod gyöngeségünket, bizonytalanságunkat. Tudod, hogy milyen nehéz együtt élni kiszolgáltatottságunkkal, újra és újra ránk törő reménytelenségünkkel, és milyen nehéz egyre csak várni, menni, megállni, újra elindulni. Te tudod, milyen kegyetlenül nehéz bízni abban, hogy mindez egyszer jobb lehet... Hát tégy jót velünk, tégy csodát! Hallgass meg bennünket! A bibliai hagyomány arról tanúskodik, hogy a kivonulás után a Sínaihegy felé közeledő nép már átélt egyszer egy vízfakasztásélményt. A vándorok már megismerték Isten életadó hatalmát és gondoskodását. Tudják, hogy őt meg lehet szólítani, hogy hozzá fordulhatnak, mert ő tud segíteni. Ő egyedül képes segíteni. Valójában ez maga a csoda. Mózes és Áron megáll a sátornál, és leborulnak Isten színe előtt. Közbenjárókként viszik a Magasságos elé a szomjazok vágyát. Mindazt, amire most a legnagyobb szükségük van. És várnak az útmutatásra: vajon mit kell majd tenniük? Mózes és Áron vállát nagy felelősség nyomja: nekik kell a láthatatlan Isten valóságát egészen közelivé, kézzelfoghatóvá tenni - szavaikon, tetteiken keresztül. Nekik adatott az a feladat, hogy az ő hatalmát csodákkal, jelekkel érzékeltessék, és tanúskodjanak arról, hogy Isten megszabadít, életet hoz, reményt ad. Együtt vándorolnak népükkel, ugyanazokat a nehézségeket szenvedik el, ugyanazok a közös élményeik. Emberek, akiket gondviselő vezetőkké tett a nagy találkozás. Emberek, akik osztoznak népük küzdelmeiben, egész sorsában. Mózes fölemeli a botját. Ráüt a sziklaszirtre. A várakozás feszült pillanatai: mindenki lélegzet-visszafojtva figyeli a követ. Aztán hirtelen felbuzog, és egyre csak árad, patakként árad a víz. Meglepő, hogy a héber szövegben az Egyiptomból való „kivezetés” szava ugyanaz, mint itt a víz felfakasztásáé. Biztosan nem véletlenül. Ugyanaz az életet munkáló hatalom vitte végbe mindkét csodát. Ahogyan egykor Isten kivezette népét a szolgaság házából, úgy most kivezette számukra a vizet is a kősziklából. Egyre csak árad a víz, csillapítja ember s állat szomját. Felüdíti a vándorokat, lemossa arcukról a port, megtisztítja sebeiket, elmossa a kétségeket, a szorongást, a félelmet. Árad a víz, kimossa, kivezeti őket a harag fojtogató szorításából, amely persze soha sincs ok nélkül, de csak nagyon ritkán bír jó okkal. Árad a víz, és megszelídíti a mérges Mózest is, akit elragad haragja. Árad a víz, és áldást hoz, életet. Megmutatja a Szent jelenlétét, érezteti Isten jóságát. Aztán évek, évszázadok telnek el. Egy fáradt nép átkel a folyón, és hazára talál. Megérkeznek a tavaszi esők, az őszi esők. Lesz vetés és aratás. Jönnek persze olyan évek is, amikor csak szűkösen jut kenyér az asztalra. Olykor hiába kémlelik a földművesek az eget. Jönnek idegen hatalmak, nagy szomorúságok. Pusztává lesz a város, romhalmazzá a templom. Száműzetésben, idegen folyók partjainál siratóének hangja száll föl az elveszített hazáért. Aztán egyszer csak felhangzik a próféta biztatása: ne féljetek, induljatok! Letelt rabságotok. A puszta újra kizöldül, tóvá lesz a délibáb, víz fakad a szomjas földön. Újra otthon. Élnek, dolgoznak, remélnek az emberek. Újabb századok telnek el. Végül eljön valaki, aki megáll a pusztai próféta előtt, belegázol a folyóba, és vállalja küldetését. Hallja a szózatot: „Ez az én szeretett Fi-A VASÁRNAP IGÉJE am..., reá hallgassatok!” (Mt 17,5) Elindul, vándorként járja Júdea útjait, és éltető vizet ígér a szomj azoknak. Szeretete és hatalma nyomán élő víz folyamai törnek föl, életek változnak meg, hitek újulnak, remény születik. Míg végül a kereszten függve átéli ő is az egykori sivatagi vándorok kínzó szomjúságát. „Szomjazom” (Jn 19,28) - mondja, és ecettel kevert bort nyújtanak neki. De nincs vége, nem lehetett vége itt a történetének. Ő ma is, most is hív: „Jöjj! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22,17) Az a víz, amelyet ő ad nekünk, az élet maga. Biztonság, támasz, gyógyulás. Szabadság, lendület, bátorság. Alázat, reménység és útmutatás. Lélekjelenlét szolgálatainkban, őszinteség a szavainkban, hűség a kapcsolatainkban, józanság a döntéseinkben. Az élő víz áldás: a mai napra és a holnapokra szóló erő, Isten jelenvaló szeretetének érintése. Őt hívjuk most, hogy közelítsen, hogy kinyújtsa felénk a kezét, és távoliból közelivé váljon számunkra. Őt várjuk most, hogy betöltsön mindazzal, amire a legnagyobb szükségünk van - kinek-kinek, egyenként. És nem maradunk, soha nem maradunk szomjasan. ■ Dr. Varga Gyöngyi Imádkozzunk!Áldott légy, Istenünk, hogy az élő víz folyamai áradnak, és betöltőd hiányainkat. Áldott légy, hogy életet hoztál, és rád szomjazhatunk mindig újra és újra. Áldott légy, hogy mi is felüdíthetünk másokat jó szavakkal, szeretettel. Erre segíts bennünket! Ámen. SZEMÉLYES TAPASZTALATOK ÉS ÁLTALÁNOS TANULSÁGOK Hittanórák Sopronban ^ A húsvéti idő végén, pünkösd felé közeledve maradunk továbbra is a hittanórák témájánál. Meggyőződésünk ugyanis, hogy ami ott történik, alapvetően határozza meg a fiatalok egyházhoz, közösséghez, értékekhez való viszonyát. Most egy iskolalelkész osztja meg velünk gondolatait. Amikor ezt a cikket írom, egyházunkban - reménység szerint aktívan- készülünk az éneklés, a zene vasárnapjára. A vasárnap zsoltárának felszólítása: Cantate, azaz Énekeljetek, mindenkinek szól, akármely területen tevékenykedik is az egyházi szolgálatban. Ezért tehetjük fel azt a kérdést is, hogy mi a helyzet egy egyházi oktatási intézményben hittanórái és egyéb keretek között az egyházzenei értékek átadásával. Magam a soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola lelkészeként három különböző típusú képzésben- gimnázium, szakközépiskola, sajátos nevelési igényű (SNI) tanulók osztálya - részt vevő, 14-18 éves evangélikus diákok között igyekszem megtalálni az énektanítás lehetőségeit a hittanórán és azon kívül. Az intézményeinkben tanuló diákokra nézve különösen fontos feltenni azt a kérdést, hogy honnan jövünk, és hová megyünk. Míg az elsőre sokféle válasz születhet, a második kérdésre szeretnénk azt válaszolni, hogy utunk a gyülekezeti közösség felé vezet. S ha pillanatnyilag kevésbé látszik is fontosnak, e válasz összefüggésében lényegessé válik, hogy végzett diákjaink a lelki otthonukat jelentő gyülekezet életébe az énekük útján is be tudjanak kapcsolódni. így remélhető, hogy a gyülekezeti közösségbe való bekapcsolódást kísérő sok idegen elem között az ének olyan lehet, amely megszokottsága révén segíti az integrálódást. Ebben a tekintetben az intézményeinkben hittant és éneket tanítók szolgálata hasonló a konfirmációi oktatás során egyházi éneket tanító lelkészéhez, aki ezáltal is segíti tanítványait abban, hogy a vasárnapi templomi istentisztelet minél több eleme ismerős legyen a számukra. Éppen ezért a hittanórának is természetes része a már ismert korálok éneklése és újak tanulása. Az énekek legfőbb forrása énekeskönyvünk, de olykor sorra kerül egy-egy ifjúsági ének vagy kánon is. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az értékes és kevésbé értékes - vagy egyenesen értéktelen - (egyház)zene határa nem a régi és az új, a hagyományos és a modern között húzódik. Minden korszakban születtek és születnek színvonalas énekek, így az oktatásban is meg kell találni a gyakran énekelt, népszerű és a ritkábban megszólaló, ugyanakkor ízlést alakító énekek tanításának helyes arányát. Az a tapasztalatom, hogy a diákok számára - akik egyben jelenlegi vagy reménybeli gyülekezeti tagjaink is - nem az a lényeges, hogy előzetesen véleményt mondjanak megtanulandó énekekről, vagy minősítsenek számukra ismeretlen értékeket. Ezt a nyitottságot kell kihasználni akkor, amikor az egyházzene különböző korszakainak kincseit ismertetjük meg velük - legyen az gregorián ének, evangélikus korái vagy modern dal. A döntő ebben a folyamatban a lelkész, a tanár személyisége, az a megbízható szakértelem, ismeret és meggyőződés, amely belőle sugárzik, és amely kedveltté tehet addig ismeretlen, idegennek tűnő énekeket vagy zenét. így van alkalom a hagyományos koráléneklés mellett gregorián dallamok megtanulására, közös zsoltározásra és az ehhez kötődő gesztusok begyakorlására, a liturgia részeinek megismerésére. Természetesen legalább ennyire fontos a tanár nyitottsága is. Jó, ha kész megismerni a fiatal generációhoz közel álló zenét, és arról úgy tud véleményt mondani, hogy nem a szakadékot mélyíti a kedvelt és a megtanulandó között. Az egyházzene értékeinek megtanulásában döntőnek tartom, hogy a tanításuk ne legyen elszigetelt jelenség az intézményben. A hittanórai énektanítás épüljön rá az intézmény CANTATE ß'fn JsSEged Ilién diczerünc, más alkalmainak repertoárjára, és vezessen is tovább ezekre az alkalmakra. Annál is inkább fontos ez, hiszen ezzel azokat is megszólíthatjuk, akik nem evangélikusok, hanem más felekezetek tagjaiként dolgoznak vagy tanulnak intézményünkben. Ha természetessé válik, hogy a mindennapi élet meghatározó eleme az éneklés, akkor az evangélikus egyház egyebek mellett éneklő egyházként is bemutatkozhat intézményein keresztül, s ezzel már továbbadta egy nagyon fontos értékét. Legyen szó reggeli áhítatról, tanévnyitó és tanévzáró istentiszteletről, ballagásról, diák- és tanári csendesnapról, tanári értekezletről, mindenütt megszólal az ének, a zene. így körvonalazódik egy bizonyos énekkincs, amelyet egyrészt mindannyian ismerünk és szívesen használunk, másrészt ez az énekanyag jellemző lehet az adott közösségre, annak értékközvetítő, értékteremtő és ízlésformáló törekvésére. Egészen bizonyos, hogy az elhatározástól a lehető legjobb megvalósulásig sok tervezésre van szükség, és sok idő telik el. A tapasztalatom azt mutatja, hogy mégis megéri a fáradságot, s ezért mindenképpen érdemes az egyház életmegnyilvánulásainak ezt a területét, azaz az egyházi zene gazdag tárházát is gyümölcsöztetni a hittanári munkában, ezáltal az iskolai életben. ■ Dr. Wagner Szilárd
