Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-04-07 / 14. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2013. április 7. *■ 9 Operavarázs ► A Magyar Állami Operaház vezetése 2012-ben úgy határozott, hogy ebben az évadban valamennyi színrevitel nyilvános főpróbáját egy-egy társadalmi célcsoport számára ajánlja fel térítésmentesen. Ennek az újszerű és az Operaház társadalmi funkcióját tekintve nagyon dicséretes kezdeményezésnek a keretében került sor március 26-án Richard Wagner szent ünnepi játékának, a Parsifalnak nyilvános főpróbájára, melyre az Operaház vezetése a történelmi egyházakat hívta vendégül. Evangélikus közösségünk igényes kultúra iránti érzékenységét jelzi, hogy az eredetileg kapott száz belépő - a gyülekezetek és intézmények, az országos iroda és a püspöki hivatalok aktivitásának köszönhetően - két nap alatt elfogyott. A második körös lehetőséggel élve még hatvan belépőt sikerült szerezni érdeklődő evangélikus testvéreink számára. Nagyheti Parsifal A Parsifal különleges helyet foglal el nemcsak Wagner művészetében, hanem magában az operairodalomban is. A tisztaság és megtisztulás, illetve a megváltás utáni vágy több wagneri remekmű központi kérdéseként átszövi az életmű egészét, ám annak utolsó darabjában, az 1882-ben a bayreuthi Festspielhausban bemutatott Parsifalban - melyen a szerző harminchét évig dolgozott - olyan konkrétan és monumentálisán kerül színre a megváltás misztériuma, hogy a darab nagypénteki előadását hosszú évtizedek óta még a Magyar Állami Operaház számára is kötelező erejűvé teszi. Az egyik közismert legenda szerint a keresztre feszített Jézus vérét egy kehelyben fogták fel. E köré a Grál-kehely és a Krisztus testén sebet ejtő szent dárda köré szövi Wagner a mű cselekményét, a bibliai alapú rítusokat közismerten zseniális irodalmi érzékkel ötvözve a lovagregények irodalmi örökségével. A Grál szimbolikája megtalálható a 19. századi német lutheránus hagyományban. A zenei motívumot „Drezdai ámen”-nek nevezték. Richard Wagner Drezdában konfirmált, a szakirodalom szerint ott hallotta ezt a dallamot. (.Mendelssohn az „Erős vár a mi Istenünk!” mellett fölhasználta ezt a hittételt szimbolizáló dallamot is a Reformáció szimfóniában.) Wagnernek mint zeneszerzőnek vitathatatlan a zsenialitása, de műve teológiai szempontból vitatható - igaz, nem is a lutheri teológia szempontjából kell értékelni. A mű adhat pozitív impulzusokat az evangéliumi hitben szilárdan álló evangélikusoknak is. Az 1983-ban Mikó András rendezésében és Ferencsik János zenei vezetésével bemutatott operaházi előadás a maga korában modernnek számított. Szerény, letisztult eszközökkel, a tér monumentalitását a téma és a zene monumentalitásának szolgálatába állítva alkot harmonikus egységet, ezzel eléri a rendezés időtállóságát, mely ma már védettséget biztosít a színrevitelnek. A harmincéves rendezés minden lehetőséget megad az énekeseknek és az énekkarnak arra, hogy a roppant komoly kihívást jelentő, grandiózus szólamokat zavartalanul elénekeljék. A Magyar Állami Operaház idén igazán kiváló, Európa-hírű művészek meghívásával tette még emlékezetesebbé a szent ünnepi játék előadását: a főszerepeket kiválóan alakító Eric Halfvarson, Yvonne Naef Heiko Trinsinger éppúgy külföldről érkezett Budapestre, mint a karmester Stefan Soltész vagy a néhány éve sikereit immár Németországban arató, a címszerepben remeklő honfitársunk, Kovácsházi István. A budapesti Operaház zenekara és énekkara ihletett, magabiztos teljesítményével méltó partnere volt a nemzetközi rangú előadógárdának. Ezen a szép, emlékezetes estén az előadás nézői olyan élménnyel lettek gazdagabbak, melyek valóban varázslatos megalapozását, különösen csodálatos előkészítését jelentik a nagyheti elmélyedésnek, az ünnepi alkalmak átélésének. A nézők között százhatvan evangélikus testvérünk számára is reménység szerint gazdag lelki táplálékként lesz maradandó emlék ez az este - a felemelő zenei élmény a passiótörténet fényében átértékelve katartikus hatású lehet. ■ Kákay István A Magyar Állami Operaház nagyszerű kezdeményezése nyomán a történelmi felekezetek képviselői számára felajánlott Parsifal-íőpróba - amelyről Kákay István országos irodaigazgató beszámolója szól a szomszédos hasábokon - a kulturális élmény mellett fontos hitbeli, teológiai kérdéseket, gondolatokat is ébreszt. Az előadás hagyományos nagyheti, nagypénteki időzítése is jelzi, hogy Wilhelm Richard Wagner utolsó operájában, amelynek fő témája a megváltás lehetősége és útja, többről van szó, mint az ünnep hangulatát megragadó, elmélyítő zenedarabról. Szögezzük le, hogy a Parsifal nem a keresztyén hit alapvető tanításáról, a krisztusi megváltásról zenei nyelven megfogalmazott bizonyságtétel, mint például Johann Sebastian Bach passiói. Nem célja tehát, hogy a bibliai szenvedéstörténetet állítsa egy bizonyos kor ízlése, értelmezése szerint a nézők elé. Ennek ellenére félreérthetetlenek azok az utalások, amelyek éppen ezen a bibliai hagyományon alapulnak. A Szent Grál motívuma számtalan középkori írásban megjelenik, a legismertebb közülük talán Wolfram von Eschenbach Parsifal című költeménye, amelyből Richard Wagner szövegkönyve is kiindul. A Grál nem más, mint az a kehely, amelyből Jézus a hagyomány szerint az utolsó vacsorán ivott, s amelybe később a keresztről aláfolyó vérét is felfogták. Mindez persze legenda csupán, mégis felfigyelhetünk a kehely és Krisztus vére szoros kapcsolatára, amely valóban összeköti a két bibliai történetet. Az operában még egy felemelő úrvacsora-jelenetet is láthatunk. Ugyancsak figyelemre méltó az a törekvés, hogy a keresztyénség története során hitben, azaz lelki módon továbbadott úrvacsora-hagyomány egy konkrét tárgyhoz - ez esetben a Szent Grálhoz - is kötődjön. Ha felekezeteink közös történetének ereklyekultuszára gondolunk, akkor abban ugyancsak felismerhetjük ezt a törekvést. A legenda szerint a Szent Grál őrzésére lovagrend alakult, amelynek tagjai a tisztaság eszméjét szem előtt tartva, annak megvalósítására törekedve legfőbb céljuknak a Grál őrzését tekintik, miközben az erőt ehhez szintén belőle merítik. Wagner operájának alapkérdése a megváltás elérésének lehetősége, amely a jó és a rossz közötti harc során a jó győzelme által valósulhat meg. Az ennek ellenálló, negatív erőt - ugyancsak bibliai motívumként - a Jézus oldalán sebet ejtő dárda jeleníti meg a műben. Az a fegyver, amely rossz kézbe kerülve a Grált őrző rend vezetőjén, Amfortas királyon is gyógyíthatatlan sebet ejt, s így számára a Grál éltető ereje szenvedésének meghosszabbítását is jelenti. A címszereplő, Parsifal, „a részvét bölcse, a balga szent” ebben a helyzetben jelenik meg és végzi el sok viszontagság és eltérítési kísérlet ellenére megtalált küldetését: visszaszerzi a dárdát, meggyógyítja a királyt, és új királyként átveszi a rend vezetését. Az opera cselekménye tehát pozitív végkicsengésű, azaz győz a jó, megtörténik a lovagok megmentése, amely a történet szerint a megváltással egyenértékű. Ha a keresztyén megváltás tanítását és a Parsifal végkifejletét összevetjük, jelentős különbségeket találunk. Az opera nem Jézus Krisztus személyére és a kereszten hozott áldozatára koncentrál, hanem egy újabb hős, Parsifal győzelme által látja megvalósultnak a megváltást. Ha úgy tetszik, az ereklye, amelynek eredeti szerepe az lenne, hogy emlékeztessen, rámutasson valamire vagy valakire, itt önálló életre kel, és a cselekmény viszonyítási pontjává, középpontjává válik. Ugyancsak jelentős különbség, hogy a megváltás itt e világi értelmet kap csupán, annak isteni alapja és perspektívája egyáltalán nem kerül szóba. így elmondhatjuk, hogy a Parsifal - bár erőteljesen használ bibliai motívumokat - üzenete mégsem keresztyén megváltástant képvisel. E tény megállapítása azonban semmiképpen sem leleplező vagy meglepő, hiszen Richard Wagner nem is tűzte ki ezt céljául, így semmit nem von le az opera értékéből. Sokkal inkább felhívja a figyelmet arra, hogy a Szentírásban található üzenetek, események és gondolatok hogyan válnak az egyetemes kultúrkincs részévé, és lesznek meghatározó kiindulópontjai irodalmi és zenei remekművek keletkezésének. ■ Wagner Szilárd Evangélikus közönség az opraházi páholyokban
