Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-05-05 / 18. szám
6 -m 2013. május 5. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Felekezet nélküli kereszténység? ► Sajátos tematikával rendezett konferenciát a németországi Bensheimben a Felekezetközi Kutatóintézet abból az alkalomból, hogy ötven éve hívták életre az ökumenikus teológia figyelemmel kísérése és magas szintű művelése érdekében. A Frankfurt am Maintól fél órára fekvő, csodaszép természeti környezetben elterülő, mintegy negyvenezer lakosú város adott otthont a tanácskozásnak április 18-21. között, hogy Európa tizennyolc országából érkezett résztvevői kifejtsék véleményüket a Felekezet nélküli kereszténység témakörről, és neves teológusok állásfoglalásait vitassák meg. Az Evangelischer Bund (a protestáns egyházak szövetsége) elnök asszonya, dr. Gury Schneider-Ludorff neuendettelsaui rektor a létrehozó és fenntartó egyházi szervezet nevében elismeréssel szólt a fél évszázad teológiai eredményeiről és tájékoztató szolgálatáról, míg a felekezetközi munkabizottság európai protestáns elnöke, dr. Martin Friedrich professzor a jelen feladatait vázolta. Nagy érdeklődéssel kísért előadás hangzott el Mit hisznek a hesseni németek? címmel, amely egy szociológiai felmérés eredményeit ismertette. A több mint ötszáz személy válaszai jelezték a szekularizáció mérsékelt előretörését, de egyidejűleg a vallás és az egyház nélkülözhetetlen szükségességét is. Visszaesett a katolikus egyházzal szimpatizálók és az egyháztagok száma. A felekezeti öntudat csökkenése mindkét egyháznál megfigyelhető. A bizottság látogatást tett a frankfurti Protestáns Akadémián, ahol az intézmény munkájával ismerkedett, és meghallgatta a téma jó ismerőjének, Eberhard Harbsmeiernek, a dániai Logumklosterben működő pedagógiai-teológiai intézet rektorának előadását. A professzor egyértelműen amellett foglalt állást, hogy a német keresztények a jó közösségű gyülekezetei, a szószéken életközeli prédikációkat tartó lelkész eklézsiáját választják lelki otthonukként, gyakran felekezettől függetlenül, különösen az egyre gyakoribb vegyes házasságok esetében. Értékes beszámolót hallgattunk meg a repülőtéri felekezetközi munkáról: zsidó, iszlám, ortodox, katolikus és protestáns lelkészek végzik spirituális szolgálatukat. A közel félszázezer reptéri alkalmazott lelki gondozása kitüntetetten fontos feladatuk. Nem kisebb érdeklődés kísérte a frankfurti Commerzbank-Arena labdarúgó-stadion evangélikus lelkészének beszámolóját. A lelátó épületében kialakított kápolnában beszélt munkájáról, amelyet a sportolók és a menedzserek között végez. Keresztel, konfirmál, esket, s olykor temet is. Az egyes országok képviselőinek ökumenikus beszámolói színes és reményt keltő képet adtak az európai ökumenéről, amely mutatta az új pápa, Ferenc iránti hatalmas elvárást is. Nagy ívű előadást tartott a konferencia témájáról dr Friedrich, Weber braunschweigi evangélikus püspök, katolikuskérdésekben megbízott elöljáró. Kettős megállapítása zsinórmértékként értelmezhető. A felekezeti gyülekezeti belső kör (Kerngemeinde) elképzelhetetlen tudatos teológiai és felekezeti önazonosság (identitás) nélkül. Ugyanakkor a népegyházban (Volkskirche) egyértelmű tendencia a minőségi lelkészi munka iránti igény (az igehirdetés és a személyes lelkigondozás területén) és a Jézusra s egymásra figyelő, jó közösség átélése. S itt a választás esetén a felekezeti határok egyre inkább átjárhatókká válnak. Ezeknek a gyülekezeteknek van missziói vonzásuk és növekedésük is, főként a nagyvárosokban. Ezt nem lehet s nem is szabad felekezeti szűkkeblűséggel megakadályozni - hangsúlyozta a főpásztor. Az egyes napokat áhítatok keretezték. Ezek egyikén e sorok írója Jn 6,60-69 alapján szolgált. A konferenciát lezáró vasárnapon Ulrike Scherf püspökhelyettes igehirdetését hallottuk. Este, miközben a repülőgép Budapest felé szállt velünk a felhők fölött, gondolataim még sokáig jártak a konferencián elhangzott, színes élményekről szóló, véleményeket elénk táró beszámolók körül. Végső soron csak Jézus építi, teremti Lelke által az egyházat, építi a vonzó közösséget, és ébreszti az élő hitet bennünk. Ez keresztény meggyőződésünk záloga. És senki el ne hagyja a maga gyülekezetét (Zsid 10,25). ■ D. Szebik Imre Szabadegyetemi előadás a Bécsi kapu téren A Bécsi kapu téri evangélikus templom kápolnájában (Budapest I. kér., Táncsics Mihály u. 28.) minden hónap első hétfőjén 19 órai kezdettel szabadegyetemi előadások hangoznak el. A következő, nyolcadik alkalom május 6-án lesz. Előadó: dr Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató. Téma: Az „őshagyomány’’ erkölcse. Házigazda: dr. Fabiny Tamás püspök. A részvétel ingyenes. A szervezők minden érdeklődőt szívesen látnak. EVANGÉLIKUS ÉLET. ÉLED? ' ‘ ’ ’ ' * f ' „Én az evangélium hirdetője vagyok...” Stuttgarti beszélgetés Gémes Istvánnal ► „A magyar nyelvet és kultúrát nagyra becsülöm, de az úgynevezett »magyarkodást« nem szerettem soha. Én az evangélium hirdetője vagyok” - hangsúlyozza Gémes István, aki négy évtizeden át, 1972 és 2012 között volt a Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezet lelkésze. Gazdag Zsuzsanna otthonában kereste fel a nyugalmazott evangélikus lelkipásztort, aki örömmel tekintett vissza eseményekben gazdag életére és szolgálatára.- 1956-ban hagytam el Magyarországot, Ausztriába mentem, majd - Szépfalusi István bécsi lelkész kollégám révén - először „egészen véletlenül” Dániába kerültem: ezer magyar menekült épp oda indult, és felkérésre „papjukként” velük mentem. Ha most visszagondolok az életemre, hihetetlen, hogy mennyi minden történt velem addig is, de különösen attól kezdve... Mi mindenen mentem keresztül... De ez minden bizonnyal így volt előre eltervezve. Ma azt mondom, nem is értem, hogy vághattam bele ilyen merész kalandokba...- Vélhetően fiatalon szerette a kihívásokat.- Ez, mondjuk, igaz. Kíváncsi voltam, miként lehet legyőzni az elém tornyosuló akadályokat. És persze nagyon érdekeltek maguk az emberek. Például már útban Dánia felé elkezdtem a lelkigondozói munkát, beszélgettem a vonaton azokkal, akik szóba álltak velem. Dánia mellett Svédország, majd Norvégia déli vidéke is „hozzám tartozott”. Ötvenöt menekülttáborba jártam látogatni - állandóan úton voltam, sokáig Biblia és énekeskönyv nélkül végezve szolgálatomat.- Egy mai lelkész, azt hiszem, ezt a helyzetet nehezen vagy egyáltalán nem tudja elképzelni...- Gondolom, így van, pedig szerintem ebben nem volt semmi különös, csak tettem a dolgomat, úgy, ahogyan korábban is, amikor még otthon, legutolsó magyarországi szolgálati helyemen, Pécsett voltam káplán.- Térjünk vissza az utazásaira és azoknak egy másik aspektusára, a nyelvismeretre. Okozott esetleg gondot Lelkész úr számára, hogy hol ilyen, hol olyan idegen nyelvű környezetben élt és dolgozott?- Nem igazán. Szarvason születtem 1927-ben, a szlovák nyelvi alap így adott volt. Érettségi után pedig francia-magyar-orosz szakra jelentkeztem a Pázmány Péter Tudományegyetemre, két szemesztert el is végeztem, de végül aztán a teológiát és a lelkészi hivatást választottam.- Miként lett Dánia után a következő állomás épp Brazília?- Akkortájt igencsak nagy volt az ottani magyar szórvány, és igényelték, hogy legyen lelkészük. Felkértek erre a feladatra, és én igent mondtam. A Lutheránus Világszövetség megbízásából és anyagi támogatásával kétszer öt esztendőt töltöttem ott, egy év megszakítással. Közben a németországi Heidelbergben voltam, ahol a doktori disszertációm megírására készülve Qumrannal, a qumrani tekercsekkel foglalkozhattam.- Úgy tudom, magánéleti vonatkozásban is sokat köszönhetett Latin-Amerikának.- Igen, ott ismertem meg későbbi feleségemet, Réz Katalint, az írónő, Kosáryné Réz Lola unokahúgát, a néhai Kosáry Domokos történészprofesszor unokatestvérét. Idén ötvenhárom esztendeje, hogy összekötöttük az életünket. Három fiunk született, és hat unokánk van. Mivel nem akartunk végleg Brazíliában maradni, 1968-ban a hannoveri tartományi egyház meghívására Észak-Németországba költöztünk. Két falu, kétezer lélek gondozása lett a feladatom. Ezenkívül munka mellett elvégeztem egy lelkigondozói tanfolyamot - Nyugaton már akkoriban előtérbe került a személyközpontú lelkigondozás -, és úgy volt, hogy Hannoverbe kerülünk majd, ahol lelkigondozói intézet épül. Az volt a terv, hogy ennek az intézménynek a vezetője, Pieper professzor mellett dolgozom asszisztensként.- Szavai azt sejtetik, hogy élete, életük ekkor ismét váratlan fordulatot vett...- „Véletlenül” épp ekkor kértek fel a magyarok közt végzendő szolgálatra. Hétfőn utaztunk volna Hannoverbe, de a szombati postával jött egy levél, hogy elutaznék-e Stuttgartba úgy, hogy német nyelvű lelkészi szolgálatom mellett - Kótsch Lajos utódjaként - a magyarok közt is munkálkodjam. Utóbbit természetesen a szabad időmben, ingyen és bérmentve tegyem, tehetem. Ezt az utat választottam, és azóta sem bántam meg a döntésemet. Már csak azért sem, mert mindig is „odafigyeltem a magyarokra” bárhol voltam, foglalkoztam a magyar fiatalokkal, rádióztam, újságcikkeket, könyveket írtam.- Stuttgartban milyen feladatok várták, és hogyan kezdett hozzá a munkához a magyarok között?- 1972-ben Stuttgart-Bad Cannstattba kerülve az itteni Luther-templom négy lelkészének egyike lettem. Tizenkétezer fő tartozott a gyülekezetünkhöz. E szolgálat mellé jött a magyarok közt végzett munka úgy, hogy a német lelkészek számára kötelezően végzendő hitoktatás alól felmentést kaptam, és ezalatt foglalkozhattam a magyar anyanyelvű hívekkel. Ideérkezésemkor azt láttam, hogy a sokféleség jellemző az itteni magyarokra. Különböző időpontokban érkeztek, kinek-kinek másutt voltak a gyökerei... Találkozhattam délvidéki - az akkori Jugoszláviából a hatvanas évek elején ideérkezett - vendégmunkásokkal. ’56-osok nemigen voltak már itt addigra, tán én vagyok az egyetlen ilyen, a többiek Nyugat-Németországból továbbutaztak Kanadába, Amerikába. De voltak még olyanok, akik a második világháború után kerültek ide, aztán a többség közülük is „továbbvándorolt”. A hetvenes években számosán jöttek politikai menekültként, ők voltak az úgynevezett „klasszikus disszidensek”. Közülük sem sokan maradtak itt, mentek tovább, távolabb. Erdélyiek főként a nyolcvanas években érkeztek nagyobb számban. Belőlük állt hát össze a gyülekezet. Az első lépés az volt, hogy a havi egy istentiszteletet áttettük délutánra, és mert a találkozás fontos, utána mindig szeretetvendégséget tartottunk, hogy az emberek beszélgethessenek, találkozhassanak egymással. Egyébként is a találkozás volt szolgálatom egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eleme, amikor a Bodentótól egészen Würzburgig terjedő terület „hozzám tartozott”. Hiszen a magyarok egykor is, és most is szétszórva éltek és élnek Németországban. Igaz, itt-ott - például Stuttgarton kívül Ulmban, Münchenben, Hannoverben, Kölnben, Frankfurtban és Mainzban, Heidelbergben, Nürnbergben és Berlinben - kialakult egy-egy nagyobb tömb, és létrejöttek protestáns gyülekezetek is. Ezekben rendszerint református a többség, de összefogják az egyéb - mondjuk így - „nem római katolikusokat” is. Itt jegyezném meg, hogy épp a „szétszóratottság” miatt volt nagyon fontos a kisebb csoportokban, az úgynevezett házi gyülekezetekben végzett munka, amely magában foglalta a házi bibliaórát, a bevezetést a hitoktatásba, a felnőttoktatást, az irodalmi munkát és az ifjúság körében végzett szolgálatot is. A sajtómunka sem maradt abba: 1972-től mi jelentettük meg az 1957-ben indult és az anyaországon kívül élőknek magyar nyelvű lelki útravalót kínáló evangéliumi lapot, az Útitársat. Ennek szerkesztését csupán pár éve adtam át. Azóta az újságot Budapesten készítik, az Evangélikus Élet olvasói a lap mellékleteként vehetik kézbe, de továbbra is postázzák önállóan is szerte a nagyvilágba. Ha fellapozza a gyülekezet megalapításának negyvenedik évfordulójára 2007-ben megjelent kis füzetünket, abból is kiderül, milyen sokrétű munkát végeztünk és végzünk: az istentiszteleti szolgálat mellett nagyon fontosnak tekintettük a látogatást, illetve az ifjúsági és gyermekmunkát, legyen az hitoktatás vagy cserkészet. Készítettünk egy saját énekeskönyvet is, amelyet aztán Dicsérjétek az Urat címmel 1984-ben, majd 1991- ben adtunk ki. Körülbelül kilencven ének a református, hatvan az evangélikus, negyvenegy a szabadegyházi és húsz a római katolikus énekhagyományból való. Mindig megőriztük az eredeti szöveget és dallamot.- Jelenleg hány tagja van a gyülekezetnek?- Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Háromszáz címünk van, a statisztika szerint ezt néggyel megszorozva kaphatunk egy körülbelüli lélekszámot, tehát úgy ezerkétszáz fővel számolhatunk. Akivel csak tudom, ma is tartom a kapcsolatot, a beszélgetőkor is nálunk van még például kéthetenként kedd este. Az utóbbi időben sajnos a fiatalabb korosztály már ritkábban keresi a magyar közösség alkalmait, az istentiszteleteket Cannstattban a hó második vagy Heilbronnban a hó harmadik vasárnapján. A mai fiatalok a magyar szót és a társaságot - ha egyáltalán igénylik - inkább a kötetlenebb, lazább alkalmakon, például a Stuttgarti Magyar Klub összejövetelein keresik. De persze ettől maga a szolgálat nem maradt és nem maradhat abba, hiszen nincs is szebb és nagyobb ajándék annál, mint amikor idegen nyelvi környezetben ki-ki az anyanyelvén hallhatja Isten üzenetét. Ami engem illet, koromra és egészségi állapotomra való tekintettel tavaly az egyik fiamnak, Pálnak adtam át a szolgálatot, aki ugyancsak evangélikus lelkész lett, és Stuttgart közelében él. Alkalmanként azért természetesen még magam is prédikálok, hiszen a szolgálatom - amelyet annyira szerettem, és mindig lelkesen és örömmel végeztem, és amelynek annyi mindent köszönhetek - nem ér véget addig, amíg élek. ■ Gazdag Zsuzsanna
