Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-13 / 2. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2013. január 13. » 9 Szikra magnó az evangélium szolgálatában Győri János evangélikus lelkész 1963-1967 között készült hangjátékai Édesapám, Győri János még csak segédlelkész volt 1938-ban, amikor ösztöndíjasként kijutott Finnországba. Itt a 19. század közepén indult, Laestadius-féle ébredés hatására megtért. A svéd evangélikus lelkész és botanikus Lars Levi Laestadius (ma gyakran pejoratív értelemben használt pietista) kegyességi irányzatát áthatotta - egészséges, kiegyensúlyozott életszemléletére jellemző módon - az e világban két lábon járó, gyakorlatias hitélet, melytől nemhogy távol állt volna a tudomány és a művészet, hanem rendkívül fontos eleme volt. Édesapám is így élte meg lelkészi szolgálatát. Evangélizálásában minden természettudományos és művészi adottságát latba vetette. Szolgálatának fontos eleme volt az ének-zene, a vers és a próza, illusztrációként a képzőművészeti alkotások, valamint a színjátszás is. Az 1950-ben épült nagytarcsai imaházat úgy tervezte meg, hogy színpada is volt, méghozzá súgólyukkal, függönnyel. Színes, festett villanykörtékkel, maga készítette fényterelőkkel, kombinálható kapcsolással (banándugós mátrixszal) világította be a jeleneteket hangulatuknak megfelelően, akárcsak egy igazi színházban. A saját maga által írt és rendezett színdarabokat rendkívüli ötletekkel (például árnyjátékkal és hangeffektusokkal) gazdagította, és türelemmel tanította be a heterogén képességű falubeli ifjúság tagjait, ügyelve arra is, hogy mindenki a maga kvalitásának megfelelő szerephez jusson. Itt a „mindenki” szót nagyon lényegesnek érzem, mert szolgálata más területén is jellemző volt, hogy a közösség minden egyes tagját igyekezett bevonni - jól ismerve életét, testi-lelki állapotát, adottságait - úgy, hogy mindenki a maga szintjén kamatoztathassa talentumait. * * # A hatvanas évek elejétől az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására betiltották a színdarabok előadását, mondván, hogy az művészeti tevékenység, és az egyháznak nem ez a dolga. Persze az ifjúsággal és gyermekekkel való foglalkozás, az evangélizálás sem volt engedélyezve többé. Édesapám azonban „nem húzta be a függönyt” A gyermekmunkát laikus fiatalok végezték az ő irányításával, az evangélizációk helyett pedig különféle csendesnapokat szervezett. 1958-ban vásárolt egy Szikra M2 típusú magnetofonkészüléket. A közel húszkilós berendezést felcipelte a szószékre, és felvette vele a prédikációt, majd a következő héten elvitte a templomba el nem jutott betegek ágyához, és lejátszotta. Azután a családtagokkal történt beszélgetéseket felvette, majd a csütörtök esti bibliaórán lejátszotta. Ezek voltak azok az első „elektronikus igés lapok" melyek segítségével egymás hite által épülhettek a gyülekezet tagjai. Mihelyst enyhült a légkör, egy ilyen bibliaórai alkalmat fölvett, és a szalagot kiküldte Svájcba Sztehlo Gábornak, a gyülekezet volt lelkészének. A felvétel talán megvan még a család tulajdonában. Én csak azokra az apró részletekre emlékszem, amikor egy-egy igeverses üzenet mellett például Kiss Istvánná, Kati néni (vagy ahogy Sztehlo nevezte: Tyatya) könnybe lábadt szemmel mondja el üzenetét, vagy Fényes Misa bácsi felemlegeti, hogy elakadt lőcsös kocsiját Gábor bácsi miként segítette ki a sárból annak idején. 1963-ban egy vasárnap esti bibliaórán id. Hafenscher Károly beszámolót tartott amerikai útjáról. Egy magnószalagot is hozott magával, melyen négerek spirituálékat énekeltek. Ezek hatására alakította meg János Sámuel bátyám 1965-ben Magyarország első keresztyén könnyűzenei együttesét Hermons néven. Édesapám az együttes dalait is rögzítette. A hangszalagok ebben az időben drágák voltak, ezért a Magyar Rádiónál kiselejtezett ezerméteres tekercseket használta. Az amúgy is lestrapált szalagokra ő is többször készített felvételt, de később, amikor olcsóbb lett az alapanyag, már nem törölgette le a korábbi felvételeket. így maradt ránk vagy száz teli tekercs. Magnója évről évre megörökítette, ahogy a szeretetvendégségen az ifjúság tagjai egy-egy igeverssel és pár szóval fogadják körükbe a konfirmáltakat, míg azok ugyanígy köszöntik az utánuk következő évfolyamot. Szenzáció volt az is, hogy - a magnófelvételnek köszönhetően - a hittantanévzáró ünnepi istentiszteleten mind a nyolc évfolyam közösen hallgatta vissza saját záróvizsgái szereplését. Édesapám maximálisan kihasználta kora minden más technikai eszközét is. A templom előcsarnokában mozgó, beszélő-zenélő, világító transzparenst (ahogy ő nevezte: szemléltető táblát) helyezett el, mely az egyházi ünnepköröknek megfelelően váltakozva tanította, hirdette az evangéliumot. * J# # Az oktatás másik fontos eszköze lett kezében az amatőr film is. Az amatőr filmezés a hatvanas évek elejétől terjedt el, művelői normál 8 milliméteres fekete-fehér, majd színes filmet használtak. A csillag és a kereszt nyomában című animációs filmjét elsősorban konfirmandusoknak készítette, de minden generáció számára hasznos egyház- és üdvtörténeti anyagot tartalmazott. A tilalom miatt beszüntetett színjátszás hiányát édesapám azzal pótolta, hogy igaz történetek alapján hangjátékokat írt és rögzített hangszalagra. A mai agyontechnizált-automatizált világban gyerekjáték a képpel és a hanggal bármit megcsinálni. Nézzük, hogy ezzel szemben milyen eszközökkel dolgozott ő! Az egyszerű hangrögzítés első láncszeme a mikrofon. A hatvanas évek elején az amatőrök számára az egyenetlen hangátvitelt produkáló, szűk sávszélességű szénmikrofon volt elérhető. Ezt csadakoztatta egy magnetofonhoz. 1963-ban már egy korszerűbb Calypso M8-as magnója volt, de ez még mindig igen sovány eszköztár a hangjátékok elkészítéséhez. így nagy találékonyság, kézügyesség, szívósság kellett ahhoz, hogy belevágjon. Hát még, ha a stúdiót a téglapadlós, kongó imaház szolgáltatta... Az még aránylag egyszerű feladatnak tűnt, amikor például a párbeszéddel párhuzamosan lépéseket vagy ajtónyitást kellett háttérzajként felvenni. Vidám látványt nyújtott, amikor egy bányajelenethez Fényes István bácsi a megadott jelre nagy csizmáival, mint egy rossz kisgyerek, fürgén szétrugdosta az imaház közepén egymásra halmozott fapadokat, ezzel szolgáltatva a bányaomlás robaját. Megoldandó feladat volt azonban az is, hogy a padok zajában ne vesszen el a menekülők hangja. A túlvezérlés elkerülésére, a helyes arányok beállítására az egyetlen eszköz a mikrofontól való távolság változtatása volt. Azt már nehezebb volt kivitelezni, ha hosszabb ideig kellett folyamatosan biztosítani egy jelenetben például egy madárdalos erdő háttérzaját. Édesapám ehhez egy Orion rádióval egybeépített lemezjátszómonstrumot használt. Feltette Hacki Tamás bakelitlemezét - a háttérzajt az a sláger szolgáltatta, melynek közepén a füttyművész másfél percig csak madárdalokat utánoz. Ezen a sávon a lemez barázdáinak világosabb színe elütött a többitől. A felvételnél itt kellett édesapám bűvésszerű kézügyessége: míg az egyik kezében lévő mikrofont a négy-öt szereplő közül éppen beszélő elé tartotta, a másik kezével a tűt a világos szakasz elejére helyezte, és felhangosította a lemezjátszót, majd a szakasz végénél visszatette a hangkart az elejére. Az egész jelenet alatt folyamatosan így ismételgette a bejátszást. Persze ha rontott valamelyik szereplő, lehetett elölről kezdeni az egészet... A technikai zsonglőrködés mellett rendezőként állandóan figyelnie kellett a szövegre, a hangsúlyozásra, az egész jelenet folyamatosságára, lendületére stb. is. Ne felejtsük, nem képzett színészek, hanem többségükben írni-olvasni éppen csak tudó, egyszerű parasztemberek és fiatalok, gyerekek szerepeltek. Nagy kitartásra volt nekik is szükségük - csakúgy, mint édesapámnak -, hogy a munkát lendülettel végigvigyék. Hangjátékait csak január-februárban készíthette. Egyrészt mert a szereplő szántó-vető emberek csak a téli időszakban értek rá, másrészt mert szerteágazó szolgálata lekötötte minden idejét. Az ötvenes-hatvanas években a mindennapi reggeli istentiszteleteken, látogatásokon kívül a hét szinte minden estéjén volt valamilyen lelki alkalom, amelyre mindig alaposan felkészült. A nagy ünnepek sok alkalmán is egyedül, segédlelkész nélkül látta el a szolgálatot. így ezek a hangjátékok, filmek nem főmunkaidőben, hanem a „szabad” idejében készültek. # # # A leglényegesebb azonban minden alkotás esetében a tartalom, az üzenet, illetve hogy hasznos vagy káros hatást fejt-e ki. Mai füllel hallgatva ezek a hangjátékok talán együgyűnek, túl direktnek, érzelgősnek, idejétmúltnak tűnhetnek. Azonban senki sem botránkozik meg egy barokk vagy romantikus alkotás túlfűtött, szentimentális voltán sem, merthogy abban a korban az volt a divat. Az ő hangjátékai a vad ateista kommunizmus idején születtek. Annak ellenére, hogy az akkori professzionális rádiójátékok nagyságrendekkel jobb felszereléssel és komoly méretű stábbal készültek, az ő darabjai - hangtechnikailag összehasonlítva a profi produkciókkal - nem sokkal maradnak alul. A tartalmat illetően viszont összemérhetetlen a különbség az ő hangjátékai javára. A hatvanas évekbeli rádiójátékok küzül sok már saját korában is bárgyú, vadul agitáló, szájbarágós és - ami a legveszedelmesebb - hazug volt. Édesapám hangjátéksorozata viszont a valóságot tükrözte, mert mindet igaz történet alapján írta. Ettől hitelesek. Hangjátékainak minden színező vonása, mondata, amelyet ma már esetleg naivnak gondolunk, építő szándékú, nevelő, nemesítő és most is aktuális. A tűzből kikapott üszög című darabban például a természet szeretetét, védelmét hirdeti annál a résznél, amikor a gyerekek az édesanyjukkal az erdőben sétálnak, és beszélgetésükben elhangzik néhány ismeretterjesztő mondat. Vagy amikor elérkeznek egy bányászházhoz, és innivalót kérnek szomjuk oltására, az öreg bányász pedig csak forrásvizet vagy kecsketejet tud felajánlani, mert másféle ital nincs a háznál. (Nagytarcsán is, mint mindenütt, az alkohol sok problémát okozott.) De kiemelhetném azt a momentumot is A sebhelyes kéz című hangjátékból, amelyben a megözvegyült Varga képtárba viszi a gyámgyermeket, és mutogatja, magyarázza neki a képeket. Ezzel serkentette édesapám az egyszerű hallgatókat a művészetek iránti fogékonyságra, a teljesebb, nemesebb életre. Hangjátékai tele vannak ehhez hasonló sugalmazásokkal. Fő mondanivalója és célja természetesen mégis az volt, hogy a hallgatót szíven üsse, Krisztushoz vezesse. Az üzenet különböző szituációkban a falusi emberek életében szólal meg a következő darabokban: A tűzből kikapott üszög (1963), A sebhelyes kéz (1964), Ketten vagyunk (1965). A múlt század elején a londoni Hyde Parkban játszódik az 1958-ban már színdarabként előadott, Öt perc című hangjáték 1965-ből. Az 1967-ben készült, több mint háromórás, „Itt állok, másként nem tehetek” című darab pedig Luther Márton teljes életét mutatja be. Úgy vélem, ez az izgalmas darab egy „átlagos” evangélikusnak is rengeteg új információt tud nyújtani. A hangjátékokat az eredeti szalagokról hangkezelés nélkül digitalizáltam. Érdeklődésre bárkinek készítek CD- vagy MP3-as másolatot, ha megkeres a 20/824-6121-es mobilszámon vagy a gyatgyat@gmail.com e-mail címen. ■ Győri András Timótheus A templomtakarító, -díszítő oltárlány okkal csendesnapjukon a nagytarcsai templom lépcsőjén (1962) Montázs a lelkész életét bemutató film jeleneteiből Prédikáció közben a Szikra Mz-vel
