Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-05-05 / 18. szám
8 -m 2013. május 5. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA Jó imádság? Egy szektavezető a következőt tanítja: Isten meghallgatja az imádságot, de fontos, hogy pontosan megfogalmazzuk, mire is van szükségünk. Isten valójában ekkor tudja teljesíteni mindazt, amit kérünk. Ő maga például - mondta a vezető - buzgón imádkozott egy bicikliért, amelyre nagy szüksége lett volna munkájához, de sokáig hiába várt a pozitív válaszra Istentől. Míg végül ráébredt: valójában nem jól kérte, amit kért. „Isten megmutatta nekem - fejtette ki -, hogy nem jól imádkoztam, hiszen azt elfelejtettem elmondani neki, milyen színű legyen a bicikli!...” Hm. Nem volt jó az imádság? Néhány hete Magyarországon járt a világhírű, kéz és láb nélkül született Nick Vujicic, aki szintén beszámolt egy ilyen nem meghallgatott imádságról. Azt mondta: „Komolyan hittem abban, hogy Isten hatalmas és mindenható. Sokat imádkoztam azért, hogy ha ez tényleg így van, tegyen velem csodát, és valahogy nőjön ki a kezem és a lábam, hogy teljes életet élhessek, mint a többi ember!” Világos, hogy Isten ezt a kérést sem teljesítette, pedig elég konkrét és egyértelmű volt. Nick története azonban nem itt ért véget: „Isten meghallotta az imádságomat, de más választ adott. Először is rá kellett ébrednem, hogy mennyire nem teljes sokak élete, annak ellenére, hogy van kezük és lábuk. Mennyi hiány, nyomorúság, boldogtalanság van az életükben. És ezzel arra is rájöttem, hogy a boldogság és az élet teljessége nem a kezekben és lábakban rejlik. Isten azt is megtanította nekem, hogy így is boldog lehetek, és hogy így talán még inkább tudom szolgálni őt.” Isten meghallgat minden imádságot. A rosszul sikerültet is, a bugyutát is, mert nem az imádkozó személyét vagy imádságának minőségét nézi. De igazi válasza csak a nyitott szívbe érkezhet meg. Ahhoz az emberhez, aki nem hiszi azt, hogy mindent jobban tud az Istennél. Sokkal inkább tudja viszont, hogy Isten az, aki ismeri őt, és aki azzal is tökéletesen tisztában van, hogy neki mire van szüksége. Nem azért kell tehát imádkozni, hogy Istent a szívünk titkairól tájékoztassuk, amelyektől neki majd jól elkerekedik a szeme, vagy leesik az álla, hanem sokkal inkább azért, hogy a mi fülünk és a szívünk változzon meg. Kinyíljon mindarra, amit ő szeretne nekünk mondani. Az ő terve ugyanis nagyobb, és messzebbre tekint: a teljes és boldog életről szól. Nem arról, hogy minden megvan, még ha felesleges és szükségtelen is, hanem arról, hogy az egy igazán szükséges dolog megvan, a többi pedig ajándék! „Kérjetek! Keressetek! Zörgessetek!” - biztat Jézus imádságra. De így tanít: „Keressétek először az Isten országát, és minden egyéb ráadásként megadatik nektek!” Jó-e az imádság? Mindez a szívben dől el! ■ Győri Gábor Dávid Névjegy: Győri Gábor Dávid 2012. augusztusi lelkésszé szentelésem óta a Mezőberényi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium intézményi lelkészeként és a Mezőberényi I. Kerületi Evangélikus Egyházközség beosztott lelkészeként imádkozom a rám bízott hatszáz diákért és tanáraikért. No és persze azért, hogy nekem is előbb a fülem és a szívem legyen nyitott, és csak azután a szám... OSZTOZÓ Stand by me - keresésről és megtaláltságról „Emberek szövődményes kapcsolatairól, sírva, vigadva, dalolva, igazul” - ezt ígéri a Jákim Stúdió Színházi Társaság Stand by me - „Egymásra utálva” című előadása. Két szerelmespár. Az egyik fiatal és gazdag, a másik pedig a második fiatalságát éli az utcán, mindennapi kenyeréért - na meg piájáért - könyörögve. Két féleszű bolond, két maffiatag. Egy (nem csak) mozgássérült. Három árva kislány. Férfiak és nők, egészségesek és betegek, szegények és... még szegényebbek. Mi közük ezeknek az embereknek egymáshoz? Hát az, hogy emberek. Az ember emberségének van köze a másik emberhez. Emberekről szólt a darab elejétől végig - és teljesen egyértelműen, mégis kevés szóban az Emberről, aki istenségét nem sajnálva lett emberré, hogy köze legyen az emberhez. Keresésről szól a darab, tudatos, vagyont és hírnevet felrúgó keresésről és nem tudatos, a másik embert megrúgó keresésről. Éber, végsőkig elmenően virrasztó keresésről és beletörődő, szunyókáló keresésről. Olyan keresésről, amely békességben keresi tovább azt, amit már megtalált, és olyan keresésről, amely a látszatbékesség csapdájába menekülve magyarázza ki békétlenségét. Szülőkeresésről, otthonkeresésről. Szegénységről is szól a darab. Az idősebb házaspár koldus, a két bolond közül csak az egyik koldus, a másik „csak” hajléktalan, aki koldus barátja segítségét elfogadva él. A két maífiatag nem más maffia tagja, mint a koldusmaffiáé. A fiatal, szép szerelmespár egyik tagja ugyancsak árvaként nőtt fel, az utcán, a másik tagja meg a legszegényebb az összes közül, pedig zsebei telve vannak, és a bankszámlái is. A három kislány az utcára menekült a három különböző családból, mert a testvérek egybetartoznak. De a darab nemcsak a keresésről szól, hanem a megtalálásról és főleg - a megtaláltságról is! Nemcsak a szegénységről, hanem a gazdagságról, sőt a nagylelkűségről is. Azaz emberi kapcsolatokról, amelyek olyan emberiek, ahogyan csak ezen a földön lehet, a Blaha Lujza téri aluljáróban, a külvárosi kocsmákban. És mégis olyan emberiek, amilyeneket csak az ember Krisztus Jézus teremthet. Krisztusról szól a darab. Elejétől a végéig. Krisztusról, aki odaajándékozza magát. Krisztusról, aki odaajándékozza egymásnak a két féleszűt, hogy kettőjüknek egy teljes legyen. Krisztusról, aki odaajándékozza a férfit az asszonynak és az asszonyt a férfinak, hogy ketten egyek legyenek egészségben és betegségben, gazdagságban és szegénységben, keresésben és megtaláltságban. Krisztusról, aki testvéreket ad, és végérvényesen mindenkinek: szülőt és otthont. ■ Juli A következő előadás időpontja: május 7., 19 óra. Helyszín: Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér (1067 Budapest, Eötvös utca 10.). Jegyrendelés: 70/340-0773. Jegyek kaphatók továbbá a helyszínen, illetve az Interticket jegyirodákban. Teljes árú jegy: 2000 forint. Csoportos (10főfelett) és nyugdíjasjegy: 1500 forint. Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit ► Május első vasárnapján virágcsokorral köszöntjük az édesanyákat. Nektek pedig, tízes, húszas éveitekben járó fiataloknak egy különleges írással készültünk. Az alább olvasható levelet szerzője elsősorban három gyermekének címezte, de hiszem, mindannyian - legyünk bár gyermekek vagy édesanyák - találunk benne olyan gondolatokat, amelyek segítenek megérteni, illetve helyettünk is megfogalmazni, mit jelent édesanyának lenni. - V. J. Kedves fészekhagyó gyermekeim! Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor azt érzem, el tudlak engedni benneteket. Meglepődtetek ti is, hogy tavaly nyáron olyan békességgel fogadtam a tényt: nagyobbik lányomból asszony lett, ezentúl párjához ragaszkodik. S tudom, elcsodálkoztatok, hogy cseppet sem tiltakoztam, sőt buzgón támogattam, amikor egyikőtök előállt kósza ötletével, hogy albérletbe költözik. Higgyétek el, nálatok jobban már csak én lepődtem meg magamon! Mindig úgy gondoltam, borzasztó fájdalom lesz, amikor elhagyjátok a családi fészket. Ám mostanra békességben megérlelődött bennem a tudat, hogy ez így van rendjén. Felnőttetek. Saját lábatokra kell állni, szárnyaitokat kipróbálni. Mégsem siettek. Tudom, ma Magyarországon nem is olyan könnyű fiatalon egzisztenciát teremteni. Bajor vendégeink gyakran furcsállották, hogy hazánkban az egyetemisták nagy hányada még a szüleivel él. Ott ugyanis az érettségit követően a legtöbb fiatal a barátaival költözik össze, lakást bérel. Meg is irigyeltétek őket. Én meg annak örültem, hogy hosszabb ideig maradhattatok a szárnyaim alatt. Most mégis arra emlékeztetlek benneteket, hogy a fészket el kell hagyni. Azt gondolhatjátok, önzés van szavaim mögött, hogy „anya végre a saját életét akarja élni”, de tévedtek, mert épp a szeretet beszél belőlem. Eztán sem lesz soha csak saját életem, az enyémnek mindig részesei maradtok. Ám akkor tényleg önző volnék, ha a szeretetemmel meg akarnálak kötni benneteket. Elárulom azonban, hogy őszintén aggódom: vajon mit visztek magatokkal tőlem? Mire sikerült megtanítanom benneteket, milyen szívvel gondoltok majd vissza a gyermekévekre, az együtt megélt közel negyed évszázadra? Papgyerekekként kicsit sem szokványos dolgokban volt részetek. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy már csecsemőként is a szórványt „gondozta” Néhány hónaposak voltatok, s már vittelek is titeket vasárnaponként egy-egy kedves családhoz, hogy néhány pelenka és cumisüveg társaságában a gondjaikra bízzalak titeket. A tolnai kis gyülekezetekben, ahol minden lelkészre legalább négy-öt istentisztelet tartása hárult, nem lett volna tisztességes még helyettesítést is kérni az agyonterhelt kollégáktól. Büszke voltam rátok, idegenben mindig jól viselkedtetek. Később, a nagyvárosban is volt olyan este, hogy más vigyázott rátok. Édesapa helyett vagy énhelyettem az áldott emlékű Lizus néni mondta a mesét. (Igaz, előtte jól belakmároztatok a lekváros nudliból, amit kifejezetten nektek készített.) Nem is beszélve Bözsi néniről, aki a mai napig oly szeretettel érdeklődik felőletek, mintha tulajdon unokái lennétek. S amikor apa halála után egyedül maradtunk, akkor is gyakran a nagypapáéknál maradtatok késő délutánig, mert én csak este értem haza a nővéretekkel. Sokszor fogott el a kétség, hogy jó anya vagyok-e. A kérdés persze nem bennem merült fel először. Ez minden nő dilemmája, akinek meg kell osztania idejét a munkája és a családja között. Én mindkettőt felelős hivatásnak tartom. Mint lelkész elhívást kaptam, de Istentől fogadtam el ajándékként azt is, hogy édesanya lehetek. S bár ilyenkor mindig figyelmeztetni szoktatok - „Anya, ne prédikálj!” -, azért hadd jegyezzem meg, mennyire örülök, hogy ti is így gondolkodtok: Isten vezetését látjátok abban, hogy mely hivatást választottátok. Az ő erejével, hiszem, áldás lesz terveiteken, életeteken. Amikor egyszer rám nehezedett a tudat, hogy bármennyire igyekeznék is, nem vagyok tökéletes anya, Luther Márton imádságának egy sora jutott eszembe: „Ha nem segítettél volna, már régen elrontottam volna mindent.” Furcsa módon reformátorunknak ez a vallomása vigasztalással, bátorsággal töltött el. Merthogy a mondat így is értelmezhető: Isten segítségével nincs elrontva minden. Nincs olyan, ami az ő kegyelméből ne lenne helyrehozható. Milyen felszabadító ebbe belegondolni! Idén Rogate, azaz imádkozás vasárnapjára esik anyák napja. Próbáltam magamnak megfogalmazni, hogy számomra mit is jelent szülőnek lenni. S bár számtalan válaszom lehetne, én mégis csak ebben a két szóban tudom összefoglalni: szüntelen imádság. Születésetek pillanatától kezdve hordozlak benneteket Isten előtt, hol hálaadással, hol kérdések özönével, és van, hogy kétségbeesetten könyörögve bocsánatért, vigasztalásért. Van, hogy az imádság csupán egy sóhaj, egy röpke, hálás fohász, de bizony lehet éjszakákon át tartó gyötrődés is. S most, hogy fészekhagyók lesztek, az imatémák köre egyre bővül. Már nemcsak értetek, hanem házastársaitokért s a reménység szerint megszületendő unokákért is hangzik majd a hála szava és a könyörgés. De legfőképpen azért imádkozom szünet nélkül, hogy valamennyien megmaradjatok Krisztus követésében. Miközben fészekhagyóknak nevezlek titeket, és bátorítalak, hogy menjetek, vágjatok bele önálló, felnőtt életetekbe, figyelmeztetni is szeretnélek. Egyvalakinek a szárnyai mellől soha ne távolodjatok el. Tudjátok, kiről beszélek. Igen, Jézus használta ezt a kifejező képet egykoron, amikor panaszkodott és bánkódott, hogy éppen a saját népe, a zsidók utasítják el őt: „...hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!’ (Lk 23,37b) Ti viszont - felnőtt, fészekből kikerülő gyermekeim - mindig akarjátok és vágyjátok ezt az oltalmat! ■ B. Pintér Márta lelkész, egy diplomás és két főiskolás gyermek édesanyja
