Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-04-07 / 14. szám

io m 2013.:-7.

“FÓKUSZ

Evángélikus Élét

■* 'A * *. »

Száz éve született Lotz János

Lotz János Amerikában született (1913- március 23.) magyar (Ungarndeutsch) kivándorlók fiaként, és Amerikában halt meg (1973- augusztus 25.) magas beosztású kormányhivatalnokként. Összesen tizenhat évet töltött Magyarországon, hétéves korától huszonhárom éves koráig, éppen annyit, hogy iskoláit elvégezze.

A bonyhádi evangélikus gimnáziumban érettségizett. Az Eötvös-kollégium neveltje, Gombocz Zoltán tanítványa volt, és az ő javaslatára került - még kitüntetéses diplomája megszerzése előtt - Stockholmba ösztöndíjas diákként. Ezzel kezdődött világkarrierje, amely stockholmi főiskolai magántanárságtól a New York-i Columbia Egyetem nyelvészeti katedráján át egy szövetségi kulturális intézmény, a Center for Applied Linguistics elnöki posztjához vezetett.

Fő művét, a megjelenésekor visszhangtalan maradt - de (vagy mert) kora előtt járó - magyar nyelvtanát - Das ungarische Sprachsystem - huszonhat éves korában jelentette meg Stockholmban. AII. világháború alatt pártfogója volt Svédországba menekült kollégáknak, köztük Wolfgang Steinitz (1905-1967) német, Roman Jakobson (1896-1982) orosz emigráns nyelvészeknek. Amerikai pályafutásának sikerei nemcsak kutatói és adminisztrátori kvalitásának voltak köszönhetők, éppoly kiváló tanár is volt. Az ő tanítványa volt Robert Austerlitz (1923-1994), a 20. század finnugor nyelvészetének legszínesebb alakja.

Munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia kültaggá választásával ismerte el.

Nem utasíthattam el a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium megtisztelő fölkérését, hogy beszéljek a Lotz János születésének századik évfordulóján tartandó megemlékezésen. Lotz János személye és munkássága iránti nagyrabecsülésem, valamint a gimnázium Lotz János emlékezetét fenntartó lankadatlan igyekezetének elismerése késztetett arra, hogy eleget tegyek e fölkérésnek. És még egy szomorú körülmény: aki erre a megtiszteltetésre - a tanítvány, a barát, Lotz János munkáinak magyarországi kiadója és nem utolsósorban a bonyhádi Lotz János nyári diákegyetem névadója és patrónusa jogán - igazán méltó lett volna, Szépe György professzor életének 81. évében, múlt év szeptember 12-én meghalt. Őreá emlékezve helyette is szólok.

Vajon mitől ünnepi alkalom egy centenárium, kérdezhetjük, hiszen ha körülnézünk, nagyon ritkán látunk magunk körül száz évet megélt embereket. Ekképpen a száz év kívül esik a mindennapi élet megfogható valóságán. Ha azonban alaposabban utánanézünk, látjuk, hogy hozzánk közeli emberek: rokonok, barátok, ismerősök körében nem kevés olyan személy - volt, aki száz éve született, s ha ezt a kort mi meg nem éljük is, általuk, hozzájuk közeli voltunk révén mi is kapcsolódunk az éveknek ehhez a kerek számához.

Ideális értelemben tehát a száz év az a legmagasabb „kerek” kor, amit az ember és a hozzá közel állók megélhetnek úgy, ahogy érdemes élni, hogy - egy szép erdélyi köszöntő szavai szerint - „napjainkat számlálni ne légyen terhes”. Ezért is ragaszkodunk a centenáriumok megünnepléséhez, noha elfogadjuk a tényt, hogy embernek ritkán adatik meg ilyen magas kor, ezért a művész- és tudósvilág élő tagjait a tisztelők kisebb „kerek” évszámokhoz kötött ünneplésben szokták részesíteni. Vannak hatvan-, hetvenöt, nyolcvanéves kor-, illetőleg - értelemszerűen - rövidebb, negyven-, ötvenéves életpályajubileumok is.

E szokás értékének és mértékének megértéséhez éppen Lotz Jánosnak egy 1955-ben megjelent írása adja a kulcsot (On language and culture. International Journal of American Linguistics, XXI, pp. 187-189). Az eredetileg angol nyelvű cikk magyarra fordítója - most el is csodálkozom a sorsnak e különös fordulatán - éppen én voltam. „A nyelv és kultúra viszonyáról - A négyperces mérföld” először 1974-ben jelent meg Szegeden, a Hajdú Péter szerkesztette Néprajz és Nyelvtudomány egyetemi aktában (Néprajz és Nyelvtudomány, XVII-XVIII. évf. 5-6. sz. 57-60. oldal), majd a Szépe György szerkesztette Szonettkoszorú a nyelvről című, 1975-ben kiadott kötetben is.

A fordításra professzorom, Hajdú Péter ösztönzött, s ő intézte el ennek érdekében Lotz Jánossal való találkozásomat is 1972-ben, amikor Lotz éppen Magyarországon tartózkodott. Amikor engedélyt kértem tőle, hogy hadd fordítsam le írását, udvariasan bár, de visszautasított, mondván, hogy jobb lesz, ha ő fordítja le. Látszott, hogy nem bízik a fordítókban.

hogy példáit illusztrációként a sport világából veszi. Kiinduló tétele az, hogy a sportban az úgynevezett „ideális célokat” elemi, még inkább „kerek számokban” szokták megadni. Az „ideális cél” úgy értendő a sportban, de másutt is, mint a már elért rekord, eredmény, teljesítmény „fölött vagy előtt” lebegő, úgyszólván „karnyújtásnyira” lévő, nyelvileg egyszerű és kerek számmal kifejezett érték.

Lotz János írásának punctum saliense, lényege az, hogy a különböző kultúrák eltérő mértékrendszereket használnak - illetve Lotz életében a mainál szélesebb körben még használtak, például más volt a kontinentális Európa, és más Nagy-Britannia (általában az angolszász világ, így Amerika) mértékrendszere -, az „ideális célokat” mégis minden kultúrában „kerek számokkal” jelölik. Lotz cikke írásának idején, 1954-ben az ideális cél, az „álommérföld” megfutásának ideje négy perc volt, amelyet Bannister még abban az évben meg is futott. (Idetartozóan jegyezzük meg, hogy a Szépe György szerkesztette Szonettkoszorú imprimálásának idején, tehát húsz évvel később az egy mérföldes futás világrekordja 3:51,1 perc volt.)

A két mértékrendszer - voltaképpen - összemérhetetlen, pontosabban nincs közös nevezőjük, melyet megszorozva/elosztva egymáshoz mérhetők lehetnének. Ahogy Lotz írja: „Adott ideális cél csakis az egyik mértékrendszerben adható meg; például az angolszász országokban ez a cél 7 láb a magasugrásban, egy fél hüvelykkel több, mint a jelenlegi 212 centiméteres világrekord: a

évről. A teret - most és nálunk - tízes számrendszerben mérik: 10-20- 30 stb. cm, dm, m, km. A teret és időt együtt, azaz a sebességet szintén. Ugyanígy az áruk értékét mérő pénzt is. Ez a decimális rendszer terjedőben van, s ma már általános az angolszász világban is.

„Az elemi és kerek számok jelentős szerepet játszanak kultúránk »dezideratív-imperatív«, óhajtó-parancsoló vonatkozásaiban: a jogban, az életkori határokban, a kifogható hal megengedett hosszában [...], a sportvilágban. [...] A számok használata e célkitűzéseknél kulturális eseményeket, illetve ezektől függő viselkedési módokat határoz meg. A nyelvi kifejezés egyszerűsége s az ennek megfelelő egyszerű fogalmi elrendezés tűnik felelősnek az ideális célkitűzések felállításáért, és ezeket nem lehet megmagyarázni nem nyelvi vonatkozásokkal, biológiai sajátosságokkal és hasonlókkal.”

A sport világából az élet tágabb tereire visszatérve a száz év „ideális célként” fogható fel mint olyan periódus, amelyben a „jubiláns” hatása még eleven, személyének emléke még élénken él a halál mezsgyéjének ezen az oldalán maradott rokonok, barátok, tanítványok emlékében. Az emlékezés kitágítja az idő horizontját, ahol az emlékezők nemcsak képzelőerejüknek köszönhetően, hanem tapinthatóan, szinte kézzelfogható módon érzékelhetik a szellem „emberi léptéknél” tágasabb voltát.

Lotz Jánosnak köszönhetően tudjuk, tudatosíthatjuk magunkban, hogy léptékrendszerünknek e kitágítása a nyelvnek köszönhető, s hogy a

A Néprajz és Nyelvtudomány kézirata nyomdába küldésének határideje azonban vészesen közeledett, s a Lotz János ígérte maga fordította írás nem érkezett meg határidőre. Hajdú Péternek viszont fontos volt Lotz János tudós személye, ragaszkodott ahhoz, hogy szerzőként szerepeltesse a következő számban, hogy ezzel is súlyt adjon és nemzetközi kontextust teremtsen a szegedi egyetem nyelvészeti aktájának s így általában a magyar vidék tudományosságának, ezért az ő biztatására mégis lefordítottam a cikket, noha a szerző jóváhagyása nélkül, amit most utólag sincs okom sajnálni.

A sportokért, különösen a labdajátékokért és mindenekelőtt a futballért rajongó Lotz Jánosra jellemző,

220 vagy éppen a 225 sem nem elég »kerek«, sem nem elég realisztikus.” Ennek ellenére az „ideális célokat” a Lotz János vizsgálta mindkét kultúrában „kerek számokban" szokás megadni, noha - mint föntebb mondtam - e kerek számok összemérhetetlenek. Ahogy Lotz János írja: „1609 métert 4 percen belül megpróbálni lefutni nem ugyanaz, mint hajtani a 4 perces mérföldért.”

Hogy mi számít „kerek számnak”, s mi nem, az a kultúrától függ, illetőleg attól, hogy a kultúra mely szeletéről van szó: ha időről, akkor a 15, 30, 45, 60 perc kereknek számít, ha az órához mérjük; a 12 vagy 24 óra kerek, ha a napot vesszük teljességnek; a 7 is kerek, a 4 is kerek (!), ha /■héfrőhvagy.hórtaptgil t'ffo'skíL.á.i?', ha

nyelv és az általa hordozott kultúra, melynek gyermekei vagyunk, hatalmasabb, mint mi. Szomorú, hogy Lotz János élete hatvanéves korában fejeződött be, jóval a valóságosan megélhető aktív alkotói kor befejezte előtt. De szimbolikus, hogy alkotó élete ekképpen mégiscsak az ember világának egy másik „kerek és ideális” számához kapcsolódik - visszavonhatatlanul, s hogy ez a „kerek és ideális” szám nem az évek, hanem az órák világában uralkodik. Ami ugyanakkor rámutat Lotz János alkotó életének sűrű és intenzív voltára.

Hadd emlékezzek Lotz Jánosra most személyesebb tónusban egy hiteles

: történttel; amdyet.az'itoént'h^Höt1.

tam, úgyszólván ajándékba kaptam e jubileumi alkalomra Lotz János fiatalkori ismerősétől, Nagy Sándorné Révész Zsófiától.

Korábban is tudtam, sőt írásos bizonyítékom van rá - nyelvtanának egy kézírásos dedikációja -, hogy barátai, közeli ismerősei Caesarnak hívták. Ismerve a latinos műveltségű Lotz János vezetésre termett alkatát és kiváló szellemi képességeit, hozzá illőnek, találónak s így magától értetődőnek vettem ezt a nevét, amelyet az itt következő történet másféleképpen magyaráz.

A debreceni születésű és mind a mai napig Debrecenben élő Révész Zsófia - mint korosztályából sokan, például az orvos-pedagógus Kontra György és felesége, Kozma Ilona meg az én édesanyám is - a nagy hatású nevelő, debreceni pedagógiaprofesszor, Karácsony Sándor köréhez tartozott. Ez a kör a korról sokat mondó - és sokunk számára ismét aktuálissá váló - Exodus nevet viselte történetünk idején, a múlt század harmincas éveinek közepétől fennállásáig. Ennek a középiskolásokból, egyetemistákból, frissen végzett diplomásokból álló Exodus körnek Tahiban volt a nyári tábora, melyet a tagok szívesen látogattak Karácsony Sándor kedvéért, de egymás kedvéért is.

Lotz János is rendszeres résztvevője volt ezeknek a nyári alkalmaknak. A tábor közelében patak folyt, amelyet valamelyik játékos kedvű táborlakó - ma már kideríthetetlen, hogy ki - Rubiconnak nevezett el. A Római Birodalom belső magvának erről az északi határfolyójáról csak évtizedekkel később tudtuk meg Fellini filmjéből, az Amarcordból, hogy éppen olyan bokáig érő patakocska, mint játékból történelmi távlatba helyezett távoli társa Tahiban.

A történelmi nevet viselő patak a táborlakók kegyelméből, amit akár fantáziának is nevezhetünk, ekképpen békésen csörgedező patakból határfolyóvá lépett elő. Határfolyóvá? Határrá? A határ fogalmához hozzátartozik, hogy elválaszt. Elválasztja az ittet az Ottói, az otthonit az idegentől, a miénket a tiétektől stb. Kevésbé földhözragadtan azt is mondhatjuk általában, hogy határ választja el a már birtokoltat a vágyott, a még csak elérendő, a föntebb már emlegetett „ideális céltól, illetőleg céloktól”.

Vajon mik lehettek ezek az „ideális célok” a tahi táborhelyen, ahol, mondhatni, minden a „mienk” volt? Vagy majdnem minden... Megmondom: a patak, vagyis a Rubicon képzeletben a tábor két felét választotta el egymástól, a fiúkat a lányoktól, ekképpen is „ideális célokká” léptetvén elő őket egymás számára. Akkor és ott Tahiban - és persze azelőtt és azóta is mindenütt, ahol ifjú emberek összejönnek egymás kedvéért - az „ideális célokat” nem más: egymás jelenti.

Ennek az egymás iránti vonzódásnak volt értékjelző „virtuális” akadálya az a tahi Rubicon, amelyet az „ideális célokért”, azaz értékekért - lányok, sportrekordok, tudományos igazság, hírnév - lelkesedő Lotz János elsőként lépett át - a legenda szerint. Innen tehát a Caesar név.

■ Simoncsics Péter nyelvész

A Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban március 22-én, a Bonyhádi szellemi zsendülés rendezvénysorozat keretében elhangzott .' bé^téd. $tef'ke$ztetV\‘áltAtfcitd,j. L-i*.