Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-05-05 / 18. szám
Evangélikus Élet élő víz 2013. május 5. » 7 MINDENNAPOK HITE Halott-tisztelet vagy...? (Jn 20,11-18) hogy magát a feltámasztást az égadta világon senki nem látta. Reggel a sírhoz siető asszonyok ugyanúgy nem, akárcsak a főpapok által sírőrzésre állított katonák sem. (Ezt a hiányt próbálták pótolni az úgynevezett apokrif iratok, sokszor hajmeresztő mesékkel!) Amikor pedig a főpapság tudomására jutott, hogy sehol se lelik Jézus holttestét, akkor zavarukban kitalálták, hogy tanítványai lopták el, mialatt az őrök elaludtak. Ez az „elaludtak” arra indít, hogy Jézus feltámasztása és Éva teremtése között párhuzamot vonjunk. Itt is az őrzők éberségét kikapcsolva cselekedett Isten, mint amikor az Ádám segítőjének szánt asszonyt megteremtette: Isten elaltatta Ádámot. Amikor pedig Jézus a Gecsemáné-kertben azok sorának, akik az egyháztörténet folyamán mindmáig arról tesznek bizonyságot, hogy - ilyen vagy olyan módon - látták az Urat. A sor máig nem szakadt meg: boldognak mondhatjuk magunkat, bizonyságot téve arról, hogy nem a halott Jézus relikviáit őrizgetjük, hanem egész életünket meghatározza az élő Jézusba vetett hitünk. A halott Jézus negatív emléke helyett a Feltámadott megelevenítő jelenlétében élőknek valljuk magunkat. Aki pedig ezt túl elméletinek vagy elvontnak érezné, annak Jézus egészen konkrét esetet is ajánl a vele való találkozáshoz. Az utolsó ítéletről elmondott nagy példázatában azt hirdette meg, hogy aki lehajol egy segítségre és istápolásra szorulóhoz, segítve neki, annak „alakjában” magával az Úr Jézussal találkozott.„...amikor megtettétek ezt akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Mt 25,40) Ez a lehetőség valamennyiünk számára nyitva áll. Nem csak a kabátját a koldussal megfelező Tours-i Szent Mártonnak, a vagyonát szétosztó Valdus Péternek, Bodelschwinghnek, az epileptikusok megmentőjének vagy Kalkuttai Teréz anyának. Ennyire közel jöhet bármelyikőnkhöz a feltámadott Úr Jézus Krisztus. A hit szeme meglátja őt. Éppen az elesettben és rászorulóban. Vettem már részt olyan beszélgetésen, ahol azt kérdezték, hogy az Apostoli hitvallásnak minden egyes tételét egyformán kell-e hinni. Hinni kell-e még Jézus szűztől születését, mennybemenetelét, nem is szólva a legnehezebbről: a feltámasztását? Nem lenne a legegyszerűbb mindenkinek szabad kezet adni, hogy eldöntse, melyiket hiszi, és melyiket mellőzheti? Vagyis kiszedheti a mazsolát, és a kalácsot eldobhatja, ahogy azt gyerekek teszik. De Jézus feltámasztásának megváltása mégiscsak szerves alkotóeleme a hitvallásnak. Nehéz lenne kitörölni belőle. Sőt a kereszténység egyik elengedhetetlen hitcikkelyének tartja, amelyen áll vagy bukik nemcsak az egyház, hanem az egyes hívő léte és hite is. János evangéliumában a síró, halottkereső Máriában minden további nélkül magunkra ismerhetünk, ez a jelenet ennek a fontos hitnek és elfogadásának minden nehézségét megmutatja. „Asszony, miért sírsz?” - ez a kérdés fogadja azt, aki a már nem ott levő halottat keresi. Hát nem ismerünk itt magunkra? Mi is szívesen elmegyünk odáig, hogy ez a mi Urunk születetett, élt, szenvedett és meghalt. De itt aztán hamar lecövekelünk, és csak a holttestének akarunk végtisztességet tenni. Gondoljunk azonban arra, hogy a kereszténység valójában soha nem alakított ki valamiféle „sírtiszteletet". Nincs Mekkánk, ahová kötelező lenne elzarándokolni. És azt is tudjuk, hogy csak igen későn alakult ki a keresztény elhunytak sírjának „tisztelete” is. Megboldogult elődöm a tragikus módon elhunyt felesége sírját a steinhaldenfeldi temetőben soha nem látogatta meg. Amikor ennek okát megkérdezték tőle, röviden ezt felelte: „Vagy sírokat ápolunk, vagy hiszünk a feltámadásban!” Nem ezt tesszük mi is, amikor Jézust egészen haláláig akarjuk „tisztelni”? De itt aztán el is fogy a hitünk, és megrekedünk a tapasztalati keretek között: született, élt és meghalt. Akárcsak minden más ember. Lássuk el a holttestét, sírját, virágozzuk föl a fejfát, de többet senki ne kívánjon tőlünk. Elég, ha mi a gyászunknál maradunk. Csakhogy akkor szembe találjuk magunkat a kérdéssel, amelyet Lukács jegyzett föl: „Mit keresitek a holtak közt az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt!” (Lk 24,5-6) Mi mást is mondhattak volna arról az Istenről, akit Jézus úgy hirdetett meg, hogy ő nem a holtak, hanem az élők Istene? Szomorúnak tartom, hogy énekeskönyveinkben is túltengenék a nagypénteki siratások, és sokkal kevesebb a feltámadási énekünk. A most használatos német énekeskönyvben is legalább húsz százalékkal billen a mérleg a nagypéntekiek javára. így süllyedt le halottsirató gyászközösséggé protestáns egyházaink népe is, amikor nagypénteket tartotta a legfontosabb ünnepének. Azon lehetett sírni, jajveszékelni, Jézus szenvedéséről elelmélkedni és aztán dolgavégezetten, jó keresztényként hazamenni és - halat ebédelni. Pedig Jézus-követésünk nem a halottnak szól, hanem a feltámadott, élő Úrnak! Ahogy a Jelenések könyve Jézusa is mondja: „íme, halott voltam, és élek...” (1,18) * * * Be kell persze vallanunk, hogy kettős nehézséggel találja magát szembe, aki Jézus feltámasztását hinni szeretné. Az egyik abból adódik, vívódott, a vele levő tanítványok is elaludtak. Pedig akkor dőlt el, hogy Jézus engedelmeskedik-e Atyja megbízásának. Nagy döntések idején Isten egyedül cselekszik, és nem enged beletekintenünk a kártyáiba! A feltámadással kapcsolatos másik nehézségünk onnan ered, hogy az egyáltalán nem fér bele a mi tapasztalati világunkba. Máriáéba is alig. De még ez a hálás asszony is, akit Jézus ördögi kötelékektől szabadított meg, még ő is csupán a holttestet keresi, és csak a harmadik nekifutásra hajlandó felismerni az előtte állóban - holttest helyett - az élő Úr Jézust, a feltámadottat. Működése során Jézus többször támasztott fel embereket, azok később mégis meghaltak. Ezzel szemben Jézus feltámasztottként ma is Urunk és Megváltónk. Pál apostolra is érdemes emlékeznünk, aki számára nem is annyira a galileai Jézus volt fontos, mint a halálában és feltámadásában megnyilatkozó Úr. Ő sorolja föl - nyilván a korai kételkedők meggyőzése céljából - mindazokat, akik a Feltámadottal még találkoztak. Ezeknek a tapasztalati világába se fért bele valakinek a feltámasztása. Őket is megdöbbentette a vele való találkozás. A halászmesterségét abbahagyó és most újra fölvevő Péter ugyanúgy döbbent meg, amikor a Feltámadott a hálója újbóli kivetésére szólította föl. Az Emmausba gyalogló két tanítvány is csak a jellegzetes kenyértörésről ismerte fel megdöbbenten a Mesterét. Nem is szólva a keresztényüldöző Saulról, aki Damaszkusz kapuja előtt megvakultán kénytelen meghallani a Feltámadott szemrehányását: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4) Nem vagyunk hát mi az elsők, akik azon akadnak fenn, hogy egy egész életen át nem találkoznak a Feltámadottal. A magdalai Mária is ott siránkozott és toporgott, és tapasztalatok híján egyáltalán nem akart megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy őt az élő Szabadítója szólíthatja meg. Ezzel a gondolkodással ő csak egyik elsője Jézus feltámasztása így, ebben az ellentmondásosságában a mi hitünk kincse. Megtörténtét nem lehet kiiktatni az emberiség történelméből. De mindig ellenállásba ütközünk, ha őt, a Feltámadottat bármilyen önző célunkra akarjuk felhasználni. Jézus, a feltámadott azt a reménységet tartja bennünk, hogy nem a halálé az utolsó szó. Ugyanakkor viszont rádöbbent arra, hogy mennybemenetele óta ő egy más, isteni világba került vissza. Csak erre tekintve mondhatta, amikor kénytelen volt kimondani - anyja és testvérei számára nyilván nem kedvező módon -, hogy a vérség jogánál már most magasabb világba került. Ahová viszont - ígérete szerint - majd mi is kerülhetünk. „Ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek - mondta tanítványainak -, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is!’ (Jn 14,3) Mária túl hamar és minden átmenet nélkül gondolt a földi kapcsolat újrafelvételére. Arra, hogy minden a régi „természetes keretekbe” tér vissza. S meg kellett hallania, hogy Jézust ugyan láthatta, és erről boldogan be is számolt tanítványtársainak (18. v.), de határt akart átlépni, amely csak Jézus mennybemenetele után nyílt meg minden követője számára. Ott toporgott Mária a Feltámadott előtt, és ezzel is példaképünkké tette őt Isten. Ennél a toporgásnál többre mi se visszük, ha a feltámasztás titkát feszegetjük. De ha a saját végünkre gondolunk, nagy vigasztalást és bátorítást jelenthetnek az apostoli igék: „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten vele együtt az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. (...) és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!’ (iThessz 4,14.18) Nos, éppen ennek a vigasztaló üzenete visszhangzik az Apostoli hitvallásból is felénk. Ezért nem szabad kihagyni belőle a feltámadást. ■ Gémes István A hónap igéje „Nyisd meg szádat a némáért, a múlandó emberek ügyéért!” (Péld 31,8) A különböző bibliafordítások mélyebben érthetővé teszik ezt a mondatot: „Nyisd meg szádat a némáért és azokért, akik veszedelemben vannak; és azokért, akik veszélyben vannak; és a kisember ügyéért; és minden szerencsétlen jogáért!’ Igénkben Urunk arra biztat, hogy ne vesd meg és ne hagyd figyelmen kívül a nálad egyszerűbb vagy ügyetlenebb embert, hanem segíts rajta. Gondolj bele abba is, hogy neked is jólesett, ha valaki a te ügyed mellé állt. Először is ide kívánkozik ez az ige: „Süketet ne szidalmazz, és vak elé ne vess gáncsot, hanem féld Istenedet.” (3MÓZ 19,14; újonnan revideált Károli-fordítás) Hányán nézik le és vetik meg azt, aki csak egy kicsit is kevesebbre képes, mint ők, vagy lejjebb van a ranglétrán! A másik oldal tehát a pozitív hozzáállás: tegyél valamit a másikért! Lehetőleg minél többet. Tegyél meg minden tőled telhetőt! Vezető lettél? Hatalmad, pénzed vagy lehetőségeid vannak. Ebben az esetben se felejtsd el a volt osztálytársaidat, a távoli családtagokat, a gyermekkori pajtásokat sem. Tényleg úgy van, hogy a fiatalon kötött barátságok a legmaradandóbbak és a legigazabbak? Valószínű, mert akkor még önzetlenül alakul ki a dolog. De éveid múlásával se öld ki magadból szíved nemes voltát és a régi barátságot. Ha mégoly hatalmas vagy is, egyedül nem tudod élvezni kincseidet. Isten úgy adta képességeidet, tálentumaidat, hogy másoknak osztogass belőlük - és annál több marad neked! „A mással jót tevő ember bővelkedik, és aki mástfelüdít, maga is felüdül.” (Péld 11,25) Van, aki nem tudja elmondani baját, nem tudja megfelelően megfogalmazni panaszát. De ott vagy te, és segíthetsz neki. Hisz érezted már annak az örömét is, hogy a mellékútról beengedtél magad elé a hosszú sorba egy autót. Pláne ha az még villantott is egyet-kettőt köszönetképpen! Nagyobb öröm volt ez, mint befurakodni valahová, utolsónak bemenni egy hivatalba és elsőként kijönni. És mit tett Urunk a Szentlélek által? „A Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, amint kellene, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért!’ (Róm 8,26-27) Legyen számunkra vigasztalásul, hogy Jézus számára mi vagyunk a legfontosabbak. Mondhatom így is: te vagy a legfontosabb (mindig az, aki éppen őhozzá fordul). Az életét is odaadta érted, hogy megkeressen, és megszabadítson a megkötözöttségből, bűnből. És ha már feldereng valami, de nem tudod pontosan megfogalmazni, kifejezni, és egyáltalán nem tudod kiharcolni: akkor csak sóhajts hozzá, és bízzál benne. Hát nem nagyszerű, hogy van valaki, aki kétség nélkül mindig törődik veled?! Ahogy a Lélek esedezik érted, helyetted, úgy légy szószólója és segítője te is rászoruló testvérednek! ■ Széll Bulcsú HETI ÚTRAVALÓ „Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat, szeretetét nem vonta meg tőlem!’ (Zsolt 66,20) Húsvét ünnepe után az 5. héten az Útmutató reggeli s heti igéiben az imádkozó s az Úrra néző gyülekezet képe tárul elénk. Isten Krisztusért meghallgat: imádkozzatok - Rogate -, „szüntelenül imádkozzatok” (iThessz 5,17)! „Minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről, a világosság Atyjától száll alá...” (Jak 1,17; LK) Jézus az imádság meghallgatását ígéri: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. ...hogy örömötök teljes legyen!1 (Jn 16,23-24) Az Úristen „teljesíti az őt félők kívánságát, meghallja könyörgésüket, és megsegíti őket.” (GyLK 775,12) Pál arra kér mindenekelőtt minket: „tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért”, mert Isten „akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére”. (íTim 2,1.4) »Az imádság, a panaszkiöntés meg a felemelt kéz Isten előtt a legkedvesebb áldozat; ő azt akarja, hogy légy gyenge elhordozni s legyűrni a nyomorúságot, és tanulj meg benne lenni erős, hogy az ő ereje dicsőülhessen meg benned.” (Dr. Luther) Salamon így kért bölcsességet: „Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet..!’ Tetszett az Úrnak: „...ezért teljesítem kérésedet: ...bölcs és értelmes szívet adok neked... Sőt azt is megadom neked, amit nem kértél..!’(íKir 3,9.12- 13) Mózes imádkozott népéért az ütközet alatt, s amikor „kezei elfáradtak... Áron és Húr... tartotta..., úgyhogy két keze fölemelve maradt naplementig. így győzte le Józsué Amálékot és annak hadátfegyverrel!’ (2MÓZ 17,12-13) Jézust tanítványai kérték: „Uram, taníts minket imádkozni..!’ Ő pedig ezt mondta nekik: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk, szenteltessék meg... Jöjjön el..., add meg..., bocsásd meg..., ne vígy..!’ (Lk 11,1-4) S mennybemenetel ünnepén Jézus ezt mondotta: „...fia felemeltetem a földről, magamhoz vonzók mindeneket.” (Jn 12,32) Feltámadása után negyven nappal kivitte tanítványait „Betániáig felemelte a kezét... És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe’.’ (Lk 24,50-51) „...szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől!’ (ApCsel 1,9) Ezt hallották: „Galileabeli férfiak, mit néztek az ég felé? Ez Jézus, ki felvitetett tőletek a mennybe, ekképpen jő el ítéletre.” (GyLK 708) Mi „nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki a reá váró öröm helyett keresztet szenvedett, és Isten jobbjára ült”. (Zsid 12,2; LK) Ma is közbenjár egyházáért Urunk, s Pilátusnak kijelentette: „Az én országom nem e világból való (...) Te mondod, hogy király vagyok. (...) mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra’.’ (Jn 18,36.37) Pál kér és áld: „Minden... könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által. (...) A kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunkat, Jézus Krisztust!’ (Ef 6,18.24) Jézus, te „Mennyei fénybe távoztál, / Hívő imádság megtalál, / Áldásod száll reánk.” (EÉ 478,5) ■ Garai András
