Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-13 / 2. szám

Evangélikus Élet élő víz 2013. január 13. *■ 11 Jegyzetlapok (Napló, 2012, 2013) Új esztendő. Hószakadás, havas eső, napsütés, plusz öt-tíz fok, jégos­toros éji vihar, reggeli hideg: mi minden volt az elmúlt napokban! Délután a kihalt városban sétáltam, sokáig álltam egy csendes park mel­lett. Néztem a tüneményes cinkéket, az ünnepek alatt is szorgalmas, gyö­nyörű tollmellényes harkályt. Itt-ott még karácsony fényei villogtak, az ab­lakokban villanygyertyák. Visszaidéztem a jószívű adako­zást, egyszerű nénikék kétszáz forint­ját. Végül a kétezer árva gyermeket szárnyai alatt óvó Böjté atyának hat­vanmillió forint gyűlt össze! Persze volt bosszantó dolog is, nem maradhattak el ezen a karácso­nyon sem a primitív amerikai Jézus­­filmek a televízióban. Haragos viták, hogy milyen sok még a zsarnoki ha­talmat őrző utcanév. A vidéki kisvá­rosokban mintha megállt volna az idő: Vörös Hadsereg utca, Tanácsköz­társaság tér... Gyűlölködés mindenütt, közben az ország térdre roskadva. Az embe­rek nagy szegénységben küszködnek. Márai szavai jutottak eszembe: „Csak valamilyen csodaszerű fordulat ment­heti meg a magyarságot.” Áldozatho­zatal, szolidaritás embertársainkkal, te­remtő és jobbító szándék, s akkor ta­lán - Isten segítségével - eljön a min­dent megújító változás. * * * J. S. Bach. Karácsonyi oratóriuma a Deák téri templomban. Mint mindig, most is zsúfolásig megtelt Isten há­za. Én magam a legfelső karzatra sod­ródtam, de szorítottak helyet, sőt a fölszálló hangok mintha melengető ragyogásban zengtek volna. Dob éb­resztette a fáradt arcokat, trombita köszöntötte az ünneplőket: „Ujjong­jatok és örvendjetek, magasztaljátok ezeket a napokat, dicsőítsétek, amit ma a Magasságos cselekedett.” Mi­lyen törékeny a csembaló, milyen ha­talmas az orgona, és minden szót megszentel a kórus, hangja betölti a végtelen teret: „Dicsőség a magasság­ban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Néztem a köröttem állókat az imádság alatt, most mintha többen mondták volna a Miatyánkot. A „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” sornál néhány férfinak elcsuklott a hangja, sokan keresztet vetettek a végén, fiatal pár egymás ke­zét fogva mondta szépen, halkan. Kamp Salamon karnagy jól össze­fogta a Budapesti Vonósokat és a Lu­­theránia énekkart. Az énekesek (Zá­­dori Mária, Schöck Atala, Megy esi Zoltán, Berczelly István) erőn felül teljesítettek, ahogyan Dobozi Borbá­la is finom csembalójátékával, Mekis Péter orgonamuzsikájával. Gyorsan peregnek az évek, az idő múlásával növekedik bennem Bach. Ez a barokk muzsikus a legmodernebb szerzők közé tartozik. Örök isteni igazságok kimondója, aki nagy szük­ségünkben mindig ott van: megérti fáj­dalmunkat, és gyógyít szüntelenül. * * # Móricz: Napló (1926-27). Hatalmas anyag: nyolcszáz oldal, s csak két esz­tendő válogatása. Parttalanul höm­pölygő mondatfolyam, különböző műfajokba szétágazva. Töredékek, le­velek, párbeszédek, ötletek sorakoz­nak vég nélküli vallomásokkal: „A napló nekem ugyanolyan írás, mint­ha regényt vagy drámát fogalmaznék. Az a különbség, hogy a regény befe­jeződik, a napló csak a halállal” - ír­ta Leányfalu csendjében. Szókimon­dó és kíméletlen, nemcsak másokkal, de önmagával szemben is. Érzéseit, örömét és fájdalmát mondja el abban a reményben, hogy olvasói nem ké­telkednek igazában. December 24-én délután jegyez­te föl: „Soha egy karácsonyeste nem folyt le sírás nélkül. Én kálvinista va­gyok, a feleségem lutheránus. Az este egy mozzanatában se folyt le az én gyerekkorom szokása szerint. De a szerelem miatt mégis bementem, és mindig én gyújtottam meg a fát, és én csengettem a mozsárral angyali üdvözletét, ha rajtam áll, én a gyere­kekkel díszítem... Sírtam, mert soha egyetlen karácsonyt a szüleim vagy testvéreim nálam nem töltöttek.” £ * * Születésnap. Kedves, öreg barátom jön, már messziről integet, és siettet, hogy menjek elébe. „Egy órával ezelőtt lettem nyolcvanöt éves! Itt egy üveg finom vörösbor” - mondja, és veszi elő a hátizsákból. Mellé friss házike­nyeret is hoz fehér vászonkendőben. Erős kézfogás után hozzáteszi: „Iste­nem, észrevétlenül elmúlt az élet!" * * # Szentendrei látogatás. Megyek idős professzor barátomhoz a téli tavasz­ban. A zsúfolt buszon jókedvű fiata­lok, s meglepetésemre ketten is átad­ják a helyüket. A HÉV-megállóban sokan várakoznak nagy szatyrokkal, öregek húzós kocsikkal, s lám, itt is akad ember, aki fölemeli a terhet a magas lépcsőkön. Az ódon-szép há­zak között, a szűk utcákon turisták sétálnak, sok helyen még az apró vil­lanykörték világítanak... Mesélem vendéglátóimnak az úton tapasztaltakat. „Ez még a karácsonyi szeretetből maradt" — feleli nevetve az öreg. „Néhány napig még eltart” - mondja a felesége. Azután össze­törik minden, pillanat alatt visszatér a rohanás és a gyűlölet. # # * Világok arca: Baraka. Ezzel a két év­tizedes filmmel búcsúzom az óévtől. Kicsit vörösek a kockák, az idő meg­koptatta őket. De az ötlet ragyogó: térdhajtás, imádság a világ szépségei előtt. Szöveg nélkül. Csak zene van benne, csöndek és utcazajok. Az iszlám tanítása szerint minden lehet alkalom a barakához: a lebom­láshoz. Én is keresek. Megköszö­nöm a Teremtőnek, hogy feljött a nap, hogy látom Magyarországot (él és ébredezik). Cinke kopog abla­komban: vizet kér magának és dider­gő társainak. * # * Statisztikai zsebkönyv. Százötven éve jelent meg, de tele van ma is ér­dekes adatokkal. Az első oldalakon meghökkentő táblázatok: az embe­riség lélekszáma körülbelül egymil­­liárd volt, 3050 nyelven beszéltek a Földön, 1100 vallási közösség volt, és az átlagos életkor mindössze 33 év... Az újszülöttek negyede meghalt, so­kan magas láztól és a gyakori fertő­zéstől. Ritka szerencsés volt az, aki megérte a hatvanadik esztendőt. Ma hétmilliárdnál is többen va­gyunk, az átlagéletkor hetven év. Távoli hegyi falvakban sok százévest köszöntenek ünnepséggel; Japánban jó néhány matuzsálemi korú idős él... A régi folyamatban minden fel­bomlott, elenyészett az összetartó erő, az élet kohéziója: a szaporodás fontossága. Öreg nemzetek vegetál­nak, éhezők és menekülők mindenütt. * * * Kegyetlenség könyve. Az elmúlt év­ben nagyszerű szellemi munkák je­lentek meg. írók, művészek, tudósok vetették papírra gondolataikat. Pró­bálták megfogalmazni a remény sza­vait. Egyvalami azonban most is ki­maradt: a 2012-es esztendő kis há­borúinak krónikája. A gyilkolások története! Az otthonukból elűzött, menekülő milliók szenvedése; az elpusztított falvak névsora, lángoló városok fotói. A világörökségként számon tartott értékek romjai: temp­lomok, hidak, házak... Feltehettük volna a kérdést: miért kegyetlen az ember? Miért nem mondja: elég volt! Ne tovább! Nem te­szi, mert amit a valóság nyújt, mindig kevesebb a képzelet játékánál. A gyű­lölet, mint a narkotikum, fokozott ada­gokat követel. Az ember reménytele­nül rossz, és menthetetlen? * # * Kodály Zoltán 130. Régóta nincs kö­zöttünk, a nemzeti nagy felejtés a ze­neóriást is elérte. És nem szűnnek a támadások sokat emlegetett módsze­re ellen. Pedig a zeneszerző, népze­nekutató, a fáradhatatlan pedagógus föld alatti napként küldi ma is élte­tő sugarait. Minden gondolata a kis ország volt, az ifjúság nevelése. Nem véletlen, hogy a legtöbb képen gye­rekek veszik körbe, és ő mindenkinek mond valami útba indító jó szót. Pest, Buda és Óbuda egyesítésének ötvenedik évfordulójára 1923-ban írt Psalmus Hungaricusa meghozta a nemzetközi sikert. Újrahallgatva ma is eleven és lüktető muzsika, ahogyan a Budavári TeDeum, a Concerto is for­ró üzenet, és minden ízében magyar. Kár, hogy gyakorlatilag száműzték az iskolarendszerből a Kodály-mód­­szert! A több száz ének-zene tagoza­tos intézményből alig maradt néhány. A reménytelenségben jó hallani Sebő Ferenc emlékezését: „A Zeneakadé­mia példája mutatja, hogy van igény a népzene ismeretére. Kodály életmű­vében ez mindvégig különös jelentő­séggel bírt. Sok a lemaradás, na­gyon sok a munka. De dolgozunk fá­radhatatlanul...” ■ Fenyvesi Félix Lajos n\f erese. Én Is-te-ntm. ad - jäaä-\as\, Mk <!*%•«-' mf erese. \s - \s-íéí& i-wsc Simek Valéria A templomban A templom falai között évszázadok óta száll fel a sóhaj. Áhítatos, sűrű csendjében tisztálkodik a lélek. Harangzúgás, kikövezett idő... A gondolat nyújtózkodik, mély lélegzetet vesz. Erdei szótlanság, csend fészkel lelkünk mélysége és magassága fölött. Könnyezik a faág, ködkönnyet ejt a földre, ráfészkel a földrögre. HETI ÜTRAVALÓ „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” (Róm 8,14) Vízkereszt ünnepe után az első hé­ten az Útmutató reggeli és heti igéi nyilvánvalóvá teszik az Úr gyerme­kei számára, hogy Jézus Krisztusban látható Isten dicsősége, aki világosságul jött a világba, s életet hozott az em­bernek. „Az Ige testté lett, közöttünk élt, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.” (Jn 1,14; LK) Ne csak az egek hirdessék az Úristen dicsőségét, hanem az ő gyermekei is: „Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön! Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel! Vigadozva járuljatok színe elé!” (GyLK 739,1) Isten az ő Szendéikével ajándékozta meg szolgáját. „Amikorpe­dig Jézus megkeresztelkedett..., megnyílta menny, és látta, hogy Isten Lelke galambformájában aláereszkedik, és őreá száll. És hang hallatszott a menny­ből: »Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.«” (Mt 3,16-17) És az­óta azoknak, akiket a Lélek Krisztushoz „űz” bizonyságát is adja, hogy ők Krisz­tus örököstársai, kik okos és logikus istentiszteletként odaszánják egész éle­tüket „élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek”. És az ő gyermekei józanul gondolkoznak „az Istentől kapott hit mértéke szerint”. (Róm 12,1.3) Péter megértette, hogy Isten nem személyválogató, s a zsidók és a pogányok a Szentlélek ajándéka által egyaránt az ő gyermekeivé lesznek. „»Vajon meg­­tagadhatja-e a vizet valaki ezektől, hogy megkeresztelkedjenek, akik ugyan­úgy megkapták a Szentlelket, mint mi?« És úgy rendelkezett, hogy keresztel­­kedjenekmega Jézus Krisztus nevében." (ApCsel 10,47-48) Megismétlődött a vörös-tengeri átkelés: „Az Úr szövetségládáját vivő papok ott álltak szilár­dan a Jordán száraz medrében. Egész Izráel átkelt.." (Józs 3,17) S Isten di­csősége megjelent. „Látta a tenger, és elfutott, a Jordán pedig meghátrált’.’ (Zsolt 114,3) Ez Pál „házi feladata” Isten gyermekeinek: „Mivel tehát már elfogad­tátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne. Gyökerezzetek meg és épül­jetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadá­sotok legyen egyre bőségesebb’.’ (Kol 2,6-7) Isten „nagy” gyermekeihez szól Urunk: „... aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, sem­miképpen sem megy be abba’.’ (Mk 10,15) Jézus átölelte s megáldotta a kis­gyermekeket, s ma is megkérdezi: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy bé­kességet hozzak a földre?” (Lk 12,51) S evangéliuma meghasonlást idéz elő még családon belül is. Az angyalok által hirdetett,,«földön békesség”{Lk 2,14) az embernek a bűneset által az Istennel megromlott viszonya helyreállítását je­lenti, ezért Jézus a mi békességünk. A békességet szerző Isten Fia által lett a mi Atyánk; ne legyünk bőbeszédűek, „mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle”. Ezt (is) kérjük: „legyen meg a te aka­ratod”. (Mt 6,8.10) „Isten meg akarja értetni velünk: az önös akarat a legmé­lyebb s legnagyobb gonosz bennünk. Ez a legdédelgetettebb kedvencünk” - írja Luther Márton. Ezért szüntelenül: „Imádkozzatok és buzgón kérjetek!” (EÉ 88) ■ Garai András IX0YC

Next

/
Thumbnails
Contents