Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-04-28 / 17. szám

Evangélikus Élet

EVANGÉLIKUS ÉLET

20i3.< április 28. !► 3

A kereszt előtt állva

► Fiatalsága teljes lendületével kezdte meg szolgálatát két évvel ezelőtt Weltler Gábor beosztott lelkészként a malomsoki evangélikus gyülekezetben és a marcaltői iskolában. Lelkes munkája nyomán a gyülekezet élete több új kezdeményezéssel gazdagodott. A húsvét hajnali istentiszteletek, a Tamás-misék, a havonta megtartott családi istentiszteletek mind erről árulkodnak. De az is, hogy Gábort a gyülekezet egyhangúlag lelkészéül választotta. A beiktatás április 20-án volt a malomsoki gyülekezetben.

Weltler Gábor a soproni evangélikus líceum tanulójaként (1996-2004) kapta elhívását a lelkészi szolgálatra.

Teológiai tanulmányait 2004-től 2010-ig végezte az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Tanulmányai alatt különösen is megragadta Luther teológiája, amely Pál apostol nyomdokán járva a kereszt teológiáját hirdeti. Teológiai gondolkodásának kialakulására édesapja lelkészi szolgálata és munkássága, Krisztus-központú igehirdetései is hatással voltak.

Hatodéves gyakorlatát a 2009/2010-es tanévben Szombathelyen Gregersen-Labossa György lelkész mellett töltötte. Itt csodálkozott rá az istentisztelet liturgiájának gazdagságára, szépségére és arra, hogy a liturgia tanulása és ismerete, valamint az igehirdetés és igehallgatás milyen szoros kapcsolatban áll egymással.

2010. július 10-én szentelte lelkésszé Ittzés János püspök Sopronban, s ugyanezen év szeptemberétől a 2010/2011-es tanévet a heidelbergi egyetemen töltötte ösztöndíjasként, ahol elsősorban biblikus teológiával foglalkozott.

2011. augusztus í-je óta a malomsoki gyülekezet beosztott lelkésze és a marcaltői Kmety György Evangélikus Általános Iskola és Óvoda iskolalelkésze. Beiktatásától kezdődően immár parókusként végzi tovább szolgálatát. E naptól kezdve nős, felesége: Szőke Izabella Mónika.

Az iktatás szolgálatát Polgárdi Sándor, a Veszprémi Evangélikus Egyházmegye esperese végezte. Igeolvasásában Péter gyönyörű hitvallását idézte fel a gyülekezetnek: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad’.’ (Jn 6,68) Beszédében felelevenítette a malomsoki gyülekezet történetét - a gályarab lelkésztől, Edvi Illés Gergelytől kezdődően a mai napig -, lelkészek sorát, akik közé most a beiktatásra kerülő lelkész is lép. Az esperes hangsúlyozta, hogy Weltler Gábor lelkészcsaládból jött, hiszen nagyapja is lelkész volt, édesapja is az, s Gábor a gyülekezeti szolgálatot édesapjától vette át Malomsokon.

Az iktatás szertartása után Weltler Gábor lépett az oltár elé, hogy az istentiszteletet vezesse. A gondosan felépített liturgia, az igehirdetés alapjául választott ige mind arról tanúskodott, hogy Gábor az ünnep középpontjában nem önmagát látja, és nem magát akarja odaállítani, hanem azt az Urat, aki őt a lelkészi szolgálatra elhívta, és aki most malomsoki gyülekezetének gondozásával megbízza. Aki nem más, mint a megfeszített Krisztus.

„Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről” (íKor 2,2) - hangzott Pál apostol hitvallása immár a beiktatott lelkész szájából. Pál apostolnak a megfeszített Krisztussal volt csordultig a szíve: teljes meggyőződéssel hirdette, hogy a kereszt áll mindenek középpontjában, és a ma gyülekezete számára ez azt jelenti, hogy a kereszt nem egy út a sok közül, nem egy választás a sokféle lehetőség közül, és nem egy teológia a különböző jelzős teológiák között, hanem az egyetlen, amely üdvösségre vezet, az egyetlen, amelyet teológiának nevezhetünk.

Ha az életünk, a szívünk középpontjában Krisztus keresztje áll, akkor kerül helyére minden, akkor talál egymásra testvér és testvér, lelkész és gyülekezet. Krisztus keresztje mellett és körülötte rendeződnek el békességben a dolgaink. Ezért lelkésznek és gyülekezetnek együtt Krisztus keresztje elé kell állnia mindig, minden napon. Krisztus pedig keresztjének örömhírében részesít az ige hirdetése és testének-vérének vétele alkalmával - fejezte be prédikációját Weltler Gábor.

Ebben az örömben érkezett meg a gyülekezet az istentisztelet csúcspontjához, az úrvacsorához. Az ünneplő népes gyülekezet tagjai szinte teljes létszámban járultak Krisztus megterített oltárához.

Az iktatás ünnepéhez egy másik kedves ünnep is csadakozott: ezen a napon délelőtt kötött polgári házasságot Welder Gábor választott párjával a gyülekezet tagjainak jelenlétében. így a házasságkötésen kimondott „igen” a társnak kimondott örök hűség vállalása szimbólummá is vált: szimbóluma lett annak az igennek, amelyet Krisztus a kereszten mondott ki övéinek, és amely nyomán lelkész és gyülekezet is igent mondhatott egymásnak.

Egy iktatási istentisztelet nem nélkülözheti az ünnepi közgyűlést, melyen jegyzőkönyvbe foglalják az iktatás megtörténtét, és köszöntik a beiktatott lelkészt.

Weltler Gábor lelkész beiktatása is ezzel az egyházjogi aktussal zárult, de Istennek hála, nem telepedett rá a közgyűlés az istentiszteletre. így az ünnep mindvégig megmaradt Krisztus-ünnepnek, a Pál apostol által hirdetett, a beiktatott lelkész által megvallott, a megfeszített Krisztust középpontba állító alkalomnak.

■ Isó Dorottya

Finn

vendégek

vizitációja

Seppo Häkkinen mikkeli püspök (képünkön) vezetésével április 11. és 14. között Magyarországon járt a Finnországi Evangélikus Egyház kelet-európai munkacsoportja. A tízfős küldöttség elsőként látogatást tett az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, ahol dr. Szabó Lajos rektor és dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke fogadta. A következő napokban a vendégek jártak többek között a finn nagykövetségen, a pannonhalmi bencés apátságban és a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület központjában, Győrben is. Itt, az evangélikus gyülekezeti központ és intézmények megtekintése után került sor a Szemerei János püspökkel folytatott megbeszélésre, melynek során testvér-egyházkerületi kapcsolat létesítésének lehetőségéről is szó esett.

■ Adámi Mária felvétele

Feleljen a jövőért!

A 2011. évi magyarországi népszámlálás adatait a budapesti székhelyű Központi Statisztikai Hivatal másfél éves feldolgozás után ez év március 28-án, nagycsütörtökön hozta nyilvánosságra. A felekezeti hovatartozásról szóló adatok számomra megdöbbentően szomorúak, mégsem okoztak különösebb meglepetést. Esetleg radikálisabban, a nyers adatok tükrében mutattak rá arra a fájdalmasan csökkenő tendenciára, amelyet évtizedek óta érzékelünk, mondogatunk.

Mivel nálunk, Romániában lassabban őrölnek azok a bizonyos malmok, a 2011-es adatoknak még nem vagyunk hivatalosan a birtokában, de az előzetesek alapján alig valamivel jobb a vallási, felekezeti helyzet adatmutatója, mint Magyarországon. Javunkra szóljon - vagy inkább tényeket tisztázandó -: ha valamivel jobbak lennének (esetleg kevésbé rosszak) az erdélyi adatok, az részben a kisebbségi helyzet „áldásainak” a konzervatívabb erdélyi magyar társadalomnak, valamint a többségi ortodoxia által kialakított más mentalitásnak, egyházfelfogásnak lenne köszönhető.

Erdélyben a felekezethez tartozás egyfajta nyelvi, nemzeti, történelmi identitásjelzés is, lényegesen több összetevőt foglal magában, mint Magyarországon. A csökkenő, fogyó tendencia azonban itt is évtizedek óta jellemző, ebben az anyaországihoz hasonló szabadesésben vagyunk.

Az igazán meglepőek számomra részben a sajtó egyik-másik ágának, de leginkább a történelmi egyházak vezető személyiségeinek, testületéinek a reakciói voltak. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Titkársága minden különösebb elemzés, átgondolás nélkül már március 28-án kijelentette, hogy „a nyilvánosságra

hozott adatokat a vallási hovatartozásra vonatkozóan nem tudjuk mérvadónak tekinteni”.

Hivatkoznak a rosszul megfogalmazott kérdésfelvetésre, a számítógépes rendszer hibás működésére, a számlálóbiztosok felkészületlenségére. Egy kicsit úgy tűnik nekem az egész, mintha egy torzító tükörben látnánk testünkön a csúf fekélyeket, ennek ellenére a tükör torzítását hibáztatnánk.

Semmi kétségem afelől, hogy az adatnyerés és -feldolgozás tükre ittott torzít, voltak hibák, lehetett volna jobban, másképp, egyértelműbben kérdezni. Voltak akadozásai a számítógépes rendszernek, és politikai pártok, ateista mozgalmak kampányoltak amellett, hogy az állampolgárok ne vallják meg felekezeti hovatartozásukat.

Mindenesetre tény, hogy a megkérdezettek 27%-a nem kívánt semmilyen választ adni a felekezeti hovatartozásával kapcsolatos kérdésre. Ez a százalékszám 2,7 millió honfitársat jelent. Mindezek tükrében az általános csökkenés a történelmi felekezeteket illetően körülbelül 30%-os. A lehetséges néhány százalékos tévedést tekintetbe véve is a fogyás rendkívül fájdalmas, egyenesen tragikus.

De felhívnám a figyelmet néhány további szomorú adatra is: a magyar családok 50%-ában nincsen egyetlen gyermek sem, és tíz év alatt több mint 200 ezer fővel csökkent Magyarország lakossága - erdélyi és egyéb bevándorlással együtt.

Nagyra becsülöm Gáncs Péter püspöktársam józan szembenézését a tényekkel, bátor kiállását a gyökeres változás szükségességéért. Arról szólva, hogy a felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdésre 2011-ben 2,7 millióan nem adtak választ, e hasábokon megjelent írásában megállapítja: „Ez a drámai növekedés nem magyarázható csupán a társadalom szekularizációjával vagy az egyházak hitelvesztésével. Ugyanakkor kétségtelenül jelzi, hogy egyre több ember számára nem egzisztenciális kérdés a vallási hovatartozás... Mindenképp önvizsgálatra kell, hogy indítsanak minket a szakmailag akár még vitatható népszámlálási adatok. Ugyanakkor nem szabad a mardosó önvádaskodás vagy a mérgező bűnbakkeresés csapdájába esnünk (...). Természetesen szükséges és egészséges az őszinte párbeszéd és a felelős útkeresés (...). Bizony számos súlyos kérdésre kell feleletet találnunk.” (Megszámláltattunk, és híjával találtattunk, Evangélikus Élet, 2013. április 7., 3. o.)

Egyébként a „feleletkeresés” maga sem új keletű egyházainkban, egyre-másra jelennek meg tanulmányok, könyvek, stratégiák, egyéb írások. Nyakra-főre tartunk konferenciákat, hozzuk létre az ilyenolyan munkacsoportokat. Beszélünk paradigmaváltásról, stílusváltásról, formaváltásról, vitatkozunk liturgiái gyakorlatunk helyes, helytelen voltáról, új módszerek bevezetéséről, hatékonyabb kommunikációról, a kompetenciák megosztásáról, új igényekről, új adottságokról.

Kétségtelen, hogy az erről szóló, szinte állandósuló (klisévé merevedő) diskurzusok, az őszinte szembenézés, a stratégiai tanulmány mind-mind fontos és szükséges, csak éppen önmagában nem oldja meg a problémát. Nem oldja meg, mert nem a gondok gyökerét érinti. Amit mi, történelmi egyházak végzünk, az jó mint tüneti kezelés - de a tüneti kezelés sohasem oldja meg a problémát.

Egyrészt nem elég a jelenség „őszinte” „szakszerű” kielemzésénél leragadni, nem elég a módszer elméleti leírása, nem elég a felületi kezelés, itt mély gyökérkezelésre volna szükség. A fő gond ugyanis az emberi lelkek mélyén rejtőzik. A gyökérkezelés első lépésének talán azt tekinthetnénk - hangsúlyozom: csak az első lépésének! -, amikor be merjük vallani, hogy nagy baj van a hittel és a hitelességgel. Milyen az egyházban szolgáló munkatársak és a jó keresztyének hite? Éget, perzsel, felemel, mozgásba hoz ez a hit? Van valami szép, igaz, magával ragadó, rokonszenves, életszerű a mi hitünkben?

Másrészt: mit tükröz a mi életünk? Úgy cselekszünk, érzünk, élünk, amint szép igazságainkat megfogalmazzuk? Hit és hitelesség azonos gyökerű szép szavak, de életünkben nyernek-e valós értelmet? Látja-e a világ, és dicsőíti-e a Mindenhatót?

Úgy gondolom, a baj igazi gyökere az a minket jellemző laodiceai lelkűiét (Jel 3,14-22), amely átjárja, átitatja mindennapi életünket. Ez a feltétlenül mindenütt egyensúlyt, harmóniát, jó rendet kínosan kereső „langyosság”, amely az úgynevezett legfőbb jó érdekében kompromisszumot köt ott is, ahol lehetetlen a kompromisszum.

Gyárthatjuk sorra stratégiai irományainkat, kereshetjük újabb és újabb módszerek bevetésével a „rejtőzköÉGTÁJOLÓ

dő” „anonim” evangélikusainkat, jöhetnek a „mosolykampányok” a keresztyén mázú nagy fesztiválok, intézménykonstrukciók, szakmainál szakmaibb konferenciák. Egy biztos: amíg minket ez a „langyosság” jellemez, ez a progresszívnek is mondott ostoba kompromisszumkészség mindennel és mindenáron, addig nem lesz elmozdulás.

Akik néznek, hallgatnak minket, valószínű, érzik a színjátékot, látják az üres buborékokat, hallják a szóvirágokat, az üresen csengő fogalmakat, és tudják, érzik, hogy ez sem hideg, sem meleg, inkább kiköpésre, elutasításra megérett, langyos helyzet.

Hit és hitelesség - ezzel felelünk a jövőért! Ami a legvigasztalóbb e megdöbbentő helyzetben, az az, amit Isten üzen nekünk. Jel 3,19-ben ez áll: „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház