Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-13 / 2. szám
io •« 2013. január 13. élő víz Evangélikus Élet Mi tesz értékessé? Példaadás Három asszony ment vízért a kútra. Nem messze onnan egy öreg üldögélt a pádon, és figyelte, hogyan dicsérték az asszonyok fiaikat.- Az én fiam - mondta az első - ügyes és fürge. Felülmúlja fürgeségben a falu bármelyik gyermekét!- Az én fiamnak - dicsekedett a második - olyan hangja van, mint egy fülemülének. Ha énekel, mindenki csak hallgatja és bámulja őt. A harmadik nem szólt semmit.- Hát te miért nem dicséred a fiadat? - kérdezte a másik kettő.- Nem tudom, mi miatt is tehetném - válaszolta. - Az én fiam nem rendkívüli gyerek, nincs benne semmi különös. Az asszonyok megtöltötték vödreiket, és elindultak hazafelé. Az öreg lassan követte őket. Látta, milyen nehezükre esik vödreik cipelése, és nem is csodálkozott azon, hogy egy idő múlva letették terhüket, hogy egy kis levegőhöz jussanak. Ekkor szembejöttek velük a fiaik. Az első kézenállásba lendült, és cigánykereket vetett.- Milyen ügyes gyerek! - kiáltották az asszonyok. A második egy dalba kezdett, s az asszonyok meghatottan hallgatták, könnyekkel a szemükben. A harmadik fiú odaszaladt az anyjához, szó nélkül fogta a vödröket, és elindult velük hazafelé. Az asszonyok odafordultak az öreghez, és megkérdezték:- Mit szólsz a fiainkhoz?- A fiaitokhoz? - kérdezte csodálkozva az öreg. - Én csak egyvalakinek a fiát láttam... ■ Ismeretlen szerző Csipkebogyócsoda Nagyon kevés időm maradt felkészülni az ovis hittanra. Napok óta mintha gyorsabban ketyegne az óra, egyik helyről futok a másikra. Már-már az éjszakák is rövidülnek a tennivalók sokaságában. Fél órám maradt, és indulni kell a gyerekekhez. Nagyon bántott! Önostorozásba kezdtem, hogy alkalmas vagyok-e erre a szolgálatra... (Ez jól megy!) Közben olvastam az igét, kerestem a következő hithőst, akiről a Zsidókhoz írt levél alapján beszélgethetünk a gyerekekkel. Mózes! ni őket. Gurultam tovább, majd egy másodperc múlva benyomtam nyikorgó blokkfékem. Jól láttam??? A hatalmas ágkupac: csipkebogyó!Pont itt, pont nekem... Nem! Nem nekem. Pont a gyerekeknek. Levágva, izzón, roskadozva a bogyóktól. Felnyaláboltam, és inogva továbbindultam, mert alig láttam ki az ágkupac mögül. Dicsőség az Úrnak! Csak ezt tudtam ismételgetni, és hálát adtam. Úgy éreztem, hogy mellém állt az Isten, és megveregette a vállam ezzel Húsz perc! A történetet ismerem, van hozzá színezőm, átgondolom a gyerekeknek ismeretlen fogalmakat, mi legyen a szemléltetés? - nincs idő képeket gyűjteni a csipkebogyóról, csak teám van... Van? Kutatás a konyhában... Van! Öt perc! Segíts, Uram! Kották, lapok, Bibliám, diavetítő, elcsendesedés, röpima: ezt most nagyon elrontottam! Ne haragudj, Uram! Hol a cipőm? Hol a kulcsom? Ámen. Kerékpárra fel, kapuzárás... otthon maradt a tea! Nincs időm visszafordulni. Kudarc! Alkalmatlan vagyok! Gurulok. A járdán indultam el, egy ház, két ház, ágak feküdtek keresztben előttem a földön, alig tudtam kikerülaz ajándékkal: „Tényleg alkalmatlan vagy, ezen ne görcsölj tovább. De ne félj! Itt vagyok, segítek!” Ahhoz kevés volt a hitem, hogy ezt a csipkebogyó-üzenetet csodaként értelmezzem, pontosabban „a nincsenek véletlenek” csodájaként magyaráztam. Találgattam: csütörtökön van a kukanap, és valaki megmetszette a bokrát, a kukás meg nem vitte el... Mindent megmagyaráztam. Pár nap múlva bekukucskáltam a házak kerítésén, hogy megkeressem azt a bokrot, amelyikről lemetszették az ajándékomat. Kopasz autóbeállók mindenütt, hátsó kertek nélkül, csipkebogyó sehol. Nem magyarázok tovább. Csak hálát adok. ■ Papp Andrea Ha tudtam volna, hogy életem szomorú napjai is példaként fognak állni tanítványaim előtt, bizonyosan hitelesebben éltem volna meg keresztyén hitemet. Ha gondoltam volna arra, hogy majd nekik is át kell élniük szeretteik elvesztését, jobban rámutattam volna az öröklét bizonyosságának örömére. De Isten kegyelmesen tartott a tenyerén, és azt a kevéske erőt megáldotta. Azóta is áldom érte szent nevét, és gyakran kérem őt, segítsen úgy elhordozni a próbákat, hogy abból példát vehessenek mások. Ez persze nehéz lecke. Első osztályt tanítottam abban az évben, amikor édesapámat agyvérzés érte. Az állapota súlyos volt. Bevittük a kórházba, és meg akartuk szépíteni számára az utolsó napokat. Másnap reggel bementem tanítani, és a gyerekek nagyon csendesen vártak. Mintha megérezték volna a bajt. Akkor leültem közéjük, és elmondtam, hogy az apukám beteg lett. Nem tud beszélni. Hangot váltottam, és arról az időről meséltem nekik, amikor esténként a karjában dajkált, mesélt és énekelt nekem. Délután siettem hozzá, valamit kért, de csak nehezen találtam ki, hogy szomjas. Gyümölcslét kívánt. Futottam a boltba. Nehezére esett a kortyolás, szívószálat hoztunk. így ivott. Akkor gondoltam rá, hogy kirakós betűket viszek neki, talán azok segítségével pótolhatjuk a kiesett képességet. Elé tettem a betűfüzetet, és próbáltunk beszélgetni. Nem ment már az sem. A gyerekek várták a hírt édesapám állapotáról. Elmeséltem a betűkirakást. Apuka nyomdász volt, betűkkel dolgozott egész életében. Kis ólomformákat rakosgatott a betűsínbe, majdnem úgy, mint ők. Megértették... Csak pár nap telt el, de már szorongva mentünk be édesapámhoz, vajon ott találjuk-e még a kórteremben. Nem akartam a közelgő elválásról beszélni, ezért a gyerekeknek mindennap valami szépet meséltem az édesapámról. Megmutattam, milyen szép girlandot tudott vágni selyempapírból. Aztán elszavaltam legkedvesebb versét. Annyiszor elmondatták velem, hogy már majdnem ők is tudták Aranytól a Mátyás anyját. Nem lehetett kikerülni, hogy ne szóljak édesapám énekes szolgálatáról. A gyülekezet szólistája volt. Gyönyörű hangján dicsérte az Urat. Itt egy kis magyarázatra is szükség volt, mert ők még csak keveset halénekelni kezdtem. Ez volt a jel, hogy most apukámra gondolok. Együtt éreztek velem. így éltek át velem egy gyászt, amelyre nem a fekete fátyol, hanem égi fény borult. Mégsem hagy nyugodni a szívem. Többet adhattam volna át a hívő élet reménységéről ezekben a napokban. Fogékonyak voltak a jó hírre. Nem gondoltam arra, hogy hamarosan egy kis tanítványomnak kell átélni nagy veszteséget, pedig még alig pislákol a hite. Néhány nap múlva nagy tragédia érte az egyik kislányt. Az édesapja meghalt álmában. Másnap reggel lottak mennyországról, örök életről, akkor kezdtek tanulni a jó Istenről. Álmélkodtak, hogy énekekkel lehet dicsérni őt. Kérték, énekeljek apukám kedves énekeiből. Megígértem nekik. Másnap aztán elénekeltem az egyiket. Fojtogatott a sírás, de az ének engem is megvigasztalt. Akkor mondtam el, hogy apukám tegnap óta a jó Istennek énekel. A gyászom, a fájdalmam átalakult. Ha nehezen viseltem a bánatom, összetört szívvel mondta el a bánatukat. Andika szorosan ölelte a nyakamat. Tőlem várta a vigasztalást. Isten, aki engem is megvigasztalt, békét adott neki is. Tanévvégén ezt írta a füzetébe: „Az apukám felment a mennyországba. Oda vár engem is. Úgy szeretnék élni, hogy találkozzak vele.” Milyen jó lenne a küzdelmeket úgy vinni a vállunkon, hogy példát vehetnének rólunk a tanítványaink! ■ Frittmann Lászlóné Érthetetlen Érthetetlen, hogy miért választotta ki őket az Úr. Ő, aki átlát az embereken, ismeri az emberi szív titkait, minden rejtelem nyitva áll előtte, mégis így beleválasztott. Az egyik Péter: mindig hirtelen, lelkes és lelketlen egyszerre, hevesen ígér, és riadtan tagad. A másik Tamás: kételkedik, látható jeleket kér, alig ért valamit. A harmadik a vámszedő Máté: hiteltelen ember, rég eljátszotta mások bizalmát, és ki tudja, lesz-e kutyából szalonna. A negyedik Simon, a zelóta: lázadó forradalmár, csak egy megkoronázható főt keres, és boldogan kiáltana: le Rómával! Ugyan hogy értené meg Isten békekövetét? Vagy János, aki csendes, talán túl csendes is, mit lehet tudni, képes lesz-e valaha prédikálni? Még ha van is hite, át tudja-e majd adni akár csak egyetlen embernek is? Vagy a többiek, akik vetélkednek, hogy ki a nagyobb, és büszkék magukra, amikor a Jézustól kapott hatalommal betegeket tudnak meggyógyítani. Miért pont ők kellettek Jézusnak? És végül Júdás. A közös erszényből elelcsenő, a Mestert a hatalom kezére adó áruló. Akár magunkat látnám: hirtelen haragú, lázadó, gőgös vagy bátortalan, néha anyagias, máskor felelőtlen, megmegfáradó és fel-fellángoló, sokszor magunkat a másiknál különbnek tartó, máskor meg elkeseredett, időnként kételkedő, helyenként tagadó mai tanítványokat. Nem vagyunk jobbak náluk, nem lehetne ránk se túlságosan büszke az Úr, de nem baj. Éppen úgy, mint egykor őket, kiválasztott magának, és elhívott a szolgálatába bennünket is. Egy mese jut eszembe egy emberről, aki az árnyékától próbált megszabadulni, mert az mindent besötétített. Színezte, leterítette, kergette és méregette, hátha kisebb lesz, és egyszer csak elfogy majd, de semmire se ment. Végül elkeseredésében elindult világgá. Amikor elfáradt, egy útszéli keresztnél megpihent. A meleg elől az árnyékba húzódott, és akkor hirtelen világos lett számára minden. Megértette, hogy csak a kereszt árnyékába húzódva szabadulhatunk meg a saját árnyékunktól, árnyoldalainktól, és hogy a mi árnyunk is időnként enyhet, bátorítást, felüdülést adhat másoknak, és hogy csak az Isten jóakaratából van a mi egész utunk. Azt hiszem, jó erre nekünk, mai „árnyékos” tanítványoknak is újra meg újra emlékeznünk, aztán erőt merítve továbbmennünk, hiszen feladatot kaptunk mi is. Nagyon fontos feladatot: tanítványnak lenni. ■ Füller Tímea
