Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-13 / 2. szám
12 « 2013- január 13. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA Aszinkron, szinkron A palackpostázás velejárója, hogy nem lehet tudni, mennyi idő telik el az üzenet feladása és elolvasása között. Napok, hetek, talán évek is; ki tudja, érdekes, időszerű lesz-e a mondanivaló, amikor megérkezik? Ez a mostani palackposta kiszámíthatóbb, hiszen amit december 30-án írok, azt a január i3-i lap fogja közölni. Nem olyan nagy az időtáv, az aszinkron, mégis azt hiszem, más világba fog érkezni a mai üzenet. Ma még ünnep van, azok a napok már komoly hétköznapok lesznek. Ma még aki teheti, másképp éli a napjait, mint dologidőben, talán tovább alszik, többet olvas, ráérősebben ül az asztalnál, hosszabb beszélgetéseket is megenged magának azokkal, akik közel állnak hozzá. Mások az ünnepnapok, mint a munka és a tanulás napjai, ilyenkor új felismerések birtokába juthatunk. Ezek lehetnek sokfélék: boldogítók vagy elszomorítók, könnyebbséget hozók vagy éppen egy új kihívással megismertetők, kinek mire van szüksége, milyen oldalról kell kiegészülnie az életének. A kérdés az, hogy az ünnepi napokon megértett új velünk marad-e, az életünk részévé lesz-e, vagy pedig lemerül, hogy a munka és a tanulás hosszú napjai során többé ne emlékezzünk rá - amíg talán egy újabb ünnep nyugalmas napjaiban újra felszínre nem emelkedik, immár kérdésként: kezdtél-e valamit az egykor új felismeréssel? 1993 karácsonyán feleségem megajándékozott egy nagy, fehér lapokból álló mappával, hogy írjak bele egy jó teológiai munkát. Az első lap tetejére felírtam: „1993 karácsonyán kezdtem el.” Alatta ez áll: „Ma van 1995 virágvasárnapja. " A többi lap üres. A mappa néha előkerül, fehérsége hívogat, kérdez: megvalósul-e egyszer az ünnepi szándék a munkás hétköznapokban? Eltűnik-e a szándék és az élet közötti aszinkron? Teljesül-e a régi kívánság? Az idei ünnep során is megformálódott bennem néhány gondolat, megvilágosodott a kép néhány részlete, de már ott bujkál bennem a bizonytalanság is, hogy vajon nem fogom-e elveszíteni őket újra, talán hosszú időre, ha majd újra megszólal a csengő, és sorakoznak a feladatok. Gondoltak-e erre a bedehemi jászlat körülálló pásztorok is? Megfordult-e a fejükben, hogy fel tudják-e majd idézni később az ajándékba kapott örömöt? Gondoltak-e arra a napkeleti bölcsek, hogy el tudják-e majd otthon mondani mindazt, amit átéltek, a hosszú utat, a fényes csillagot, a királyi ármányt, az ajándékokkal meglepett kismamát és még az útbaigazító angyalt is? Ma, amikor ezt az üzenetet olvasod, még nincsenek messze az ünnep felismerései. Még szinkronban maradhatsz ünnepi önmagaddal. ■ Dr. Csepregi András Névjegy: dr. Csepregi András Lelkészcsaládban nőttem fel, kilenc testvér között majdnem a legfiatalabbként. Huszonhat éve állok lelkészi szolgálatban, ma a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium iskolalelkésze vagyok. A legközelebb a teológiai kutatás áll hozzám; örömet szerez, ha sikerül egy-egy kérdést világosan megfogalmazni, és arra hol megnyugtató, hol további kérdések felé indító válaszokat találni. Leginkább az foglalkoztat, hogy mit tesz Jézus azért, hogy követői jobb emberekké, jobb közösséggé legyenek. Az ünnepi napokat szinte zavartalan közösségben töltöm feleségemmel, Mártival és gyermekeinkkel, Andrással, Marcival és Jutkával - ők is szerzői ennek a rövid üzenetnek... OSZTOZÓ A szeretet másik arca - a harag A haragra mindig úgy tekintünk, mint valami bűnös, ördögtől való dologra. Pedig életünk és kapcsolataink meghatározó része, és sokunknak okoz fejtörést, többeknek maradandó sérülést az, ahogyan kezeljük mérgünket és dühös indulatainkat. Gary Chapman A szeretet másik arca - a harag című könyvében (Harmat Kiadó, Budapest, 2009) megtaníthat bennünket a harag helyes kezelésére. Az amerikai lelkipásztor állítása szerint a haragtól nem kell félnünk, hiszen egyetemes emberi tapasztalat. Chapman számtalan bibliai példával támasztja alá, hogy Isten és Jézus is érez haragot, ha annak oka van. Ebből vonja le azt a következtetést, hogy a haragnak isteni rendeltetése van, mégpedig az, hogy „konstruktív cselekvésre ösztönözze az embert, ha bűnnel vagy igazságtalansággal szembesül”. Egy másik fejezetben a szerző így ír: „Istenképűségünk azt jelenti, hogy bizonyos mértékig megvan bennünk az igény a jóra, a tisztességre, az igazságra. A rossz, a szeretetlenség, az igazságtalanság haragot vált ki belőlünk. A haragnak azonban nem az a célja, hogy bántó módon viselkedjünk azokkal szemben, akik ártottak nekünk. A harag isteni rendeltetése az, hogy pozitív és szeretetteljes cselekvésre GARY CHAPMAN A SZERETET---------in á .$ i k a r c a A HARAG késztessen annak érdekében, hogy az igazságnak érvényt szerezzünk, és helyreállítsuk a kapcsolatot azzal, aki vétett ellenünk.” De ha minden harag célja az erkölcsi világrend helyreállítása, miért sülnek el mégis olyan rosszul helyreállítási kísérleteink? Chapman szerint ennek számtalan oka lehet. A két legfőbb indok közül az egyik az, hogy kevesen tudják haragjukat megfelelő mederbe terelni és helyesen kezelni, ezért a két legrosszabb utat választják: a dühkitörést vagy az elfojtást. A másik alapvető probléma az - és ennek hátterében már a gonosz munkálkodását feltételezi a szerző -, hogy nem tudunk különbséget tenni indokolt és indokolatlan harag között. Chapman ugyanis azt állítja, hogy „a harag isteni rendeltetésének eltorzítása a sátán leghatékonyabb taktikája” mivel „elhiteti velünk például azt az illúziót, hogy a haragunk mindig jogos és indokolt” Ez azonban csak Isten haragjáról mondható el, az emberéről korántsem. A harag természetének hosszas, ám közérthető, jól tagolt és szemléletes kifejtése mellett kezelésének pozitív módját és mederbe terelését is megtanulhatjuk Gary Chapman könyvéből, aki rengeteg lelkipásztori beszélgetés és bibliai történet példáján keresztül vázolja fel a két lehetséges megoldást: a szeretetteljes konfrontációt és a felülemelkedést. De külön-külön fejezetben foglalkozik például a szülő-gyermek, a házastársak és Isten-ember között előforduló haraggal is. A harag tehát isteni rendeltetés - rajtunk áll, hogyan élünk vele. ■ Dóri Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit Mindennapi és nem mindennapi példaképeink Az ember általában arra törekszik, hogy nyomot hagyjon, hogy új minőséget hozzon létre. Valaki az összegzésben és a továbbadásban találja meg a helyét, másokat az motivál, hogy újat alkossanak. Valaki a hosszabb távon gyümölcsöző, elméleti munkákat szereti, mások pedig azt, amiben látványos, gyors és kézzelfogható eredményeket érhetnek el. A fokozatok természetesen számtalan variációban jelenhetnek meg és olvadhatnak össze, annyi azonban bizonyos, hogy az ember hatni szeretne, a keresztény ember pedig békét hozni, tudást és szeretetet átadni ott, ahol igény és szükség van rá. Ahhoz azonban, hogy a forma és a tartalom is körvonalazódjon, az embernek először meg kell találnia a saját mondanivalóját, mindazt, amit - saját tehetségéhez mérten - ebben a világban képviselni, megélni és megjeleníteni szeretne. Ha ez megvan, a példaképek meg fogják találni. Fel fogja ismerni, melyek azok az élettörténetek, helyzetek és mondanivalók, amelyekben sejtszinten magára ismerhet. Akikből erőt meríthet, akiknek a példája nyomán előrébb léphet, ha megtorpan, ami erőt ad, ha másból nem lehet meríteni, mert éppen senki nem érti meg, vagy nem ért egyet azzal, amit tenni szeretne. Az emberben pedig mindezek ellenére mégis ott motoszkál az érzés: tudom, hogy ez a helyes, ezt kell tennem, mégis minden ez ellen szól. Keresztény emberként természetszerűleg fordulunk ilyenkor Jézus példájához, hiszen ő talán nem is példakép számunkra, hanem több ennél: ő az alap, akinek segítségével szervezzük egész életünket, emberi kapcsolatainkat. Nem véletlen, hogy egész mozgalom alakult ki egyetlen kérdés nyomán: What would Jesus do? (Mit tenne Jézus?) Fiatalok ezrei hordták és hordják ma is karkötőként ennek a kérdésnek a rövidítését: WWJD. És ez nem lehet véletlen. Hiszen már maga a kérdésfelvetés is világos iránymutatást adhat a legkétségesebb élethelyzetekben, a helyes válasz pedig a Jézus karakterét ismerők számára egyértelműen, szavakba gyakran nem önthető módon szólalhat meg. Mindemellett Jézus és a Szentírás számos mai élethelyzetben nem adhat konkrét, praktikus, gyakorlatias eligazítást. Mindannyian belefuthattunk már olyan vitákba, amikor a Szentírásra hivatkozva két, egymásnak teljesen ellentmondó vélemény képviselője foggal-körömmel harcol a maga igazáért. Ezért is hathat ránk elemi erővel azoknak az embereknek az életútja, történetei, amelyekben saját, mai kérdéseinkre az ő példájukon keresztül kaphatunk választ. Sokáig nem voltak példaképeim. Amint azonban egyre világosabban körvonalazódni kezdett, mi az, amit fontosnak tartok, mi az, amit hivatásomként választok, és ezen belül is milyen színt kívánok én magam képviselni, hirtelen számtalan olyan emberrel találkoztam, akik igen szorosan kapcsolódnak mindahhoz, amit szerintem a kereszténységnek a mai világban is képviselnie kell. Persze az is lehet, hogy fordítva volt: előbb hatottak rám a példaképeim, és az ő segítségükkel fogalmazódott meg a saját mondanivalóm is. Akármelyik volt is előbb, így talált meg Teréz anya és a szeretet misszionáriusainak közössége, akik mindenek elé, saját szükségleteik és a ráció elé helyezik a krisztusi szeretet parancsát, és a szegények szolgálatában lelik mindennek kiteljesedését. A magyarországi szegénység helyzetét - amelyben egyre nagyobb méreteket ölt a gyermekszegénység - kutatva pedig Sztehlo Gábor Isten kezében című műve hatott rám elemi erővel, amelyből világosan kiderül: a második világháború idején az egyszerű evangélikus lelkész életét is kockáztatva szállt szembe a mindenkori hatalommal, hogy korra, nemre, származásra és anyagi helyzetre való tekintet nélkül viselje gondját a család nélkül maradt, tragikus sorsú gyermekeknek. De nem csupán keresztény emberként, hanem újságíróként is helyt kell állnom, ezért aztán olyan példaképek is megtaláltak, akik a szakmámban irányt mutathatnak. Az általában csak Ernest Hemingway harmadik feleségeként ismert Martha Gellhorn újságírói attitűdje például teljesen lenyűgözött. Sokak szerint bravúrosabb szerző volt egykori férjénél, és válásuk oka is ez lehetett. De Marthát mindez egyáltalán nem érdekelte. Az egyetlen dolog, ami saját bevallása és életműve szerint is foglalkoztatta, az, hogy mi van az élet „másik” oldalán. A háborúban, az elnyomásban, a változások kereszttüzében. Ott, ahol az élet zajlik. Benne volt az a megmagyarázhatatlan erő és motor, amely a mások által veszélyesnek tartott helyekre vonzotta, és átütő erővel volt képes ezekről tudósítani. Tette mindezt nőként, az esélyegyenlőséget még csak csírájában ismerő korban, egy pökhendi és nárcisztikus férj oldalán, aki akkor is saját kiválóságát hangsúlyozta, amikor ebben már nem kételkedett senki. írói alkatában a másik ember, akiben magamra ismertem, Gellhornnak talán éppen az ellentéte, talán nem. Nemes Nagy Ágnest úgy tartja számon a magyar irodalomtörténet, mint az objektivitás és a távolságtartás nagyasszonyát, számomra azonban objektív verseinek feszültségét éppen a mögötte húzódó személyesség, a belső vívódások leheletfinom meglebbentése teszi izgalmassá. Úgy van jelen, hogy nincs jelen. Úgy ötvözi az irodalom általa tisztelt nagyjainak hagyományát, hogy mégis azonnal felismerhető, saját, egyedi hangot üt meg. Mindezek az emberek valószínűleg csak bennem ötvöződnek, hiszen a számomra legvonzóbb célt az ő példájuk teszi vonzóvá és elérhetővé. És talán ez utóbbi tényező, az elérhetőség különbözteti meg a példaképeket azoktól, akikért rajongunk. Aki a példaképem, az előttem jár, de könnyedén vagy kitartó munkával lábnyomába léphetek. Az, akiért rajongok, valami olyat tud, amit én sohasem fogok tudni, ami megkülönbözteti tőlem, és akinek titkos vagy kevésbé titkos álmaimban képzelem magam. Az egyik a közelségről, az azonosságról és a nagyszerűségről, a másik az elérhetetlenről, a különbözőségről szól. Természetesen ez a különbségtétel nem kőbe vésett, a határok elmosódnak és összeérnek. De miközben rajongok kedvenc énekesem stílusáért, hangjáért és azért a teljesítményért, amit a színpadon nyújt, nem biztos, hogy példaként kell tekintenem az életmódjára. És fordítva: számtalan dolog miatt tekintheti az ember példaképnek a szüleit, de az már nem feltétlenül szerencsés, ha rajong is értük. ■ Laborczi Dóra A szerző újságíró; szakterülete és célja a hátrányos helyzetű kistérségekben élők élethelyzeteinek bemutatása
