Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-03-24 / 12. szám

, Evangélikus, Élet

élővíz

?oi3. rpiár,cius 24. !► fi

Kihez tartozol?

Vagyok

Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: „Ez is vele volt!” Ő azonban letagadta, ezt mondva: „Asszony, nem ismerem őt!” Röviddel ezután más látta meg és rászólt: „Te is közülük való vagy!” De Péter így válaszolt: „Ember, nem vagyok!” Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való”Péter azonban ismét tagadta: „Ember, nem tudom, mit beszélsz” (Lk 22,56-60)

Péter tagadása leginkább a nagyheti történetek között kerül elő, holott sorsdöntő téma ez mindennapi magatartásunk, hívő, hiteles keresztyén életünk megélése szempontjából.

Péter viselkedése mérhetetlenül emberi. Képtelen eligazodni a váratlan események idején, Mesterének, Jézus Krisztusnak megalázott helyzetében nem tudja, hogyan viselkedjék helyesen. Féltve saját életét úgy gondolja, jobb, ha letagadja azt a Valakit, akiben ez idáig rendíthetetlenül hitt.

Nem érti, hogyan lehetséges, hogy az a Jézus, aki őt a tenger hullámain megtartotta, most „vert helyzetben” a zsidó vezetők akaratából a római katonák kezén van. Hová lett emberfeletti hatalma, miért történhet meg vele ez a szörnyűség?

Péter szívét valóságos félelem járja át. Riasztóan hatnak rá a szolgálóleány szavai, majd a tűznél melegedő többi zsidó tekintete, akik szintén felismerték őt, már tudják, hogy ő is a megalázott Jézus barátja.

Péter ösztönös válasza a tagadás. Az a Péter, aki eddig Jézus leghangosabb tanítványa volt, most hallgat, szorong,

bátortalanul figyeli az eseményeket, vajon mi lesz ebből az egészből. És amikor kérdezik, hát tagad.

A teológusok különböző magyarázattal szolgálnak erre. Számomra azonban Péter későbbi őszinte könnyei arról árulkodnak, hogy szíve mélyén ő igenis Jézushoz tartozott. A kakas kukorékolása nem engedte a további tagadást, az ösztönös védekezést, mert Jézus tekintete helyre tette benne mindazt, amit a félelem kényszerített ki belőle.

Mindennapi életünk nemegyszer hasonló helyzeteket produkál, mint amilyenek Péter életében a főpap udvarában történt események voltak.

Olyan emberek között kell megjelennünk, kérdésekre válaszolnunk, akik számon tartják, hogy kik vagyunk, de szeretnék ezt magatartásunk, viselkedésünk által is visszaigazoltnak látni. Gyakorlott keresztyének tudják, hogy a világ fiai többet várnak el a hívőktől, mint önmaguktól, sőt sok esetben jobban tudják, hogyan kell viselkedniük, mint maguk a hívők.

Tudják-e rólad, hogy Jézushoz tartozol? Iskolatársaid, munkatársaid, szomszédaid úgy ismernek-e, mint az Úr gyermekét? Kérdéseikre milyen választ adsz?

Rövid távon nem mutatkozik mindig előnyösnek a Krisztushoz tartozás. Ezt a tapasztalt hívők tudják bizonyítani. Akik azonban szívükben az Úrhoz tartoznak, nem tudnak tiszta lelkiismerettel mást mondani, mint megvallani őt az emberek előtt. Jézus mondta: „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32-33)

A nagyhét Jézus Krisztus szenvedésének és golgotái győzelmének a hete, de mint fontos üzenet elmaradhatatlan a Krisztushoz tartozás kérdése is. Csendességedben, elmélkedéseid perceiben éppúgy, mint a mindennapi „éles helyzetekben” legyen kész a szívedben és a szádon is az őszinte, bátor hitvallás arra a kérdésre, hogy te kihez tartozol!

■ Marosi Nagy Lajos

A Szentírás egyik legsúlyosabb szava, Isten önkijelentése, önmeghatározása: vagyok. Emberlétünk minden pillanatát kitölti, átjárja az isteni jelenlét: én vagyok, itt vagyok, veled vagyok. Bibliai történetek, prófétai ígéretek egész sora szól arról, hogy legyen szó rabságról vagy szabadságról, vándorlásról vagy letelepedésről, békéről vagy háborúról, nélkülözésről vagy bővelkedésről, ami minden körülmények között a létezésünk fókusza, megtartó kősziklája lehet, az Isten jelenléte.

A Szentírásból az is nyilvánvalóvá válik, hogy Isten nem csupán egy köréje szerveződő vallást, egy reá épülő kultuszt akart - ez önzés is lenne részéről, amely ellentmond Isten természetének -, hanem az egész emberi létezést, az életet magát kívánja jelenlétével megtölteni, istentiszteletté nemesíteni. A teremtés aktusával az élet istentiszteletének templomát alkotta meg a Mindenható, melynek kupolája az égbolt, „zsámolya” a föld, és amelynek falai között játszódik a történetünk.

Templomban élek, a teremtettség templomában élem az életem. Istentiszteletet élek, az élet istentiszteletének vagyok részese. Ennek tudatában minden, amit megélek, amit látok, amit érzékelek, minden, ami történik velem, minden hang, íz, illat, látvány stb., minden, aminek részese vagyok, könyörgésre, hálaadásra vagy gyónásra indíthat minden pillanatban, így Isten állandó jelenlétének gondolata olyan tartalommal tölti meg az életem, amelyet rajta kívül semmi nem adhat meg nekem.

Ha Isten számomra nincs, vagyis ha isteni önkijelentése - vagyok, itt vagyok, én vagyok, veled vagyok - többé nem jut el hozzám, ha a teremtettség számomra nem templom többé, ha az élet megszűnik istentisztelet lenni, akkor nem csupán kiüresedik és értelmetíenné válik minden - ennél sokkal nagyobb tragédia történik: én magam is megszűnők létezni. Még ha látszólag továbbra is élek, járok-kelek. Mert abban az isteni önkijelentésben, hogy vagyok, van annak a lehetősége, hogy én is lehetek, hogy én is vagyok. „Én vagyok az Úr, a te Istened”

Ahogy a parkban a babakocsi elképzelhetetlen a gyermekét tologató szülő jelenléte nélkül, ahogy a sétálni vitt kutya pórázának végéről - de legalábbis a közeléből - nem hiányozhat a gazdi, ahogy a színházból hazafelé sétáló férfi vagy nő nem a levegőt markolja maga mellett, hanem párja kezét fogja, ugyanúgy értelmezhetetlen emberi létezésünk Isten jelenléte, közelsége nélkül.

Annak végiggondolását, hogy mai, modern világunk emberi létezése mennyire hasonlít a parkban elveszett gyermek, a gazdátlan eb, a magányosan sétáló férfi vagy nő kétségbeesett keresésére, nagyheti lelkigyakorlatként a tisztelt olvasóra bízom.

Az bizonyos, hogy nem kevesebb, mint minden, a létezésünk, az életünk függ attól, hogy Isten jelenvalósága át tud-e járni minket újra, istentiszteletté nemesítve az életünket. Jézus szenvedése, halála és feltámadása olyan páratlan erővel hordozza Isten értünkhozzánk jövetelének valóságát, drámai önkijelentését, hogy ennek lehetősége az előttünk álló ünnepben mindannyiunk előtt nyitva áll.

■ Németh Zoltán

A súly

Szikár férfi volt. Nagy, barna szemeire olykor-olykor ráborult félhosszú haja. Nem zavarta, sőt szerette. Ilyenkor az az érzés támadt benne, hogy sebezhetetlen, gondolatai kifürkészhetetlenül el vannak rejtve.

De most más volt. Leplezetlen. Nyugtalan. Valami felszakadt belőle, és vitte a felismerés lendülete. Haját a füle mögé gyömöszölvefutott előre, vállait a kétségbeesés nyomta, egészen belepte a félelem. Ballépése kegyetlen zsarnokként hajtotta előre, vissza oda, ahol árulását elkövette. Szeretett volna segíteni a szerencsétlenen. Szíve vadul kalapált, ütemtelen, úszott a verejtékben.

Mikor meglátta a kaput, megnyugodott, szabályosabban lélegzett, már nem akart kiszakadni a szíve.

Végre rendezheti élete hibáját. Jóváteheti. Elmondhatja, hogy tévedett, és egy jóindulatú, megértő tollvonással vissza lehet vonni az ítéletet.

A pénz, amelyet tettéért kapott, gúnyosan vigyorgott rá a markából.

Az érmék csörögve a földre hulltak.

Megértés helyett közöny.

De hiszen így a helyes, ő tudja. Rájött, vagy inkább mindvégig tudta. Nem ura a helyzetnek.

Hát nem értik?Ártatlan! Az az ember ártatlan! Mit kezdjen a pénzzel? Mit kezdjen a vérrel?

Ez nem lehet. Az nem lehet, hogy ártatlanul megöljék! Nem! Nem! Vele ez nem fordulhat elő! Hol van a feloldozás? Hogy lehet meg nem történtté tenni a dolgokat? Hiszen megbánta...

■ Bállá Mária

Szomorú szívek

^ Egy tömegmészárlásba fulladt aurorai (Colorado) mozipremier tizenkét halálos áldozattal, ötvenkilenc sebesülttel (2012. július 20.). Egy tizenhét éves meglőtt diák Baltímore-ban (2012. augusztus 27.). Gyászoló szülők a newtowni (Connecticut) Sandy Hook általános iskola előtt (2012. december 14.). Tragikus évkezdés egy tafü (Kalifornia) középiskolában (2013. január 10.). Aurora, Baltimore, Newtown, Taft. Négy amerikai város, ahol a fegyverek mondták ki a végső szót. Sajnos nem kell messzire mennünk, hiszen hazánkban is belehasított már a tanterem csendjébe a végzetes hang. A Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi Karán történt fegyveres támadás (2009. november 26.) után nem lehetünk többé közönyösek.

A coloradói mészárlás után James Martin jezsuita pap és író rádöbbentett arra, hogy a fegyvertartás legalább annyira létkérdés, mint az eutanázia, az abortusz vagy éppen a halálbüntetés. Keresztyén felelősségünket így hangsúlyozza: „Ha csak így imádkozunk: »Istenem, ne engedd még egyszer!«, az olyan lenne, mintha valaki elmenne egy hajléktalan mellett, és azt mondaná magában: »Istenem, segíts annak a szegény embernek«, holott ő is tudna segíteni neki.”

Miben közös a négy amerikai és a magyar tragédia? A felnőtt társadalom cserbenhagyta gyermekeit. Egy olyan világban indította őket útra, amelyben már a saját kortársaiktól sem lehetnek biztonságban. Itt az ideje, hogy végre a gyermekek szemszögéből gondolkodjunk el a történteken! Megszívlelendő gondolat, hogy a szociális és politikai cselekvésnek mindig a lakótelepen élő, egyedülálló, munkanélküli anya kiskorú gyermekének nézőpontjából kellene kiindulnia.

Az életmentéshez - a nézőpontváltáson túl - szükség van a fegyverviselés mielőbbi gyakorlati szabályozására is. Világos ugyanis, hogy a lövöldözések megismétlődésének egyik

oka, hogy az elkövetők - nagyobb anyagi megterhelés nélkül - brutális hatékonyságú tűzfegyverekhez férhetnek hozzá. Úgy tűnik, Obama elnök elkötelezett híve a szabályozásnak, hiszen nemzeti egyetértés kialakítására törekszik a fegyveres erőszak megállítása érdekében.

Az Egyesült Államok alkotmányának második és egyben legnagyobb vitákat kiváltó módosítása a fegyverviseléshez való jogot mondja ki. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 2008-ban úgy határozott, hogy a fegyverviselés egyéni jog.

Magyarországon önvédelmi célra azok kaphatnak fegyvertartási engedélyt, akik betöltötték a tizennyolcadik életévüket, büntetlen előéletűek, és bizonyítani tudják, hogy életük, testi épségük olyan veszélybe kerülhet, amely csak tűzfegyverrel hárítható el. Nem adható fegyvertartási engedély annak, aki cselekvőképességét kizáró vagy korlátozó gondnokság alatt áll.

Mike Huckebee korábbi arkansasi kormányzó, baptista lelkész a következőképpen fogalmazta meg a lövöldözések hátterében álló, alapvető okot: „Nem a bűnözés, a fegyver, nem is az erőszak a problémánk. A problémánk a bűn. Mióta kitiltottuk Istent az iskolákból és a közösségekből, a hadseregből és a közbeszédből, nem kellene ennyire meglepődnünk, amikor elszabadul a pokol.”

„Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába’.’Nl egyház felelőssége nemcsak az, hogy vigyázzon

a környezetében élő gyermekek életére (lelki és fizikai értelemben egyaránt), hanem - Jézus szavai nyomán - magának is gyermekké kell válnia. Vagyis: nézőpontot kell váltania.

A newtowni lövöldözést követő vasárnapon különleges élményben

lehetett részük a gyermekeknek a helyi istentiszteleten: lelkészük leült közéjük, és megkérte őket, hogy mondják el, mi bántja őket, mi fáj nekik. A gyerekek kedvesen válaszoltak, többnyire házi kedvencük vagy legkedvesebb játékuk elvesztését említették.

A lelkész ezután arról beszélt nekik, hogy mindannyian elveszítünk számunkra kedves tárgyakat, néha hozzánk közel álló embereket, és emiatt szomorúak vagyunk. Ezután minden gyereknek átnyújtott egy-egy papírból készült, kék színű szívet. (Az angolban a blue egyszerre jelenti a kék színt és a szomorúságot, veszteséget.) Azt mondta, ezzel szeretné őket emlékeztetni arra, hogy a szüleik nagyon szeretik és mindig is szeretni és óvni fogják őket. Isten is mindig így fogja szeretni őket, közel jön hozzánk, amikor szomorúak vagyunk, félünk, és amikor elveszítünk valami fontos dolgot vagy valakit, akit nagyon szerettünk.

Biztosak lehetünk benne, hogy a gyerekek a papírszíven kívül mást is hazavittek: az élményt, hogy van, aki szereti őket. Bárcsak eljutna ez az örömhír azokhoz a fiatalokhoz is, akiknek még sohasem mondtak hasonlót! Akkor talán sok fegyver elnémulna, vagy el sem készülne.

A The Christian Century 2012. augusztus 22-i és 2013. január 9-i számainak felhasználásával: Felegyi Mária, Koch Szilvia, Magyar Tamás, Németh Mihály és Tóth Vivien, az Evangélikus Hittudományi Egyetem angol teológiai fordítószemináriumának hallgatói